Én: ó London! Nicoline: ó Róma! Kompromisszum: Párizs

Hát bizony, tuti kevés pár van rajtunk kívül, akiknek Párizs “csak” egy kompromisszum… Mindenesetre, utólag azt gondolom, nem találhattunk volna ideálisabb célpontot első közös külföldi nyaralásnak. Párizs mindkettőnket elvarázsolt: engem sokadszorra és most persze különösen romantikus oldaláról láttam… Voltak elképzeléseim, miket szeretnék Try-nak megmutatni, de aztán elég hamar világossá vált, hogy ez nem a percre pontosan megtervezett turbo-vizit lesz, hanem olyan andalgós, belefeledkezős, átérzős párizsozás.

Már rég ígértem, hogy újra írok ide, most végre eljött a nagy pillanat: Try Párizs-bejegyzésére szeretnék reagálni, azt kiegészíteni pár nyilvánvalóan szubjektív adalékkal.

A leghangulatosabb, felfedezésekre leginkább csábító városrész természetesen a Montmartre volt; itt játszódott ugyebár az Amelie csodálatos élete is, illetve mi is itt ittunk egy kávét egy igazi kis párizsi kávézóban. Itt vettünk magunknak posztereket is Párizsról; majd ha eljöttök hozzánk, nézzétek meg!

Édes, mikor tesszük fel azokat a posztereket? (ez itt a nyilvános csipkelődés helye:)

Try-tól megtudattátok, mennyi szépet láttunk, merrefelé jártunk, vagy épp merre nem jártunk ( hogy a fenébe nem jutottunk el egy darab múzeumba sem?!). Vagyis egyelőre a turista pár szemszögéből ismeritek a sztorit. Most pedig jöjjön a másik fele. Íme a párizsi hétköznapok — egy „átmenetileg helybéli pár” élményei alapján:

Számomra a francia hétköznapok megtapasztalása volt a legjobb és legemlékezetesebb: mivel eleve (félig) franciáknál voltunk vendégségben, ezért az ő életstílusukat testközelből szemügyre vehettük. Ugye nem kell leírnom a közhelyt, hogy egy ország megismerése a lakóinak megismerésével megy a legjobban?! Upsz, leírtam:) Szóval a történet úgy indult, hogy egy hangulatos, Párizs melletti kisvárosban az ikerház két felét régi jó barátok vásárolják meg, és mi pont a költözés után két nappal csöppenünk bele a ház nagyobb felének lakóinak életébe. Volt welcome…akarom mondani bienvenue póréhagymás quiche (francia sós torta), volt welcome bor és persze éjjel egyig nyúló beszélgetés-nosztalgiázás is. Az egy hét alatt vendéglátóink szép lassan otthonná változtatták-csinosították a kétszintes lakást. Amely így immár teljesen kész és alkalmas lett a májusban várható kis jövevény befogadására és felnevelésére. Házigazdáink előtt komoly feladat áll ugyanis: kétnyelvű-két nemzetiségű családot alapítanak. Ez a felállás nem ismeretlen sem családomban, sem baráti körömben és mindig is mozgatta a fantáziámat, ki hogyan oldja meg. Beus jó érzésű és roppant természetes anyuka lesz, nem fogja„túllihegni” a dolgot, Yaya pedig egy szorgalmas és magyarul nagyon gyorsan  tanuló apuka lesz. Így vagy úgy, remélem, sokat fogok velük családként is találkozni, mert nagyon élveztem a társaságukat.

A francia hétköznapoknak nem, de Try és Nicoline hétköznapjainak (ezúttal) feltétlenül része volt a helyi gyógyszertár napi egyszeri meglátogatása. Torokcukorkával kezdtünk, és aztán egészen a durva fájdalomcsillapítókig is elmentünk. A szeszélyes és nyirkos őszi Párizsban ugyanis rettenetesen megfáztunk, és amikor már nem segítettek a mammutagyarporok, gyógyszerekhez kellett nyúlnunk. Mondjuk, ez a pont nálam lényegesen később jön el, mint Try-nál, de nem pont külföldön akartam ebből problémát, meg amúgy sem érdemes orvosgyerekkel/ex-biosz-szakossal ilyesmikről „vitatkozni”. A francia gyógyszertár kicsit olyan, mint egy ügyfélfókuszú bank nálunk: húzol sorszámot, vársz, majd az egymástól távol, külön álló kis diszkrét pultként működő standoknál személyes tanácsadásban részesülsz, amikor sorra kerülsz. Kedvesek és segítőkészek voltak, Try-nak még a vérnyomását is megmérték, a drága francia kozmetikumok vásárlásakor pedig kaptam jó sok termékmintát, amit nagyon szeretek :) (Idevág, hogy idén júniusban,  Németországban is nagyon pozitív tapasztalataim voltak a patikákról – bár szerencsére akkor csak a kedvenc alapozómat vettem, nem voltam beteg. Sőt, mint ahogy unokatesóm akkoriban elmagyarázta, ott a tulajdonosoknál gyakran még alkudni is lehet: ha valahol olcsóbban kaptál volna meg valamit, akkor odaadják azon az áron)

Az utolsó, de kiemelkedő élményem az indulás napján, a helyi piacozás volt. Beussal biciklivel mentünk, Try otthon inhalált, erőt gyűjtött a repülőútra. Mi, csajok, beszereztük a búcsú brunch kellékeit: baguette, croissant, vaj, főtt garnéla, sajtok, gránátalma…felejthetetlen lakomát csaptunk a reptérre-indulás előtt. A francia piac valóban olyan, amilyennek a filmekből és olvasmányainkból képzelhetjük: színes, zajos, csábító, és bennfentes. Ha nem ismered a rendszert, nem tudod a varázsszavakat, akkor kész, éhen maradsz. Bár tudok franciául, de Beus nélkül nem sokra mentem volna ott.

Így vagy úgy, Franciaországot én alapvetően mégiscsak az isteni kajákkal és a gasztro-hedonizmussal azonosítom (talán elég magyarázatnak annyi adat a sötét múltamból, hogy bébiszitterként anno sikerült 1 év alatt 10 kilót magamra rántanom a vacsi utáni szokásos sajt-bor kombónak hála…) Így mindjárt érthetőbb is, miért szisszenek fel, valahányszor Try azt nyafogja, hogy költözzünk Párizsba.

Mindenesetre azt sajnálom, hogy Párizsban végül nem jutottunk el egy igazi francia étterembe, de a libanoni kajálda, a luxus-piknikek meg a házigazdák vacsija mindenképpen kárpótolt. Előtte is szerettem a „jót”, de valahogy azóta még inkább ki vagyok hegyezve itthon a francia gourmet dolgokra. A minap például az á table!boulangerie-ben reggeliztem Lee Loo-val és épp arra gondoltam, mennyire tetszene a hely Try-nak, talán egy szép januári vasárnap reggelen elviszem oda bruncholni és majd jól megírja itt, mennyire szuper volt …