Ó, a régi szép idők, amikor úgy mentem írásbelire, hogy tudtam, jó eséllyel lövésem sem lesz a dologról! Csak bámultam a fura képleteket, próbáltam az otthon tanultakat valahogy összeilleszteni, de aztán mégsem ment sehogy sem; egyszerűen nem akart összeállni a fejemben még az általános kémia se; aztán, amikor nagy nehezen elvergődtem a fizikai kémiáig, kezdődött minden elölről. A vizsgáról kijövet zavartan vigyorogtunk egymásra Acóval, vettem egy kólát az automatából és próbáltam felejteni.
A bölcsészkaron ott ez nem volt — ott még a legrémesebb tárgyakból is úgy mentem be, hogy valamit azért tudtam; ha nem is egy ötösben, de egy hármasban azért mindig bízvást reménykedhettem. Még a nyelvfilozófia, ez az absztrakt terekben mozgó, elérhetetlenül kecses diszciplína volt az, ami visszahozta ezt az érzést, de azért elsőre átmentem abból is.
Az új melóhelyen viszont minden évben van vizsga; akármennyire is öt éve ott dolgozó ügynök vagy, akkor is bizonyítanod kell, hogy minden adatot ki tudsz hackelni a rendszerből. Ha nem tudsz, mehetsz refreshment tréningre — esetemben ez azért vicces, mert a basic training anyagát sem vettük még át száz százalékban, de mindegy. Most először volt részem ebben a megpróbáltatásban; meg kell mondjam, egy perc alatt visszatért a fiatalságom. Pontban kettőkor bekapcsolják a fehérzaj-generátorokat, elárasztják a termet felügyelőkkel, minden aktiválják a titkos kémprogramokat, kihúzzák a telefonokat, leárnyékolják a mobilkommunikációt, a céget lekapcsolják az internetről, mindezt a teszt tisztasága érdekében. Aztán hajrá.
Nyilván vannak egyszerűbb feladatok, mint amikor a MNCSAED332 parancs segítségével kell kikeresnem egy referenciaszámot, aminek a segítségével el tudok érni egy kódolt üzenetet, aminek a hatszáznegyvenkettedik, 000000000234234ASDA jelű sorában megtalálom azt a számot, amire rákeresve az egyik mellék-adatbázisban megtudom, hogy akkor melyik táblából kell kinéznem azt az azonosítót, ami tulajdonképpen kell ahhoz, hogy loaklizáljam, melyik adatbázisban kell lefuttatnom egy közepesen komplex keresést. Ez nyilván része az ember napi rutinjának, ha meg nem, akkor percek alatt megtalálom a választ a tréninganyagban, amit azért lehet használni (potom négyezer oldalas, fekete alapon bordó betűkkel nyomtatott, papír alapú kézikönyv).
Vannak azonban olyan problémák is, amelyek abszolút nem részei a napi rutinomnak, így kb. lövésem sincs, merre kellene egyáltalán keresgélnem. Vagy aminek csak a szélén kapirgálok, a Harcosok klubjából oly jól ismert, „nyomj meg egy gombot — húzz meg egy kart — halj meg hülyén” algoritmus mentén; kábé sejtem, milyen gigantikus folyamatok zajlanak az Agy belsejében, amikor én bizonyos gombokat nyomogatok az interfészen, de munkámat kb. egy jobban idomított postagalamb is el tudná végezni. Ezek után kellene belső rendszerutasításokat elemeznem, és kimenő üzeneteket fejben transzponálnom. Néha kísértetiesen hasonlóan érzem magam, mint amikor Dr. Zboray barátságos mosollyal elém tolt egy ceruzát, hogy nosza, rajzoljak egy mucinózus mirigyet. Néha meg az az érzés jön vissza, mint amikor az egójában sértett matematika professzor négyszeres integrálásokkal szórakoztatott a dékánhelyettesi utasításra megrendezett, egyszemélyes pótvizsgán.
Próbálok némi vigaszt meríteni abból, hogy végül is a hozzám képest már vén, rafinált rókának számító Blade is mindenféle szitkokat mormol a cigarettája mögül, a mellettem ülő HUMA17 is a zavart kacagását használja — a megkönnyebbült sóhaj meg abszolút szinkronban száll fel a teremből, amikor kiderül, hogy kapunk még 15 percet.
Ennek ellenére, amikor beadjuk a papírokat, zavart vigyorral méregetjük egymást a velem együtt kezdett Lys-zel. Elmegyek, veszek egy kólát az automatából, és próbálok felejteni.