Reader’s Log — Richard Matheson: I am legend

Trychydts | | | 2011., szeptember 09., 10:41 | | | Kategóriák: ,

Algi írt valami érdekeset a Facebookon az I am legend című filmről; utánanéztem a Wikipedián, és kiderült, hogy ez valójában egy regény adaptációja, méghozzá egy olyan veretes klasszikusé, amely tulajdonképpen az egész zombiapokalipszis-műfaj alapját jelenti. A bejegyzés eléggé felpiszkálta az érdeklődésemet, úgyhogy elég gyorsan elolvastam magát a könyvet is.

Tulajdonképpen nem nehéz megérteni, hogy ez a kisregény hogyan tehetett szert ekkora befolyásra. A történet központi motívuma a magány, egy szimpla átlagember küzdelme az életben maradásért egy semmivé lett civilizáció romjain. Az általa ismert emberiséget felemésztette egy ismeretlen betegség, ami — ma már közhelyszerűnek ható, de a regény keletkezésekor még nagyon is újszerű módon — „zombikká” (vámpírokká) változtatott mindenkit, aki nem immunis a betegségre. Márpedig Robert Neville tudomása szerint az egyetlen ilyen személy. Nappal a várost járja, készleteket gyűjt, éjszakára pedig kénytelen hermetikusan bezárkózni a házába, nehogy prédául essen a nappal tehetetlen kómában fekvő szörnyetegeknek. A hős tehát magányosabb és reménytelenebb helyzetben van, mint egy magára hagyott hajótörött: ő saját életének roncsain tengődik egyik napról a másikra, semmi reménye nincs a szabadulásra. Maga is gyakran elfilozofál azon, miért is maradt életben.

A különleges környezet, az extrém kihívások tehát csak aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérthessük az egyedüllét pszichológiáját — és erre történetesen nagyon biztos kézzel fogott rá a szerző. Robert Neville magánya és elhagyatottsága, azok elemei nagyon is ismerősek lehetnek nekünk is is, akik egy funkcionáló civilizációban élnek. Alighanem mindenki ismer olyanokat (esetleg maga is volt már hasonló helyzetben), akik egy város közepén is képesek teljes elhagyatottságban élni, akik hiába élnek emberek között, mégsem találják velük a kapcsolatot. A regény ténylegesen érzékenyebbé teszi az embert erre a témára — ami nem semmi teljesítmény egy felületesen közönséges zombihorrornak tűnő műnél.

Valódi mesterműről azért nincs szó: a lassan csordogáló történet néha nagyon is kiszámítható, pár fordulat nagyon nehezen hihető (pl. amikor a kétkezi munkás hős elkezdi beleásni magát a járvány okaiba és belátható időn belül szerez nagyon is kézzel fogható bizonyítékokat). A hős legsúlyosabb konfliktusai elsősorban önmagával vannak; ennek ellenére, ezek túlságosan is hamar meg- vagy feloldódnak — mintha a szerző maga is félt volna attól, hogy még mélyebbre merüljön a saját maga teremtette pokolba. A regény vége egy kicsit elnagyolt; az utolsó oldalak azért elhozzák a katarzist.