Éppenséggel tudnom kellett volna, hogy nem szabad packázni a gonosz Ősi Istenekkel.

Délután ismét megmentettem Arkhamot, ezúttal Azathoth eljövetelétől. Igaz, hogy ehhez sötét paktumot kellett kötnöm Azathoth hírnökével; még a szent életű Mária nővért is sikerült magammal rántanom. Márpedig tudjátok, hogy van ez: az addig érintetlen tisztaságú apáca hamarosan már vörösen izzó szemmel rohangált a városban. Mindegy, a lényeg, hogy a végén sikerült kijátszanunk a pusztítás démonát és békét hoztunk a városra, engem pedig díszpolgárrá avattak. (Talán érdemes megjegyezni, hogy elég rossz napok jártak a gonoszra: új kaput alig tudott nyitni, mivel a kedvenc helyeit elég hamar lepecsételtük, az alacsonyabb rendű szolgákat pedig hol a egy biztonsági szolgálat, hol az FBI takarította el, hol dühös egyetemi professzorok verték őket fejbe fejes vonalzóval.)

Sajnos az Ősi Istenek mindig megtalálják a módját, hogy bosszút álljanak. Éppen útban voltam a Nyolcak kiállításra, amikor hallottam, hogy gáz van a gumival: és valóban, defektet kaptam. Józan ésszel senkitől sem várható el, hogy egy napon küzdjön meg a gonoszok légióival és javítson belsőt az utcán. Szerencsére a lyuk nem volt akkora, hogy egy pumpálással ne lehetett volna ideiglenesen javítani a helyzeten. A kiállítás amúgy remek volt, még ha nem is élveztem egyenletesen, lévén, hogy a korai korszakok sokkal jobban tetszettek. Kiállítás után némi további pumpálás után elmentünk a Kertembe, egy igazi, minden ízében biciklis helyre szerb burgert enni. Mind a gasztronómiai élmény, mind a mellé rittyentett konyhaszociológiai beszélgetés fenomenális volt amíg ki nem derült, hogy a pénztácám alginál maradt (a jelek szerint tényleg nehezteltek rám a gonosz hatalmak). Úgyhogy, miután ismét felfújtam a belsőmet, elmentünk algihoz; szerencsére onnan már elég közel volt a következő benzinkút, mert a kézzel pumpálgatásból úgy kábé elegem is volt. A Népligetnél is volt egy Agip, amivel kihúztam majdnem hazáig: a Vágóhíd utcában azért még meg kellett állnunk egyszer. Mivel azonban kézzel nem tudok hat bart nyomni a kerékbe, ezért a saroktól már tolni kellett a bringát.

Azért lehet, hogy hamarosan belőlem is Arkham Horror tulajdonos lesz.

Algi írt valami érdekeset a Facebookon az I am legend című filmről; utánanéztem a Wikipedián, és kiderült, hogy ez valójában egy regény adaptációja, méghozzá egy olyan veretes klasszikusé, amely tulajdonképpen az egész zombiapokalipszis-műfaj alapját jelenti. A bejegyzés eléggé felpiszkálta az érdeklődésemet, úgyhogy elég gyorsan elolvastam magát a könyvet is.

Tulajdonképpen nem nehéz megérteni, hogy ez a kisregény hogyan tehetett szert ekkora befolyásra. A történet központi motívuma a magány, egy szimpla átlagember küzdelme az életben maradásért egy semmivé lett civilizáció romjain. Az általa ismert emberiséget felemésztette egy ismeretlen betegség, ami — ma már közhelyszerűnek ható, de a regény keletkezésekor még nagyon is újszerű módon — „zombikká” (vámpírokká) változtatott mindenkit, aki nem immunis a betegségre. Márpedig Robert Neville tudomása szerint az egyetlen ilyen személy. Nappal a várost járja, készleteket gyűjt, éjszakára pedig kénytelen hermetikusan bezárkózni a házába, nehogy prédául essen a nappal tehetetlen kómában fekvő szörnyetegeknek. A hős tehát magányosabb és reménytelenebb helyzetben van, mint egy magára hagyott hajótörött: ő saját életének roncsain tengődik egyik napról a másikra, semmi reménye nincs a szabadulásra. Maga is gyakran elfilozofál azon, miért is maradt életben.

A különleges környezet, az extrém kihívások tehát csak aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérthessük az egyedüllét pszichológiáját — és erre történetesen nagyon biztos kézzel fogott rá a szerző. Robert Neville magánya és elhagyatottsága, azok elemei nagyon is ismerősek lehetnek nekünk is is, akik egy funkcionáló civilizációban élnek. Alighanem mindenki ismer olyanokat (esetleg maga is volt már hasonló helyzetben), akik egy város közepén is képesek teljes elhagyatottságban élni, akik hiába élnek emberek között, mégsem találják velük a kapcsolatot. A regény ténylegesen érzékenyebbé teszi az embert erre a témára — ami nem semmi teljesítmény egy felületesen közönséges zombihorrornak tűnő műnél.

Valódi mesterműről azért nincs szó: a lassan csordogáló történet néha nagyon is kiszámítható, pár fordulat nagyon nehezen hihető (pl. amikor a kétkezi munkás hős elkezdi beleásni magát a járvány okaiba és belátható időn belül szerez nagyon is kézzel fogható bizonyítékokat). A hős legsúlyosabb konfliktusai elsősorban önmagával vannak; ennek ellenére, ezek túlságosan is hamar meg- vagy feloldódnak — mintha a szerző maga is félt volna attól, hogy még mélyebbre merüljön a saját maga teremtette pokolba. A regény vége egy kicsit elnagyolt; az utolsó oldalak azért elhozzák a katarzist.

Ó, a régi szép idők, amikor úgy mentem írásbelire, hogy tudtam, jó eséllyel lövésem sem lesz a dologról! Csak bámultam a fura képleteket, próbáltam az otthon tanultakat valahogy összeilleszteni, de aztán mégsem ment sehogy sem; egyszerűen nem akart összeállni a fejemben még az általános kémia se; aztán, amikor nagy nehezen elvergődtem a fizikai kémiáig, kezdődött minden elölről. A vizsgáról kijövet zavartan vigyorogtunk egymásra Acóval, vettem egy kólát az automatából és próbáltam felejteni.

A bölcsészkaron ott ez nem volt — ott még a legrémesebb tárgyakból is úgy mentem be, hogy valamit azért tudtam; ha nem is egy ötösben, de egy hármasban azért mindig bízvást reménykedhettem. Még a nyelvfilozófia, ez az absztrakt terekben mozgó, elérhetetlenül kecses diszciplína volt az, ami visszahozta ezt az érzést, de azért elsőre átmentem abból is.

Az új melóhelyen viszont minden évben van vizsga; akármennyire is öt éve ott dolgozó ügynök vagy, akkor is bizonyítanod kell, hogy minden adatot ki tudsz hackelni a rendszerből. Ha nem tudsz, mehetsz refreshment tréningre — esetemben ez azért vicces, mert a basic training anyagát sem vettük még át száz százalékban, de mindegy. Most először volt részem ebben a megpróbáltatásban; meg kell mondjam, egy perc alatt visszatért a fiatalságom. Pontban kettőkor bekapcsolják a fehérzaj-generátorokat, elárasztják a termet felügyelőkkel, minden aktiválják a titkos kémprogramokat, kihúzzák a telefonokat, leárnyékolják a mobilkommunikációt, a céget lekapcsolják az internetről, mindezt a teszt tisztasága érdekében. Aztán hajrá.

Nyilván vannak egyszerűbb feladatok, mint amikor a MNCSAED332 parancs segítségével kell kikeresnem egy referenciaszámot, aminek a segítségével el tudok érni egy kódolt üzenetet, aminek a hatszáznegyvenkettedik, 000000000234234ASDA jelű sorában megtalálom azt a számot, amire rákeresve az egyik mellék-adatbázisban megtudom, hogy akkor melyik táblából kell kinéznem azt az azonosítót, ami tulajdonképpen kell ahhoz, hogy loaklizáljam, melyik adatbázisban kell lefuttatnom egy közepesen komplex keresést. Ez nyilván része az ember napi rutinjának, ha meg nem, akkor percek alatt megtalálom a választ a tréninganyagban, amit azért lehet használni (potom négyezer oldalas, fekete alapon bordó betűkkel nyomtatott, papír alapú kézikönyv).

Vannak azonban olyan problémák is, amelyek abszolút nem részei a napi rutinomnak, így kb. lövésem sincs, merre kellene egyáltalán keresgélnem. Vagy aminek csak a szélén kapirgálok, a Harcosok klubjából oly jól ismert, „nyomj meg egy gombot — húzz meg egy kart — halj meg hülyén” algoritmus mentén; kábé sejtem, milyen gigantikus folyamatok zajlanak az Agy belsejében, amikor én bizonyos gombokat nyomogatok az interfészen, de munkámat kb. egy jobban idomított postagalamb is el tudná végezni. Ezek után kellene belső rendszerutasításokat elemeznem, és kimenő üzeneteket fejben transzponálnom. Néha kísértetiesen hasonlóan érzem magam, mint amikor Dr. Zboray barátságos mosollyal elém tolt egy ceruzát, hogy nosza, rajzoljak egy mucinózus mirigyet. Néha meg az az érzés jön vissza, mint amikor az egójában sértett matematika professzor négyszeres integrálásokkal szórakoztatott a dékánhelyettesi utasításra megrendezett, egyszemélyes pótvizsgán.

Próbálok némi vigaszt meríteni abból, hogy végül is a hozzám képest már vén, rafinált rókának számító Blade is mindenféle szitkokat mormol a cigarettája mögül, a mellettem ülő HUMA17 is a zavart kacagását használja — a megkönnyebbült sóhaj meg abszolút szinkronban száll fel a teremből, amikor kiderül, hogy kapunk még 15 percet.

Ennek ellenére, amikor beadjuk a papírokat, zavart vigyorral méregetjük egymást a velem együtt kezdett Lys-zel. Elmegyek, veszek egy kólát az automatából, és próbálok felejteni.

Szóval az úgy volt, hogy én már elég régen tudtam, hogy ha lesz új munkám, akkor építek egy bringát Balunak. Többször pedzegette már, hogy majd egyszer (kedvenc kifejezéseinek egyike) neki is lesz egy városi közlekedésre való bicikije. Látta ugyanis, hogy én milyen lelkesen tekerek mindenhová, a saját, szuper túrabringáját meg persze sajnálta behozni a betondzsugelbe.

Úgyhogy amikor tényleg lett új munkám, akkor az első reggel felhívtam Zsót, hogy egyeztessük, mennyire jó az ötlet, ill. hogy mérje le, mekkora Balu másik bicaja. (Azért persze nekem is volt egy kis sejtésem, hogy mekkora kell neki, lévén lényegében egymagasak vagyunk, de gondoltam, jobb a biztonság.) Zsó szerint az ötlet jó volt, a szükséges számot is megkaptam, neki is láttam hát bringát keresgélni az Expresszen. Találtam is egy egészen jól kinéző Radiantot — nekem is ez a régi márka van, gondoltam, ezzel nagyot nem hibázhatok, pláne, ha megnézem, milyen állapotban van a váz, úgyis az a kritikus tényező. (Nb. ilyenkor inkább acélvázban érdemes gondolkodni — az alu könnyebb ugyan, de minden, felette áthaladó kamiont megjegyez, az acél meg elég rugalmas és tartós, még ha nehezebb is.)

A bicaj kiváló állapotban volt — jobban, mint az enyém volt akkor, amikor megvettem. Úgyhogy hamarosan együtt HÉV-eztünk haza, Zsó meg kapta az MMS-t, hogy megindult a nagy terv végrehajtása.

Kereket mindenképpen kellett cserélni, mert az acélfelni ugyanis biztos nagyon retró, de a fékek igazán csak az dupla falú alumínium felnin fognak. Mivel a 630-as méret kiment a divatból, 622-esre váltottam, így persze kellett belső-külső is. Sikerült egy elég szép, kissé régies hatású gumit szerválni, sárga szélekkel, még hasonlított is az eredetihez. A koskormány az én véleményem és tapasztalataim szerint városba annyira nem frankó, úgyhogy inkább egy elég szép ívű városi kormányt szippantottam a Rocketbikes-tól — rádumáltak egy
új kormányszárra is, a kormány cseréje pedig a fékkarok cseréjét elég értelemszerűen hozta maga után. Sikerült egy elég kényelmes, szép nagy behúzású fékkart leakasztanom a kínálatból.

A fékbetétek cseréje a fentiekből végképp nyílegyenesen következik — a Mester bike ajánlatára viszont nem a hagyományos patkófékbetétet vettem, hanem egy eredetileg montira tervezett, hézgolókkal jól ellátott modellt, amivel gyerekjáték a fékfelületet a felnihez illeszteni. A féktestek és a váltók viszont egészen jó állapotban voltak — a hátsó váltó nem is bowdennel, hanem dróttal működik, szóval egy igazi különleges darab. Ezek maradhattak úgy, ahogy voltak. A lánc viszont, ahhoz képest, hogy milyen szépen meg volt kímélve maga a bicikli, sokkolóan rossz állapotban volt, olajozatlan és rozsdás, ment a kukába — különben is, amióta tudom, hogy a hetes lánc ugyanolyan vastag, mint a hatos, ami meg ugyanolyan vastag, mint az ötös (a Balubringa 2×5 sebis), azóta én leginkább csak hetes láncot szeretek használni.

Innentől már csak szerelni kellett — bár, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, meglepetések mindig adódnak. Azt már csodálkozás nélkül konstatáltam, hogy a vázat hozzá kell reszelni a tengelyhez; ezek az újfajta tengelyek egyszerűen vastagabbak, nem férnek be a gyári papucsba. Arra már kevésbé voltam felkészülve, hogy a kónuszok záróanyája úgy meg lesz húzva, hogy csavarlazító kell a kiengedésükhöz. Ráaádásul az egyik agyból hiányzott egy csapágygolyó — persze az sem öt perc volt, mire rájöttem, hogy ezért nem lehet zajmentesre és mégis szorosra igazítani a kereket. (Plusz most jöttem rá igazán, mit is jelent, hogy „inkább kicsit szorosabbra, mint hogy lötyögjön”.)

Az egyik régi ék rutinszerűen bele volt zömülve a hajtóműbe, ezt inkább kifúrattam — a másik viszont kijött szépen, és amikor megnéztem, akkor esett csak le az állam igazán. Kiderült ugyanis, hogy az általam addig, a saját bringámba reszelt ékek gyakorlatilag nyersek még — megint egy olyan tapasztalat, amelynek e nélkül a projekt nélkül nem is tudom, mikor kerültem volna a birtokába. Ugyanakkor ezt a régi éket visszatenni (a biztosítómenet kopása miatt) már nem lehetett, úgyhogy végül két új éket kellett a lyukakba reszelnem.)

Csavar túlhúzással elszakítottam egy bowdenvezetőt. A bolti lánc rövid volt — pedig elvben direkt túl hosszan árulják, úgyhogy a saját, pót-láncszemeimmel kellett megtoldanom. Az új fékek és fékkarok viszont fogtak, mint az álom, és a kormánycsere is zökkenőmentesen ment. Új markolatot is vettem, a másodiknál már tudtam is, hogyan kell markolatot felrakni.

Na, kábé ekkor jeleztem a co-konspirátornak, hogy indul az éles teszt, meg megszerveztük, hogy a kulcs ott legyen Balu kulcskarikáján. A kulcsszállítást Nicoline intézte, ezúton is köszönet neki!

Pár napig ezzel a bringával jártam mindenhová; javamra szóljon, hogy egyszer sem esett szét menet közben. A középcsapágy egy kicsit meglazult, de ez már máskor is megtörtént velem és simán utánahúztam; a váltót még kellett egy kicsit igazítani, és leesett a sárhányó — ez nem az én saram volt, egyszerűen most fáradtak el az ősöreg csavarok, amiket kicseréltem újakra. Közben beszereztem magamnak egy menőbb lakatot (a réginél egy fokozattal biztonságosabb, másfélszer hosszabb, integrált záras Kryptonite), úgyhogy a nagy reggelen szépen bicajra ültem, tettem egy utolsó, nagy tesztkört a városban, majd a Rákóczi úton rákattintottam a lakatot az én régi záramra.

Hazafelé végig azon törtem a fejem, vajon mennyire lehet majd Balut csőbe húzni. Visszatekintve elmondhatom: kár volt izgulni, a jelek szerint a hülye viccek folyamatos sütögetése nem tesz immunissá a műfaj ellen. Szegény barátom úgy esett bele a csapdába, hogy öröm volt nézni.