Előre vacogtak a fogaim az éjszakai műszaktól, de egyre jobban bírom, pedig már az első nap sem bírtam rosszul. Ezt a bejegyzést még simán megírom, még, holnap pedig simán felkelek reggel nyolckor, hogy éket reszeljek Burkhardthoz. (Zárójeles megjegyzés: baromi dögös dolog ám egy több évtizedes, lejárt technikát hajtani, még ha ez veszett sok fáradsággal és szívással is jár. Ékből konkrétan az ötödiket fogyasztom, de most már azt hiszem, tényleg sikerült elcsípnem a dolog lényegét.) Ma, amikor háromnegyed tizenegykor leléptem a központból, nem voltam fáradtabb, álmosabb vagy nyomottabb, mint egy normál munkanap után — igaz, most persze a beilleszkedési sokk és a hét munkanap múlva most már elkerülhetetlenül bekövetkező melegváltás miatti para is simán megnöveli az adrenalinszintemet. Ingyen kapom a kávét, kedvezményesen a kólát, a véremben a koffeinszint tehát stabilan a megengedett egészségügyi határérték százezerszerese van; nyilván ez is hozzájárul valamicskét a fene nagy esti dinamizmushoz.

A team bringás szekciójához tartozom, így munka után nem céges limuzinnal gurulok haza, mint a többség teszi. Előveszem a lámpáimat, rákattintom az utcán parkoló járgányra (a céges bringatároló bunker egy vicc, szerintem télen lesz élvezhető), aztán megindulok hazafelé az egyik kedvenc hidam árnyékában. Éti csigákat kerülgetek, akik így éjjel meglepően nagy számban kúszogatnak át előttem; néha eszembe jut, vajon honnan jöhetnek, mivel a hátuk mögött egy kétszer két sávos út van. A meló utáni mozgás ugyanolyan jól esik, mint hivatalnok koromban, ugyanakkor a forgalom ilyenkor több, mint baráti — a legtöbb kereszteződésben lazán kanyarodok, ahogy akarok, az úton is simán elférünk azzal a néhány autóssal, aki ilyenkor megy a dolgára.

Egyedül az itthoni vacsora az, ami valamelyest hiányzik. A vacsora nekem gyerekkorom óta valami bensőséges és otthoni dolog, aminek a hangulatához nekem még mindig hozzátartozik a helyem fölött időnként bekapcsoló kazán és az ősrégi, türkiszzöld motor emléke is. Ehhez képest most vacsoraszünetem van ebédszünet helyett, jellemzően abszolút munkahelyi hangulatban telik, az ebéd és környéke pedig a barátaimmal és a családommal való szocializációra való alkalom. Az viszont egy abszolút mesebeli és varázslatos dolog, hogy a reggeleimmel és a délelőttjeimmel azt kezdek, amit akarok.

Még a fitneszbérletemet kéne felavatnom valamikor.