Most először főztem a csapatomnak.

Mollyt előléptették, úgyhogy a jövőben rá kell majd szoknunk, hogy egyedül oldjuk meg a problémánkat, neki meg új munkája lesz majd. Mivel nekem az akklimatizációmat elég jelentősen megkönnyítette, hogy mindig volt a környéken valaki, aki két csuklómozdulattal minden problémát meg tudott oldani és a fejében tárolta az összes, a napi munkához szükséges adatbázist, gondoltam, a kincstári búcsúvacsorán túl én is villantok valamit. Mivel Molly vegetariánus, ill. vegán tagja is van a csapatnak, ezért egy zöldségchili mellett döntöttem — ez egyben egy lehetőséget teremtett arra is, hogy valamit felvillantsak a tradicionális amerikai konyha szépségeiből a többieknek is.

Sokan hajlamosak az amerikai konyha kapcsán a pizza-hamburger-chips szentháromságra asszociálni, pedig, ha csak azt gondoljuk végig, mi mindent zabálnak a szemünk láttára a filmekben, már akkor érezhető, hogy itt azért többről van szó. Az amerikaiak, ha egyszer elszánják magukat, nagyon is szofisztikáltan főznek — ráadásul a gasztrokulturális keveredésre is elég jók voltak az adottságok. Így a steaken, a fasírton és az amerikai palacsintán túl is van fahéjas-olajbogyós fasírt, ezerféleképpen töltött sült csirke, mindenféle locsolólékben sütött sült hús, zelleres almaleves, málnás csirke, legalább hatszázféle húsos pite és rengeteg, legalább hat-nyolc féle zöldségből készült vega kaja. Ez utóbbi csoportba tartozik a teljesen húsmentes, zöldséges chili is, amit a legnagyobb fazekamban főztem meg. Úgyhogy reggel irány a piac, utána három órás főzőcske, maratoni tök-, répa-, hagyma-, cukkini-, krumpli-, és paprikakockázással indítva — ezek után már csak a konzervdoboz- és zöldséghulladék-hegyek eltávolítása és némi logisztikai egyenlet megoldása volt hátra, hogy leparkolhassam a két hatalmas tálat a közös kajálda egy napsütötte ablakában.

Sejtettem, hogy olyan nagyon nem tudok mellélőni; egyszer már a szerepjátékos társaságot is megetettem ilyennel, és ijesztő sebességgel tűnt egy nagy fazéknyi, kisebb fahordónyi rizzsel kísért cucc. A melóhelyen ugyan egy kicsit nyafogósabb népek dolgoznak, de azért végül mindenki benyomott egy vacsorányit belőle. Bee azon siránkozott, hogy ő nem szereti a csípőset, Hombre a babot kevesellte — a többieknek vagy nagyon ízlett, vagy csak túl udvariasak voltak a kritikák megfogalmazásához. Mindenesetre a betegszabin nevű Blade-nek épp egy adag maradt, tehát elmondhatjuk, hogy kábé a terv szerint fogyasztottunk. A főfogás után még Jackson rántott elő a zsebéből egy kisebb kupac vegacsintát — ugyan elszántan próbált minket rávenni, hogy nevezzük „palacsintának” a tej és tojás nélkül készült cuccot, de mindenki elég masszívan ellenállt. Hombre magának a cuccnak is — szerintem ez hiba volt, mert elég finom volt és tényleg klasszul helytállt a desszert szerepkörben.

Biztos fogok máskor is főzni ezt-azt. Sosem árt új híveket toborozni az amerikai konyhának és a közös vacsorázás szofisztikált és rengeteg érdekes kalandot tartogató művészetének. Ah.