Most először főztem a csapatomnak.

Mollyt előléptették, úgyhogy a jövőben rá kell majd szoknunk, hogy egyedül oldjuk meg a problémánkat, neki meg új munkája lesz majd. Mivel nekem az akklimatizációmat elég jelentősen megkönnyítette, hogy mindig volt a környéken valaki, aki két csuklómozdulattal minden problémát meg tudott oldani és a fejében tárolta az összes, a napi munkához szükséges adatbázist, gondoltam, a kincstári búcsúvacsorán túl én is villantok valamit. Mivel Molly vegetariánus, ill. vegán tagja is van a csapatnak, ezért egy zöldségchili mellett döntöttem — ez egyben egy lehetőséget teremtett arra is, hogy valamit felvillantsak a tradicionális amerikai konyha szépségeiből a többieknek is.

Sokan hajlamosak az amerikai konyha kapcsán a pizza-hamburger-chips szentháromságra asszociálni, pedig, ha csak azt gondoljuk végig, mi mindent zabálnak a szemünk láttára a filmekben, már akkor érezhető, hogy itt azért többről van szó. Az amerikaiak, ha egyszer elszánják magukat, nagyon is szofisztikáltan főznek — ráadásul a gasztrokulturális keveredésre is elég jók voltak az adottságok. Így a steaken, a fasírton és az amerikai palacsintán túl is van fahéjas-olajbogyós fasírt, ezerféleképpen töltött sült csirke, mindenféle locsolólékben sütött sült hús, zelleres almaleves, málnás csirke, legalább hatszázféle húsos pite és rengeteg, legalább hat-nyolc féle zöldségből készült vega kaja. Ez utóbbi csoportba tartozik a teljesen húsmentes, zöldséges chili is, amit a legnagyobb fazekamban főztem meg. Úgyhogy reggel irány a piac, utána három órás főzőcske, maratoni tök-, répa-, hagyma-, cukkini-, krumpli-, és paprikakockázással indítva — ezek után már csak a konzervdoboz- és zöldséghulladék-hegyek eltávolítása és némi logisztikai egyenlet megoldása volt hátra, hogy leparkolhassam a két hatalmas tálat a közös kajálda egy napsütötte ablakában.

Sejtettem, hogy olyan nagyon nem tudok mellélőni; egyszer már a szerepjátékos társaságot is megetettem ilyennel, és ijesztő sebességgel tűnt egy nagy fazéknyi, kisebb fahordónyi rizzsel kísért cucc. A melóhelyen ugyan egy kicsit nyafogósabb népek dolgoznak, de azért végül mindenki benyomott egy vacsorányit belőle. Bee azon siránkozott, hogy ő nem szereti a csípőset, Hombre a babot kevesellte — a többieknek vagy nagyon ízlett, vagy csak túl udvariasak voltak a kritikák megfogalmazásához. Mindenesetre a betegszabin nevű Blade-nek épp egy adag maradt, tehát elmondhatjuk, hogy kábé a terv szerint fogyasztottunk. A főfogás után még Jackson rántott elő a zsebéből egy kisebb kupac vegacsintát — ugyan elszántan próbált minket rávenni, hogy nevezzük „palacsintának” a tej és tojás nélkül készült cuccot, de mindenki elég masszívan ellenállt. Hombre magának a cuccnak is — szerintem ez hiba volt, mert elég finom volt és tényleg klasszul helytállt a desszert szerepkörben.

Biztos fogok máskor is főzni ezt-azt. Sosem árt új híveket toborozni az amerikai konyhának és a közös vacsorázás szofisztikált és rengeteg érdekes kalandot tartogató művészetének. Ah.

A legelső emlékem Kisgombásról még egészen kiskoromból való: akkor még csak az eredeti présház (?) állt. Felébredtem reggel, és az ágyból próbáltam kikukucskálni a rajzolt kakasokkal díszített ablakon. És persze azt is tudtam, hogy csöndben kell maradni.

Valami nagyon halovány emlékeim vannak aztán az építkezésről, a friss beton illatáról a nyári melegben, meg Loncsosról, nagymamámék puli-pumi keverék kutyájáról. Igazán élénken azonban már csak a kibővített nyaralóra emlékszem, a felső szintre vezető fa lépcsőre, a régi bútorokra, a megfoltosodott tükörre a lépcsőfordulóban és a kútvízzel működő vizesblokkokra. Tavasztól őszig kvázi minden hétvégén lejöttünk ide és persze sokszor mások is ott voltak a családból: nagymamám reggeltől délig folyamatosan főzött, hogy pontban harangszóra mindig az asztalra kerülhessen az első osztályú ebéd. (Nem kis örömömre szolgál, hogy édesanyámon keresztül a grízgombócos húsleves receptjét nekem is sikerült megörökölnöm: a titok nyitja a nagyon türelmes, lassú főzés és a friss, száras zellerzöld.) A szünidőben minden nyáron eltöltöttünk itt pár hetet: a házhoz egy nagyobb telek is tartozott, aminek csak az első egyharmada volt megművelve; a többi az én rendelkezésemre állt mindenféle kalandozásokra. Itt jöttem rá, hogyan kell pénzt verni az ásványvizes üvegek akkor még fémből készült kupakjából; a homokkőből egy hatalmas kalapáccsal kagylómaradványokat bányásztam ki — és persze kúsztam-másztam a telek meredeken emelkedő peremén.

Vác belvárosában nagymamámmal viszonylag ritkán fordultunk meg — maximum a piacra mentünk ki nagy ritkán — a családommal is csak a Pingvin cukrászdában álltunk meg menetrendszerűen, egy-egy fagyira. Egyszer a többiek Horvátországba mentek, amikor nekem a nyelvvizsgámra kellett készülnöm: olyankor minden reggel bementem a reggeli buszhoz. A váci vasútállomáson is átutaztunk néhányszor, de a város tulajdonképpeni felfedezése mégiscsak a felnőttkoromra maradt. Most sem mondhatnám, hogy a város minden zegét-zugát ismerem, de azért most már elég jól eltájékozódom magamtól is — aki ismer, az tudja, ez milyen nagy szó.

Hétvégén Nicoline-nal szálltunk hajóra, hogy itt nosztalgiázzunk egy sort, illetve hogy vívjunk egy barátságos párbajt Foursquare-en. (Erre az alkalmazásra egészen rá vagyok kattanva, amióta okostelefonom van, egyfajta titkos mikroblog-felületnek használom, és egyre jobban élvezem.) Az első kötelező gyakorlatok — a Duna-parti park és a székesegyház megtekintése után elhatároztam, hogy megmutatom, merre telt a gyerekkorom.

Elsőnek természetesen a Pingvin cukrászdában álltunk meg egy kávéra és egy sütire — kicsit féltem, de szerencsére a hely még mindig áll, sőt, a neve is a régi. Lazultunk egy sort, elmeditáltam azon, milyen fura, hogy a Naszály Áruház borzalmas épületét nem eldózorolták az első adandó alkalommal, hogy valami városképbe illeszkedőt tegyenek a helyébe, hanem még mindig hasznosítják. Utána nekistartoltunk az útnak, amit annak idején édesanyám és édesapám is nem egyszer megtettek biciklivel: Deákváron át célba vettük Kisgombást, vagy mai hivatalos nevén Gombásdűlőt.

Előző nap a Google mapsen már lecsekkoltam, merre kell menni, de felülnézetből valahogy olyan fura volt a látvány — a terepen már nem volt semmi gond. Autóval már ezerszer végigvezettem ezen az útvonalon, és minél kijjebb értünk a városból, annál kevesebbet változtak a dolgok az utóbbi tíz évben.

Amire a dolgok természetéből fakadóan abszolút nem emlékeztem, az az volt, hogy milyen jelentős a szintkülönbség út közben — ezt a távot eddig mindig csak busszal vagy kocsival tettem meg, most viszont elég masszívan kellett nyomni a pedált odafelé menet. Az út sem volt valami nagyon bajnok minőség, ami Burckhardtnak természetesen semmi gondot nem jelentett, Giorgio olasz temperamentumát viszont eléggé megrázta. Sebaj, egyszer csak ott volt a jól ismert kanyar, és ami a legdurvább: ugyanaz a látvány tárult elém, mint amikor először jöttem itt fel. Még most is elég sokat álmodom ezzel az úttal, de még így sem kellett semmit sem igazítanom az emlékeimen.

Felmentünk, nagymamám háza is ugyanúgy áll még, csak a tuják és egyéb növények nőttek sokkal magasabbra a ház körül. A régi kocsibeálló is megvan még az ócska kis kapuval, ahol minden hétvégén eljátszottuk ugyanazt a mindenkit kissé kikészítő társasjátékot a beállással: az egyetlen, maradandónak nem nagyon nevezhető változás a krétával a betonra rajzolt ugróiskola.

Visszafelé Deákvárra már lényegesen könnyebb volt tekerni, pláne, hogy tekerni csak elég ritkán kellett, elég volt csak a féket nyomni. Mielőtt visszamentünk volna a belvárosba, találtunk egy kis tavat is, ahol a kacsák a bicikliútra jártak napozni — sajnos fogalmam sincs, ez mennyire új fejlemény a város történetében.

Utána mászkálgattunk egy kicsit a főtéren, majd benéztünk a Váci Curia nevű bormúzeumba  — ez viszont tényleg azóta került oda, hogy utoljára itt jártam. Eléggé szeretem az ilyesmit, ráadásul ez messze a szokott színvonal felett is volt. Tulajdonképpen egy több ezer palackos, javarészt tokajikból gyűjteményről van szó — a házigazda kissé rekedtesen szuggesszív előadásmódjában pedig nagyon könnyen emészthetően jött az info arról, hogy miért is nézünk egy rakás borosüveget. Én most először hallottam, hogy valaki nem a beltartalomra, hanem inkább a csomagolásra, a palackokra fókuszál, pedig a jelek szerint tényleg rengeteg információ van elrejtve az üvegeken is. A végén azért kaptunk kóstolót két, pár évtizedes tokajiból — asszem nyugodtan mondhatom, hogy ilyen finomat még abszolút soha nem ittam. A múzeumhoz amúgy egy kis borlugas is tartozik, ott egy kicsit frissebb bort kóstoltunk meg, egy őshonos magyar fajtát, ill. én egy zsíroskenyeret is toltam, részint a stílszerűség kedvéért, részben meg hogy ne haljak éhen ebédig. (Nicoline mellett már volt alkalmam egy eredeti, mára már majdnem kihalt borfajtát is megkóstolni — ezek alapján nekem eléggé bejönnek az eredeti magyar borok.)

Utána még egy rövid kirándulást tettünk Gasztrosznobériába, majd pont sikerült elcsípnünk egy hazafelé tartó vonatot, ahhol Burkhardt és Giorgio is elég kényelmesen elfért. Odafelé, a hajón eléggé szoronganiuk kellett a sok másfajta bicaj mellett — a MAHART-nak így semmiképpen sem tudok gratulálni azért a „szolgáltatásért”, amit az egyáltalán nem olcsó kerékpárjegyért nyújt. Ugyanakkor abszolút megérte biciklivel menni, a városon belül (pláne Vác és Gombásdűlő között) sokkal kényelmesebb volt bringával mozogni.

Pesten már nem volt akkora buli bringával hazabumlizni — kezdődött a tűzijáték, ami szemlátomást idén is megfelelő indokot szolgáltatott az össznépi őrületre. Örömmel jelenthetem azonban, hogy a té gyalogosok minden igyekezete ellenére sem gázoltunk el senkit.

Előre vacogtak a fogaim az éjszakai műszaktól, de egyre jobban bírom, pedig már az első nap sem bírtam rosszul. Ezt a bejegyzést még simán megírom, még, holnap pedig simán felkelek reggel nyolckor, hogy éket reszeljek Burkhardthoz. (Zárójeles megjegyzés: baromi dögös dolog ám egy több évtizedes, lejárt technikát hajtani, még ha ez veszett sok fáradsággal és szívással is jár. Ékből konkrétan az ötödiket fogyasztom, de most már azt hiszem, tényleg sikerült elcsípnem a dolog lényegét.) Ma, amikor háromnegyed tizenegykor leléptem a központból, nem voltam fáradtabb, álmosabb vagy nyomottabb, mint egy normál munkanap után — igaz, most persze a beilleszkedési sokk és a hét munkanap múlva most már elkerülhetetlenül bekövetkező melegváltás miatti para is simán megnöveli az adrenalinszintemet. Ingyen kapom a kávét, kedvezményesen a kólát, a véremben a koffeinszint tehát stabilan a megengedett egészségügyi határérték százezerszerese van; nyilván ez is hozzájárul valamicskét a fene nagy esti dinamizmushoz.

A team bringás szekciójához tartozom, így munka után nem céges limuzinnal gurulok haza, mint a többség teszi. Előveszem a lámpáimat, rákattintom az utcán parkoló járgányra (a céges bringatároló bunker egy vicc, szerintem télen lesz élvezhető), aztán megindulok hazafelé az egyik kedvenc hidam árnyékában. Éti csigákat kerülgetek, akik így éjjel meglepően nagy számban kúszogatnak át előttem; néha eszembe jut, vajon honnan jöhetnek, mivel a hátuk mögött egy kétszer két sávos út van. A meló utáni mozgás ugyanolyan jól esik, mint hivatalnok koromban, ugyanakkor a forgalom ilyenkor több, mint baráti — a legtöbb kereszteződésben lazán kanyarodok, ahogy akarok, az úton is simán elférünk azzal a néhány autóssal, aki ilyenkor megy a dolgára.

Egyedül az itthoni vacsora az, ami valamelyest hiányzik. A vacsora nekem gyerekkorom óta valami bensőséges és otthoni dolog, aminek a hangulatához nekem még mindig hozzátartozik a helyem fölött időnként bekapcsoló kazán és az ősrégi, türkiszzöld motor emléke is. Ehhez képest most vacsoraszünetem van ebédszünet helyett, jellemzően abszolút munkahelyi hangulatban telik, az ebéd és környéke pedig a barátaimmal és a családommal való szocializációra való alkalom. Az viszont egy abszolút mesebeli és varázslatos dolog, hogy a reggeleimmel és a délelőttjeimmel azt kezdek, amit akarok.

Még a fitneszbérletemet kéne felavatnom valamikor.

Woody Allennek alighanem feltett szándéka, hogy a rendezői székben haljon meg.; ezen elhatározás jegyében ontja magából a filmeket. Éppenséggel megteheti: biztos lehet benne, hogy jó sokan megnézik, akármi is kerül ki a kezei közül, a sikert sem azzal a mércével méri, mint egy elsőfilmes. Számomra az utolsó nagy, torokszorongató, katartikus élmény a Match Point volt — ezen a Férfit látok álmaidban sem változtatott. Ez utóbbi is nagyságrenddel jobb ugyanakkor a víz- sav- tűz- és érzelemálló, fröccsöntött műanyag figurákat felvonultató Vicky Cristina Barcelonánál, ahol nincs tétje az eseményeknek, bár objektív mércével mérve tulajdonképpen nem is történik semmi. A Férfit látok álmaidban minden szereplője komoly identitáskrízis előtt áll; minden egyes képkockán olyasmi történik, ami érdemben befolyásolja a sorsukat. Személyiségük, bár nem mentes a sztereotípiáktól, valódi hús-vér emberekre vall, akikkel sokszor nagyon is könnyű azonosulni.

Rutinos profizmussal kivitelezett alkotásról van szó — minden szerepet kiváló színész alakít, Naomy Watts és Anthony Hopkins a személyes kedvenceim között is ott van. A film régies tónusú színei abszolút szinkronban vannak a mindenféle felesleges sallangtól és magamutogatástól mentes operatőri munkával és Woody Allen jellegzetes, már ugyancsak klasszikusnak számító rendezési stílusával. Szigorúan filmesztétikai szempontból nézve kifogástalan alkotásról van szó. Tulajdonképpen nem is hiányzik belőle semmi más, csak a zsenialitás — a hajlandóság arra, hogy a jól ismert módszerekkel, a jól ismert díszletek között valami markánsan újat sikerüljön megalkotni. Az egyenletes, kiegyensúlyozott ütemű történetben a cselekmény a többé-kevésbé előre látható szálon folydogál előre a maga medrében. Hatalmas meglepetésekre, izgalmas csavarokra nem érdemes számítani — körülbelül sejthetjük mi lesz a vége a milliomos és a nála jóval fiatalabb, üresfejű bombázó viszonyának, mint ahogy kábé az is sejthető, mennyire kompatibilis egymással az ambíciózus, karriert és családot építeni vágyó, dinamikus művészettörténész és az enyhe alkotói válsággal küzdő, komoly írói ambíciókat dédelgető ex-orvos. A film egyetlen igazi újítása a befejezés — sok kérdés marad nyitva, így a néző sem kapja meg a hollywoodi kliséknek megfelelő feloldozást a ment közben felhalmozódott feszültség alól.

El lehet persze rajta gondolkodni, miről is szólt ez az egész — végigtekintve az abszurd szituációk és tragikomikus énmegmentési kísérletek sorozatán, alighanem arról, hogy előbb-utóbb mindenki megbolondul, és aztán már hiába is próbált félreugrani a sors pofonjai elől, azok előbb-utóbb mindenképpen beérkeznek. Még leginkább az öncsalás az, ami beválik — de csak ha készen állunk arra, hogy maximálisan hátat fordítsunk a valóságnak.

Persze ha egy igazi, feketeöves geek lennék, most már simán idekenném a hétvégi kirándulás GPS-logját, ráadásul valami szexi Google Maps térképre renderelten, de úgy látszik, ehhez a fokozathoz még sokat kell edzenem. Pénteken megvettem ugyan a boltban a már nagyon régóta kinézett HTC Wildfire-t, de aztán hazajöttem, letettem a szatyrot a földre és húztam dolgozni, és mire hazaértem, már csak arra volt időm, hogy véletlenül felhívjam az albérlőmet, majd belealudtam az első ismerkedési körökbe. Így nemhogy az aksit nem tudtam feltölteni rendesen, de az alapvető beállításokkal is csak a vonaton küzdöttem meg.

Ráaádásul Vác után a vonaton már ott várt Balu, Zsó és Katcabogár, mentünk gombászni az erdőbe. Gombászást mondok, de ez leginkább csak a szervezők iránti tiszteletemet jelzi, ugyanis egy málladozó vaddisznóállkapcson meg pár szem erdei gyümölcsön kívül semmi érdekeset nem találtunk. Nagybörzsönyből indultunk, itt a biztonság kedvéért még egy teherautóról lekaptunk némi péksütit. Zsó egyszerűen nem tudott ellenállni a kakaós kalács szirénhangjainak, engem pedig logisztikai nehézségek akadályoztak abban, hogy aznap reggel 6:15 előtt akármennyit is foglalkozzam a kirándulással. A 8:07-es vonatot 3 perc ráhagyással sikerült elcsípnem — ennyi idő pedig nem volt elég ahhoz, hogy megfelelő készletekkel szerelkezzem fel. Sebaj, a fogyasztói társadalom igaz gyermekét nem lehet zavarba hozni, a kisvasút-állomásra már kakós csigával, túrós sütivel és kiflikkel és felszerelkezve érkezett meg. (A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a fogyasztói táradalom ugyanezen gyermeke némi zavarral konstatálta, hogy kifogyott a cashből és ha nem tudta volna levágni barátait egy kisebb gyorskölcsön erejéig, mostanra már a csontjait fehérítené a lassacskán talán mégis kisütő nyári nap.)

Igazság szerint én ilyenkor fényképezni is szoktam, de az új melóhely, pontosabban az ott esedékes kiképzés meglehetősen megviselte a szellememet. Így kifejezetten élveztem, hogy csak a szemeimmel nézem a fákat, és hogy végre nem harmincnyolc jegyű operációs kódokat kell memorizálnom, hanem csak a sarasabb részeket kell kikerülgetnem — a némileg otthonosabb szociokulturális közegről nem is beszélve. Mind a táv, mind a tempó pont megfelelt nekem — félútra, a Nagy Hideg-hegyre még abszolút fitten érkeztem fel, és fáradni is csak akkor kezdtem, amikor megérkeztünk Királyrétre. Közben a szokásoknak megfelelően végig kajáltunk. Egy idő után nekem is leesett, hogy a fura, világos színű korongok, amit Katcabogár osztogat egy liszteszacskóból, nem gyári keksz, hanem saját készítésű cookie, így én is csatlakoztam a fanclubjához; én megettem az összes pogácsát, kiflit és sütit, amit magammal vittem; ehhez képest kifejezett sikernek számít, hogy Baluék csodásan illatozó tojásos szendvicseinek sikerült ellenállni.

Mivel az előző hétvégén mindenkinek elég rendesen kijutott a vízből, így a szokásosnál talán egy lehelletnyivel nagyobb volt a para a felettünk elsuhanó, sötétszürke felhők iránt, de végül abszolút szárazon úsztuk meg a dolgot, mi több, néha még némi napsütést is detektálni tudtunk — szerintem mondhatjuk, hogy igazi kirándulóidőt sikerült elcsípni. Nem a mainstream útvonalon mentünk fel, és most (részben az irántam való szolidaritásból) még a Csóványost sem ejtettük útba — így is nagyon szép volt minden, meg láttam így is mindent, ami miatt én nagyon szeretem a Börzsönyt. Állatok is jöttek szembe; ezért szeretek masszív biológiai háttérrel rendelkező emberekkel kirándulni menni, nem jönnek zavarba, ha egy lábatlan gyíkot vagy egy virágdíszbogarat kell azonosítani. Bár most annyira azért nem voltak formában — láttam egy csodaszép növényt, szerintem egyenesen egy japán festményről ugrott az erdőbe, és a legtöbb, amit ki tudtam csikarni meghatározásképpen, az a „fűféle” volt. Ennyit, tudat alatt, valami nagyon mély és ösztönös szinten még én is sejtettem, noha anno kizárólag csak egyesek sikerült learatnom a félévközi növényrendszertan beszámolók alkalmából.

Oda is, vissza is egy erdei kisvasúttal mentem (visszafelé már egyedül) — ezek a kis magánvonalak is olyasmik, amit nagyon szoktam szeretni ezekben a börzsönyi kirándulásokban. A derűs vállalkozó szellem ötvöződik bennünk egyfajta egészséges spártai megközelítéssel — ha busszal megyek haza, néha rámjön valamiféle megmagyarázhatatlan melankólia, de ha kisvasúttal, akkor általában a hamisíthatatlan Tüskevár-feeling szokott magával ragadni.