A legelső emlékem Kisgombásról még egészen kiskoromból való: akkor még csak az eredeti présház (?) állt. Felébredtem reggel, és az ágyból próbáltam kikukucskálni a rajzolt kakasokkal díszített ablakon. És persze azt is tudtam, hogy csöndben kell maradni.

Valami nagyon halovány emlékeim vannak aztán az építkezésről, a friss beton illatáról a nyári melegben, meg Loncsosról, nagymamámék puli-pumi keverék kutyájáról. Igazán élénken azonban már csak a kibővített nyaralóra emlékszem, a felső szintre vezető fa lépcsőre, a régi bútorokra, a megfoltosodott tükörre a lépcsőfordulóban és a kútvízzel működő vizesblokkokra. Tavasztól őszig kvázi minden hétvégén lejöttünk ide és persze sokszor mások is ott voltak a családból: nagymamám reggeltől délig folyamatosan főzött, hogy pontban harangszóra mindig az asztalra kerülhessen az első osztályú ebéd. (Nem kis örömömre szolgál, hogy édesanyámon keresztül a grízgombócos húsleves receptjét nekem is sikerült megörökölnöm: a titok nyitja a nagyon türelmes, lassú főzés és a friss, száras zellerzöld.) A szünidőben minden nyáron eltöltöttünk itt pár hetet: a házhoz egy nagyobb telek is tartozott, aminek csak az első egyharmada volt megművelve; a többi az én rendelkezésemre állt mindenféle kalandozásokra. Itt jöttem rá, hogyan kell pénzt verni az ásványvizes üvegek akkor még fémből készült kupakjából; a homokkőből egy hatalmas kalapáccsal kagylómaradványokat bányásztam ki — és persze kúsztam-másztam a telek meredeken emelkedő peremén.

Vác belvárosában nagymamámmal viszonylag ritkán fordultunk meg — maximum a piacra mentünk ki nagy ritkán — a családommal is csak a Pingvin cukrászdában álltunk meg menetrendszerűen, egy-egy fagyira. Egyszer a többiek Horvátországba mentek, amikor nekem a nyelvvizsgámra kellett készülnöm: olyankor minden reggel bementem a reggeli buszhoz. A váci vasútállomáson is átutaztunk néhányszor, de a város tulajdonképpeni felfedezése mégiscsak a felnőttkoromra maradt. Most sem mondhatnám, hogy a város minden zegét-zugát ismerem, de azért most már elég jól eltájékozódom magamtól is — aki ismer, az tudja, ez milyen nagy szó.

Hétvégén Nicoline-nal szálltunk hajóra, hogy itt nosztalgiázzunk egy sort, illetve hogy vívjunk egy barátságos párbajt Foursquare-en. (Erre az alkalmazásra egészen rá vagyok kattanva, amióta okostelefonom van, egyfajta titkos mikroblog-felületnek használom, és egyre jobban élvezem.) Az első kötelező gyakorlatok — a Duna-parti park és a székesegyház megtekintése után elhatároztam, hogy megmutatom, merre telt a gyerekkorom.

Elsőnek természetesen a Pingvin cukrászdában álltunk meg egy kávéra és egy sütire — kicsit féltem, de szerencsére a hely még mindig áll, sőt, a neve is a régi. Lazultunk egy sort, elmeditáltam azon, milyen fura, hogy a Naszály Áruház borzalmas épületét nem eldózorolták az első adandó alkalommal, hogy valami városképbe illeszkedőt tegyenek a helyébe, hanem még mindig hasznosítják. Utána nekistartoltunk az útnak, amit annak idején édesanyám és édesapám is nem egyszer megtettek biciklivel: Deákváron át célba vettük Kisgombást, vagy mai hivatalos nevén Gombásdűlőt.

Előző nap a Google mapsen már lecsekkoltam, merre kell menni, de felülnézetből valahogy olyan fura volt a látvány — a terepen már nem volt semmi gond. Autóval már ezerszer végigvezettem ezen az útvonalon, és minél kijjebb értünk a városból, annál kevesebbet változtak a dolgok az utóbbi tíz évben.

Amire a dolgok természetéből fakadóan abszolút nem emlékeztem, az az volt, hogy milyen jelentős a szintkülönbség út közben — ezt a távot eddig mindig csak busszal vagy kocsival tettem meg, most viszont elég masszívan kellett nyomni a pedált odafelé menet. Az út sem volt valami nagyon bajnok minőség, ami Burckhardtnak természetesen semmi gondot nem jelentett, Giorgio olasz temperamentumát viszont eléggé megrázta. Sebaj, egyszer csak ott volt a jól ismert kanyar, és ami a legdurvább: ugyanaz a látvány tárult elém, mint amikor először jöttem itt fel. Még most is elég sokat álmodom ezzel az úttal, de még így sem kellett semmit sem igazítanom az emlékeimen.

Felmentünk, nagymamám háza is ugyanúgy áll még, csak a tuják és egyéb növények nőttek sokkal magasabbra a ház körül. A régi kocsibeálló is megvan még az ócska kis kapuval, ahol minden hétvégén eljátszottuk ugyanazt a mindenkit kissé kikészítő társasjátékot a beállással: az egyetlen, maradandónak nem nagyon nevezhető változás a krétával a betonra rajzolt ugróiskola.

Visszafelé Deákvárra már lényegesen könnyebb volt tekerni, pláne, hogy tekerni csak elég ritkán kellett, elég volt csak a féket nyomni. Mielőtt visszamentünk volna a belvárosba, találtunk egy kis tavat is, ahol a kacsák a bicikliútra jártak napozni — sajnos fogalmam sincs, ez mennyire új fejlemény a város történetében.

Utána mászkálgattunk egy kicsit a főtéren, majd benéztünk a Váci Curia nevű bormúzeumba  — ez viszont tényleg azóta került oda, hogy utoljára itt jártam. Eléggé szeretem az ilyesmit, ráadásul ez messze a szokott színvonal felett is volt. Tulajdonképpen egy több ezer palackos, javarészt tokajikból gyűjteményről van szó — a házigazda kissé rekedtesen szuggesszív előadásmódjában pedig nagyon könnyen emészthetően jött az info arról, hogy miért is nézünk egy rakás borosüveget. Én most először hallottam, hogy valaki nem a beltartalomra, hanem inkább a csomagolásra, a palackokra fókuszál, pedig a jelek szerint tényleg rengeteg információ van elrejtve az üvegeken is. A végén azért kaptunk kóstolót két, pár évtizedes tokajiból — asszem nyugodtan mondhatom, hogy ilyen finomat még abszolút soha nem ittam. A múzeumhoz amúgy egy kis borlugas is tartozik, ott egy kicsit frissebb bort kóstoltunk meg, egy őshonos magyar fajtát, ill. én egy zsíroskenyeret is toltam, részint a stílszerűség kedvéért, részben meg hogy ne haljak éhen ebédig. (Nicoline mellett már volt alkalmam egy eredeti, mára már majdnem kihalt borfajtát is megkóstolni — ezek alapján nekem eléggé bejönnek az eredeti magyar borok.)

Utána még egy rövid kirándulást tettünk Gasztrosznobériába, majd pont sikerült elcsípnünk egy hazafelé tartó vonatot, ahhol Burkhardt és Giorgio is elég kényelmesen elfért. Odafelé, a hajón eléggé szoronganiuk kellett a sok másfajta bicaj mellett — a MAHART-nak így semmiképpen sem tudok gratulálni azért a „szolgáltatásért”, amit az egyáltalán nem olcsó kerékpárjegyért nyújt. Ugyanakkor abszolút megérte biciklivel menni, a városon belül (pláne Vác és Gombásdűlő között) sokkal kényelmesebb volt bringával mozogni.

Pesten már nem volt akkora buli bringával hazabumlizni — kezdődött a tűzijáték, ami szemlátomást idén is megfelelő indokot szolgáltatott az össznépi őrületre. Örömmel jelenthetem azonban, hogy a té gyalogosok minden igyekezete ellenére sem gázoltunk el senkit.