Persze ha egy igazi, feketeöves geek lennék, most már simán idekenném a hétvégi kirándulás GPS-logját, ráadásul valami szexi Google Maps térképre renderelten, de úgy látszik, ehhez a fokozathoz még sokat kell edzenem. Pénteken megvettem ugyan a boltban a már nagyon régóta kinézett HTC Wildfire-t, de aztán hazajöttem, letettem a szatyrot a földre és húztam dolgozni, és mire hazaértem, már csak arra volt időm, hogy véletlenül felhívjam az albérlőmet, majd belealudtam az első ismerkedési körökbe. Így nemhogy az aksit nem tudtam feltölteni rendesen, de az alapvető beállításokkal is csak a vonaton küzdöttem meg.

Ráaádásul Vác után a vonaton már ott várt Balu, Zsó és Katcabogár, mentünk gombászni az erdőbe. Gombászást mondok, de ez leginkább csak a szervezők iránti tiszteletemet jelzi, ugyanis egy málladozó vaddisznóállkapcson meg pár szem erdei gyümölcsön kívül semmi érdekeset nem találtunk. Nagybörzsönyből indultunk, itt a biztonság kedvéért még egy teherautóról lekaptunk némi péksütit. Zsó egyszerűen nem tudott ellenállni a kakaós kalács szirénhangjainak, engem pedig logisztikai nehézségek akadályoztak abban, hogy aznap reggel 6:15 előtt akármennyit is foglalkozzam a kirándulással. A 8:07-es vonatot 3 perc ráhagyással sikerült elcsípnem — ennyi idő pedig nem volt elég ahhoz, hogy megfelelő készletekkel szerelkezzem fel. Sebaj, a fogyasztói társadalom igaz gyermekét nem lehet zavarba hozni, a kisvasút-állomásra már kakós csigával, túrós sütivel és kiflikkel és felszerelkezve érkezett meg. (A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a fogyasztói táradalom ugyanezen gyermeke némi zavarral konstatálta, hogy kifogyott a cashből és ha nem tudta volna levágni barátait egy kisebb gyorskölcsön erejéig, mostanra már a csontjait fehérítené a lassacskán talán mégis kisütő nyári nap.)

Igazság szerint én ilyenkor fényképezni is szoktam, de az új melóhely, pontosabban az ott esedékes kiképzés meglehetősen megviselte a szellememet. Így kifejezetten élveztem, hogy csak a szemeimmel nézem a fákat, és hogy végre nem harmincnyolc jegyű operációs kódokat kell memorizálnom, hanem csak a sarasabb részeket kell kikerülgetnem — a némileg otthonosabb szociokulturális közegről nem is beszélve. Mind a táv, mind a tempó pont megfelelt nekem — félútra, a Nagy Hideg-hegyre még abszolút fitten érkeztem fel, és fáradni is csak akkor kezdtem, amikor megérkeztünk Királyrétre. Közben a szokásoknak megfelelően végig kajáltunk. Egy idő után nekem is leesett, hogy a fura, világos színű korongok, amit Katcabogár osztogat egy liszteszacskóból, nem gyári keksz, hanem saját készítésű cookie, így én is csatlakoztam a fanclubjához; én megettem az összes pogácsát, kiflit és sütit, amit magammal vittem; ehhez képest kifejezett sikernek számít, hogy Baluék csodásan illatozó tojásos szendvicseinek sikerült ellenállni.

Mivel az előző hétvégén mindenkinek elég rendesen kijutott a vízből, így a szokásosnál talán egy lehelletnyivel nagyobb volt a para a felettünk elsuhanó, sötétszürke felhők iránt, de végül abszolút szárazon úsztuk meg a dolgot, mi több, néha még némi napsütést is detektálni tudtunk — szerintem mondhatjuk, hogy igazi kirándulóidőt sikerült elcsípni. Nem a mainstream útvonalon mentünk fel, és most (részben az irántam való szolidaritásból) még a Csóványost sem ejtettük útba — így is nagyon szép volt minden, meg láttam így is mindent, ami miatt én nagyon szeretem a Börzsönyt. Állatok is jöttek szembe; ezért szeretek masszív biológiai háttérrel rendelkező emberekkel kirándulni menni, nem jönnek zavarba, ha egy lábatlan gyíkot vagy egy virágdíszbogarat kell azonosítani. Bár most annyira azért nem voltak formában — láttam egy csodaszép növényt, szerintem egyenesen egy japán festményről ugrott az erdőbe, és a legtöbb, amit ki tudtam csikarni meghatározásképpen, az a „fűféle” volt. Ennyit, tudat alatt, valami nagyon mély és ösztönös szinten még én is sejtettem, noha anno kizárólag csak egyesek sikerült learatnom a félévközi növényrendszertan beszámolók alkalmából.

Oda is, vissza is egy erdei kisvasúttal mentem (visszafelé már egyedül) — ezek a kis magánvonalak is olyasmik, amit nagyon szoktam szeretni ezekben a börzsönyi kirándulásokban. A derűs vállalkozó szellem ötvöződik bennünk egyfajta egészséges spártai megközelítéssel — ha busszal megyek haza, néha rámjön valamiféle megmagyarázhatatlan melankólia, de ha kisvasúttal, akkor általában a hamisíthatatlan Tüskevár-feeling szokott magával ragadni.