Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

Trychydts | | | 2011., július 12., 17:13 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Egy percig sem állítanám, hogy Az igazság ára egy korszakalkotó, kőkemény filmdráma. Klasszikus, szórakoztató, tárgyalótermi krimi, de azt azért nem lehet utána tenni, hogy „és semmi több”. Ha odafigyelünk, akkor a háttérben igenis felvetődik egy-két kérdés az igazságszolgáltatás erkölcsi hátteréről, a tettes és az áldozat jogairól, a bírósági tárgyalások morális atmoszférájáról. Ráadásul nagyon erős hangulata van — nekem sikerült annyira a hatása alá kerülnöm, hogy rögtön megvettem a regényt is a Kindle-re. A regény több árnyalattal is sötétebb, mint a filmes adaptáció; ettől függetlenül szerves egységet alkot a könyv és a film — utóbbi sikeresen reflektál az előbbi pár felvetésére, míg a regényből sok apró részletet megismerhetünk, amik a moziba már nem fértek volna be.

Mickey Haller védőügyvéd — méghozzá olyanokat véd, akiket hajlamosak lennénk minden további nélkül „bűnösnek” titulálni, és akiket örömmel vetnénk a szemétdombra — drogdílereket, striciket, gyilkosokat. Csakhogy egy jogállamban mindenkinek, így a bűnösöknek is vannak jogai. Mindenit csak azért lehet elítélni, amit valójában elkövetett, csak akkor, ha a kérdéses tettet valóban, minden kétséget kizárólag elkövette. A kiszabott büntetésnek pedig nem csak a tett súlyához, de a jogszabályok adta keretekhez is szigorúan igazodniuk kell. A főszereplő feladata éppen az, hogy azoknak, akik meg tudják fizetni, biztosítsa a garanciákat ahhoz, hogy ez valóban így történik.

Sokszor, sokféleképpen vetődik fel — ez a film és a regény legizgalmasabb kérdése –, hogy Hallernak tulajdonképpen milyen motivációja fűződik mindehhez. Természetesen neki is élnie kell valamiből (ráadásul ő jól szeretne élni), ugyanakkor többször is érezhető, hogy ez a dolog nála alapvetően nem a pénzről szól. A háttérben ott van a kisgyermekkorában elhunyt, legendás védőügyvéd apa figurája; ott vannak a mindennapos tapasztalások is arra, hogy az igazságszolgáltatás fizetett alkalmazottai is gondolkodás nélkül lépik át a határokat, ha az eredménnyel kecsegtet és ha lehetőségük van rá. Mind a rendőrség, mind az ügyészség szívesen ferdíti el (rosszabb esetben hamisítja meg) a tényeket, próbálja meg az ügy egyszerűbb lezárása felé terelni a tanúkat; próbálják a bizonyosság látszatát kelteni ott, ahol csak valószínűségek vannak. Kár lenne azonban azt gondolni, hogy Mickey Haller valamiféle szent kereszteshadjáratot folytat az igazságosság és a fair play mellett — épp ellenkezőleg. Álláspontja szerint „mindenki bűnös — valamiben„, és nem lát rá okot, hogy pont az ő ügyfelei legyenek azok, akik megbűnhődnek.

A másik oldalon persze ott van a személyes felelősség, a lelkiismeret kérdése is. Persze, a védelem mindenkit megillet — elméletben. Ugyanakkor Mickey barátai, családja (első ex-felesége büntetőügyész) képtelenek megérteni, hogy képes nap mint nap tükörbe nézni, amikor súlyos bűncselekmények elkövetőit segíti vissza az utcára. Mind a filmben, mind a regényben nagyon is egyértelműen exponálódik, hogy mennyire messze is áll az írott jog a természetes igazságérzékünktől — miközben, ha racionálisan, a konkrét tényektől elvonatkoztatva, absztrakt általánosságban belegondolunk, természetesen nyilvánvaló, hogy az emberi társadalom méretei és komplexitása mellett ma az írott és részletes jognak egyszerűen nincs alternatívája. A hatalom birtoklásába szükségképpen bele van kódolva a visszaélés lehetősége is, és nem megengedhető, hogy másokat érzelmi alapon fosszunk meg jogaiktól — hiába elemi erejű kívánságunk, hogy aki bűnös, az ne futhasson büntetlenül. Elfogadni, hogy az ártatlanok védelmében sokszor bűnösöket is futni kell hagyni — olyan érzelmi kihívás ez, aminek különösen nehéz lehet megfelelni akkor, ha az ember életét amúgy a közösség védelmére tette fel.

Ez a körülbelüli morális-érzelmi alaphelyzet a történetben, és ez bonyolítja meg egy egy nyilvánvalóan, (Haller számára) minden kétséget kizáróan bűnös, és egy nyilvánvalóan, minden kétséget kizárólag ártatlan ügyfél ügye — pláne, hogy a két személy története sokszorosan összefonódik. Nyilván védeni kell a bűnöst is; ugyanakkor ha az ártatlant nem sikerül megvédeni, az nem pusztán egy szakmai, de érzelmi és emberi értelemben is megbocsáthatatlan kudarc egy ügyvéd számára. Ebben a bonyolult szituációban képbe kerül egy másik, nagyon súlyos erkölcsi kérdés, az ügyvéd-ügyfél viszony mibenléte is. A hatékony védelem intézményéhez elengedhetetlen, hogy minden információ, ami az ügyfél és az ügyvéde között hangzik el, bizalmas maradjon — hiába lehetnének az így nyert információk perdöntőek az áldozat vagy egy másik, ártatlanul vádolt gyanúsított védelmében.

Mind a regény, mind a film legnagyobb erénye számomra, hogy fel merik vállalni, hogy a főhős végül — legalábbis belül, saját morális standardjai szerint — elbukik ezen akadályok között. Egy idő után saját, személyes egzisztenciájának és lelki integritásának védelme fontosabbá válik számára hivatásának szabályainál; tudását és gyakorlátát immáron nem (kizárólag) ügyfelei védelmében, hanem saját érdeke szerint kezdi el használni. Amit tesz, arra már semmiképpen sem fogható rá, hogy egy korrupt igazságszolgáltatás ellenében teszi — maga is megszegi az írott és íratlan szabályokat; csak éppen képes olyan ügyesen keverni a kártyákat, hogy neki aztán végül ne kelljen a vádlottak padjára kerülnie.

Mivel a film cselekménye szexuális motivációjú bűntettek körül forog, és a főbb szereplők között is több a nő, érdemes megvizsgálni azt is, ebben a témában mit mond a történet. A cselekmény központjában álló gyilkossági kísérlet és egy korábban megtörtént gyilkosság áldozatai nők, ráadásul prostituáltak;  Mickey Haller védencei pedig a (feltételezett) elkövetők. (A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni: az egyik mellékszereplő, Mickey egy másik kliense, ugyancsak prostituált; az ő sorsa sem közömbös a mű teljes megértése szempontjából.) Miközben látjuk és apránként meg is tudjuk, hogyan jutottak ezek a lányok a társadalom perifériájára, hogy aztán valaki büntetlenül megerőszakolható és megölhető prédaként tekintsen rájuk, szembesülnünk kell azzal, hogy a főhős nem az ő oldalukon áll. Az életben maradt, a halált csak hajszállal elkerülő Regina Campo a tárgyaláson a védőügyvéd — hétköznapi erkölccsel mérve abszolút méltatlan — kérdéseinek kereszttüzébe kerül, szembesülnie kell azzal, hogy hiába áldozat, mégis kétségbe vonják a szavahihetőségét, megpróbálják morálisan is ellehetetleníteni. Bár elvben tudnunk kéne, hogy az ügyvéd csak a munkáját végzi, azért teszi fel a kérdéseket, hogy gondoskodjon róla: védence ügyében csak a tények figyelembevételével születik ítélet, lehetetlen elvonatkoztatnunk attól, hogy az alacsony társadalmi státuszú nő szavainak megkérdőjelezése nem egy nagy teljesítmény. (A regényből például azt is megtudhatjuk, hogy az egyik, mélyen vallásos esküdt például már csak az áldozat foglalkozása miatt is képtelen lesz a pártatlan ítélethozatalra.) A Lincoln Lawyer világában a büntetlenül maradt bűn egyértelműen a férfiak privilégiuma; a tövénnyel szembemenő nők leküzdhetetlen hátránnyal kell, hogy szembenézzenek, ha kapcsolatba kerülnek az igazságszolgáltatással.

Persze függetlenül attól, hogy mind a regénynek, mind a filmnek van bátorsága a krimik szokásos színvonalánál egy kicsit mélyebben is belenyúlnia a bűnözés erkölcsi kérdéseibe, mind a könyv, de különösen a film sokkal dögösebb a valóságnál. Mickey Haller ebben a karcos és barátságtalan világában egy nagyon is könnyedén előresikló angolna; sikeres, kijátszhatatlan és majdnem sebezhetetlen. A regény tele van száraz humorral, ami nagyon is megkönnyíti a befogadást; a film nagyon koncentrált hangulatú operatőrmunkája, a gyors vágások, a letompított színek pedig adnak neki valami kemény, macsó, vadnyugati mázt, ami ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy, amikor csak kívánjuk, biztonságos távolba helyezhessük magunkat a történtektől és a felvetett etikai kérdésektől. A színészi játékra sem lehet panasz, mind a fő- mind a mellékszereplők kiválóan teljesítenek, talán egy kicsit túlságosan is kiválóan — ilyen pontos, precíz kiszámítottsággal tényleg csak egy filmben viselkednek az emberek, a való életben sohasem.

Mindegy, így legalább szórakozásnak is kiváló — bár azért tényleg nem árt lebányászni a komolyabb mondanivalók után.