A félszemű (True Grit)

Trychydts | | | 2011., február 26., 15:03 | | | Kategóriák: ,

A Coen fivérek ezúttal egy veretesen klasszikus műfajjal, a westernnel próbálták ki, bele tudják-e vinni saját, egyedi hangjukat. Noha a western jellegzetesen heroikus hangütése alapvetően megkülönböztetik a Nem vénnek való vidéktől, sok hangulati elem visszaköszön a főhősök motivációjában, a felvetett etikai-morális kérdésekben, még ha az ezekre adott válasz olykor gyökeresen különböző is. Érdekes az is, hogy mindkét film egy, az eredetit abszolút hűen követő regény adaptációja.

Mindkét filmben komoly szerephez jut a bűnhődés, a büntetés alól menekülési motívuma  — a True Gritben azonban pont fordított a szereposztás, itt az apja gyilkosát (két hivatásos fejvadásszal együtt) üldöző 14 éves lány a főszereplő. A western műfaja sem igen engedi a túlzott erkölcsi relativizmust. A főszereplők a törvény (sőt, a film elején elhangzó utalás értelmében: Isten) nevében járnak el. A lányt kísérő, brutalitásáról ismert fejvadász (marshall), Cogburn (Jeff Bridges) sem válogat az eszközökben, mi több, valamikor maga is bűnöző volt, de most már szívóssága, emberfeletti bátorsága, állatias ragadozó-mentalitása mind a törvény szolgálatában áll. A film legérdekesebb jelentei között mind ott vannak azok, amelyekben apránként megismerhetjük ennek a hamisítatlan antihősnek a történetét, motivációit, jellemét — és minél többet nézzük, annál izgalmasabb és ellentmondásosabb karakter. Szöges ellentéte a harmadik szereplőnek, a texas ranger LeBoeuf (Matt Damon), aki talán a leginkább felel meg a vadnyugati hős archetípusának (és akinek, mivel nem egy archetipikus vadnyugati filmről van szó, piszok keményen meg kell dolgoznia a sikerért és az elismerésért).

Annak ellenére, hogy a meggyőző jelmezekkel, a korhű és nyilván nagy szerephez jutó fegyverarzenállal, a gyönyörű helyszínekkel valóban sikerül megteremteni a kézzel fogható western-hangulatot, a dialógusok és a karakterek mégis jellegzetes, egyedi ízt kölcsönöznek a filmnek. Üdítően sokszor csillan meg a Coen-filmek jellegzetes, cinikus, finoman abszurd humora és még a viszonylag jelentéktelenebb szereplők is nagy gonddal vannak megrajzolva. Ezen fogások révén a True Grit akkor is kiemelkedne a tucatwesternek körül, ha teljesen mellőzné a fent megemlített filozofikus kérdéseket.

Kíváncsiságból megnéztem az eredeti, 1969-es film trailerjét is. Nyilván nem volt nehéz beazonosítani a megfelelő jeleneteket; éppen ezért érdekes volt látni, mennyit fejlődtek a filmezés szabályai az elmúlt negyven évben. A 2011-es változat sokkal részletgazdagabb, sokkal több benne az egyedi megoldás. Még ennél is nyilvánvalóbbak a főszereplő kislány ábrázolásában megmutatkozó különbségek — nyilván már csak azért is, mert a ’69-es változatban az akkor 22 éves Kim Darby játszotta a 14 éves Mattie Rosst. Éppen ezért sokkal jobban rá kellett játszani a kislányosságra, kicsit mintha karikírozva is lenne a szereplő — persze lehet, hogy csak a nőképünk fejlődött ennyit. Így a trailer alapján sokkal kevésbé tudtam elképzelni, hogy a film hőséből az a kemény lelkű, félkarú, akaratos vénlány lesz, aki amúgy csak a regényben és az új változatban jelenik meg — a ’69-es adaptáció készítői láthatólag nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Pedig nekem ez különösen fontos; számomra az egész filmben az egyik legüdítőbb mozzanat éppen az volt, hogy egy ilyen übermacsó műfajba is sikerült meggyőző módon komoly szerepet adni egy ízig-vérig női szereplőnek.

Propaganda! (Tünet Együttes, Trafó)

Trychydts | | | 2011., február 26., 7:52 | | | Kategóriák: ,

Ha az ember kortárs darabra megy, kétségkívül benne van a pakliban, hogy kibírhatatlannak bizonyul majd, amit lát. Persze ez így önmagában nem mond ítéletet a műről. Esterházy számomra totálisan emészthetetlen dramolettjeiről például egyértelműnek gondoltam, hogy annak ellenére megkérdőjelezhetetlen értéket képviselnek, hogy nekem történetesen nem mondanak semmit. A Tünet Együttes előadásáról ezzel szemben az a nagyon határozott véleményem, hogy nem is annyira színdarabról, hanem egy művészi szempontból értékelhetetlen, az eredeti mondanivaló és formai eszköztár hiányát mesterségesen erőltetett homállyal és tömény unalommal leplezni próbáló, kulturális vandalizmusról van szó. Hadd szívjon csak a jegyváltással az előadásnak és az együttesnek bizalmat szavazó, művészileg bizonyára nem eléggé érett néző.

Pedig olyan szépen együtt van minden! A közönség intellektuális önérzetének sárba tiprását egy modern verssel kezdik (“sötét van de nincs késő/késő van de nincs sötét stb.). Majd az egyik szereplő mikrofont dug a gatyájába, hogy társa minél hangosabban imitálhasson “provokatív” beharangozónak szánt orális szekszet. A szopást bemutató szereplő kvázi meztelenre (zoknira és edzőcipőre) vetkőzik és úgy is marad a darab kétharmadáig. Mindeközben két kopasz elképesztően lassú és minden funkció nélküli pantomimot mutat be a háttérben. Nyilván hogy érezzük: egy állati merész és formabontó előadáson vagyunk jelen, ahol hamarosan feszegetve lesznek a művészi szürrealitás kerekei vagy mi a szösz.

Még akkor lennék jobb helyzetben, ha azt mondhatnám, hogy ez a statikus színpadi képekkel és a hol a közönség felé fordulva, hol lassú mozdulatok közben előadott monológokkal operáló előadás nem szólt semmiről. Számomra azonban (fenntartva természetesen, hogy nem ez az egyetlen lehetséges vagy domináns interpretáció) fájdalmasan, gyötrelmesen egyértelműen kínálta magát az az értelmezés, miszerint egy modern nő (Vadas Zsófia Tamara) identitáskrízisét kell mélyebben megismernünk. A krízis oka, hogy a nőt a “propaganda”, a csak a hagyományos nemi szerepeket elviselő közbeszéd megfosztotta a szabad önkifejezés lehetőségétől; valódi énje elsorvadóban van a ráerőltetett sztereotípiák nyomása alatt.

A “kerettörténetben” a tudatos ént ismerjük meg; ez az én a tulajdonképpeni “cselekmény” révén formálódik és nyílik meg, szabadul fel a darab végére. A tulajdonképpeni “konfliktusok” a kimerültségtől elaludt/elájult nő tudattalanjában egymásnak feszülő ösztönök, félelmek, társadalmi elvárások harcát jelentik. Sajnos csak orbitális, gigantikus és kolosszális közhelyek imitált gruppenpárviadaláról van szó. A nyugalomra és békére áhítozó, meggyalázott nőiségtől kezdve a férfias énen és a nemiség korlátait feszegető androgün lázadón át az aszexuális intellektusig mindenki ott van a főszereplő fejében, akinek ott kell lennie; újszerű játékos azonban nem járul hozzá látókörünk bővítéséhez. Bár a témafelvetésnek kétségkívül lenne létjogosultsága, a megvalósítás a szájbarágósságig unalmas és elcsépelt. Lehet fennhéjázva “lassú színháznak nevezni”, hogy valaki előbb felmossa a színpadot majd önfeledten tapicskol a felmosólében — számomra ez inkább csak erőltetett és ötlettelen.

Még a színészi játéknál is irritálóbbak a díszletek, a színpadi tér berendezése. Van például egy monitor, amire az elhangzottakkal egyáltalán nem szinkronban vetítik a gyalázatos, nyelvtanilag és lexikálisan egyaránt rossz hunglishben elmondottak hozzávetőleges magyar, a magyarul elszavaltak körülbelüli angol fordítását. Hogy minek, arról sok gőzünk nem lehet, túl azon, hogy a monitoron kivetítés aktusa is eszeveszetten modernné és XXI. századivá tesz egy darabot (Shakespeare idején még piszkosul gyerekcipőben járt a TFT technológia, na meg Shakespeare-nek ízlése is volt). Van egy bazi nagy virág, ami mellett Kövesdi László egész jól mutat törökülésben; valaki alighanem eldünnyögte a próbán, hogy “kéne még ide valami”, aztán odasomtak egy virágot. Pár hangszer is van, amivel tovább lehet gyötörni a közönséget, ha az tűnik szükségesnek.

Hogy mennyire hiányzik a társulatból a művészi bátorság, az a legvégén mutatkozik meg a legegyértelműbben. Kialszanak a fények, lemegy a taps, a színészek egymás mellé állnak a színpadon, majd sorban elnézést kérnek valamiért. Elnézést, hogy a propagandáról kellett darabot írni, elnézést, hogy elkapkodták a az előadást (haha?), elnézést, hogy lustaságból a tegnapi zoknit vették fel, elnézést, hogy kiabáltak stb. Aztán már elkezdik pedzegetni, hogy ezt addig fogják csinálni, amíg ki nem megyünk — márpedig páran nem megyünk. Vagy modern performanszon vagyunk ugye, vagy nem vagyunk modern performanszon, részemről az idő gyerek, másfél órát tuti rászánok erre. A társulat többsége húsz percen belül feladja, kimennek sörözni, lassan már csak Vadas Zsófia Tamara marad a színpadon, de végül ő is csirke ahhoz, hogy folytassa vagy legalább tudjon veszíteni és utolsónak ő is elhagyja a süllyedő hajót. Inkább magánbeszélgetésbe kezd a bárpulttól beszivárgó haverjaival. A színpad közepén. Persze végül is nincs ezzel semmi baj — végül is a tulajdonképpeni előadás alatt sem voltunk inkább semmibe véve.

Előadás végén

Requeim egy fényképezőgéphez

Trychydts | | | 2011., február 24., 13:34 | | |

Fujifilm FinePix A210

Hiába tettem bele új elemet, ez a gép már nem kattog tovább. A zoomjának annyi, javíttatni pedig már nyilván nem éri meg. Mondjuk azt gondolom, frankón megérte az árát, több, mint 20.000 képet csináltam vele, ez volt az első digitális fényképezőgépem. Ezzel szoktam rá a fényképezésre, ezzel tudtam először szabadon kísérletezgetni, a megfelelő látásmódot megtalálni. Kicsit bumfordi volt, a funkciók száma sem verte az eget, de a célnak teljesen megfelelt. Édesanyám hozta nekem Amerikából és egyszerűen imádtam anno. Akik ismertek akkoriban, nyilván emlékeznek rá, hogy gyakorlatilag hozzá voltam nőve.

Azt hiszem, ennek a gépnek köszönhetem, hogy megtanultam: kezdő/a fényképezés iránt annyira nem érdeklődő embereknek teljesen felesleges túlságosan sokat tudó fényképezőgépeket venni. Az ilyen kis kompaktok sokkal jobban kitalálják a gondolatunkat, mint amennyire egy sokfunkciós gép — és olcsóbb is, kevesebb helyet foglal, elállítani is nehezebb.

Persze megtartom emlékbe, hátha pár év múlva a fényképezőgépmechanika-szerelés lesz a hobbim.

A tavasz jeges lehellete

Trychydts | | | 2011., február 24., 10:56 | | |

1 Trackback

Túl azon, ismét nyakunkba szakadt a hideg, tagadhatatlanul közeledik a tavasz. A reggelek egyre szebbek, egyre világosabbak, de ami talán még ennél is fontosabb, most már akkor sincs sötét, amikor hazafelé indulok. Jó ez így nagyon, könnyebben is ébredek, kelek minden reggel — sötétben alig tudok magamba életet verni, de ha napfény van körülöttem, szinte magamtól ugrom ki az ágyból.

Azt hiszem, kábé elegem is volt a télből. Amióta bringával járok, Liz és én egyformán aggodalmas arccal szoktuk bámulni az ablak előtt szállingózó hópelyheket — márpedig a Karácsonyon és a Szilveszteren túl ez az egy dolog, ami a télben valóban élvezetnek minősíthető. (Na jó, még a korcsolyázás is az lehetne, de idén nem voltam — még egy év, amikor kihasználatlanul porosodott a korim a szekrény mögött. Mondjuk úgysem éleztem meg.) Úgyhogy ennyi erővel akár tavasz is lehetne, akkor maximum az eső esik, a dupla falu alufelnim viszont hétfőn simán bevált nedvesen is — kábé ugyanúgy fogott, mint szárazon.

Előszedtem a Fuji márkájú szappantartómat, amit régen fotózáshoz használtam. Amióta biciklivel járok, rendszeresen motoszkál bennem, hogy kéne fényképezni rendszeresen út közben, még ha inkább csak a naplózgatás, nem pedig a kérlelhetetlen szakmaiság kedvéért. Ergo vagy fotóstáskával az oldalamon kell bringáznom, vagy pedig olyan gép kellene, ami elfér a zsebemben. Egyelőre megpróbálkozom az utóbbival.

Tegnap a terhes Emzsuval bóklásztunk egy kicsit a munkahely körül. Mutatott nekem egy egészen mesebeli helyet, egy kis pihenőhelyet két fa mellett az egyik gyökerei pedig igen költőien túrták fel a díszkőkockákat. Egész meglódult tőle a szerepjátékos fantáziám, amint volt egy kis időm, rögtön ki is dolgoztam egy-két érdekesebb ötletet. Emzsu amúgy — bárhogy is tiltakozott az összehasonlítás ellen — kiköpött Cameron Diaz volt tegnap. A babája már tényleg a kanyarban van, utána elrepül ő is szülési szabadságra.

Pihenőhely

Hétvégén ismét Gödön láttak bennünket vendégül Baluék egy kis rusztikus krumplipürére. Lehet, hogy a hely tette, lehet, hogy a tény hatott, hogy most sokkal jobban ráértünk (kisebb megszakításokkal kb. nyolc órát játszottunk egyfolytában), mindenesetre az utóbbi időszak egyik legjobb meséje lett a múltkori — ráadásul mindannyian élveztük. Talán most először sikerült úgy kevernem a kártyákat, hogy az általam alaposan kidolgozott háttérsztori is szerephez jutott, a játékosok tényleg értelmes dolgokról vitatkoztak egészen értelmes érvekkel és izgalmakban sem volt hiány. Már a vonatot vártuk Bandival és Csabival, de én még mindig tele voltam adrenalinnal. Folyt. köv. jövő csütörtökön; fura, hogy már a pesti játékoknál sem kell mindig főznöm, de nem mondom, hogy nem kellemes a dolog.

Megújult a WordPress motor! Most, ha bejelentkezve nézem az oldalamat, kaptam egy kis vezérlősávot felülre! Automatikus rövidített URL minden bejegyzéshez, közvetlen szerkesztési- és cikkírási lehetőség, eljutási mód a vezérlőpultra. Imádom ezt a blogmotort, szerintem életem egyik legjobb döntése volt, amikor ezt választottam.

Első lépések új kerekekkel az űrbe

Trychydts | | | 2011., február 19., 1:51 | | | Kategóriák:

1 Trackback

Sosem lesz belőle űrhajó. Ha leesik róla valami, akkor azt még lehet pótolni, de a legjobb, a legésszerűbb mégiscsak az lenne, ha fognám az egészet, úgy, ahogy van, és belevágnám egy útba eső szemétkonténerbe. Nem, ez teljesen reménytelen. Ezt már szétszedni sem igen lehet, különben is, csak mély benyúlású fék használható hozzá, még ha a kerekeket le is cserélem.

Körülbelül ilyen dumákat hallgattam egészen addig, amíg bringás bolhapiacon össze nem futottam egy igen kedves társasággal. Kifejezetten az én régi bringámmal hasonló korú gépek felújításával és értékesítésével foglalkoznak, tehát volt bőven tapasztalatuk az enyémhez hasonló problémák menedzselésében. Abszolút megértéssel fogadták azt a törekvésemet is, hogy a saját bringámat én szeretném (apránként) felújítani.

Már amúgy épp feladtam volna. Az elsődleges gond ugyanis az volt, hogy nedves időben elég drámaian leromlott a féktávolságom, márpedig én esőben is bringázni szeretnék. Az elsődleges akadályt a centírozhatatlan, kissé girbegurba, acél tükörfelnim jelentette. Az én kerékpáromat ugyanakkor eredetileg egy ma már nem is nagyon használatos kerékátmérőhöz tervezeték (630-as); az állítólag megoldást jelentő dupla falú alufelnik pedig már csak 622-es méretben készülnek. Ebből kifolyólag a fékcserét sokan eleve elengedhetetlennek tartották. A racsnim pedig olyan régi volt, hogy azt sem tartották leszerelhetőnek — márpedig ha racsnit cserélek, láncot is kell cserélnem, meg hajtóművet meg középcsapágyat. Ergo, ha kerekeket kell cserélnem, akkor egy lépésben vázig kell csupaszítanom az egész bringámat. Ez nem volt valami nagyon lukratív lehetőség.

Édesapámmal mondjuk már találtunk kerülőutat: mivel nem volt a kerékhez szerelve, édesapám természetesen szerszám nélkül is lekapta a racsnit. Az újonnan felfedezett lelki bázison pedig elmagyarázták, hogy fékcserére jó eséllyel nem lesz szükség. Így tényleg csak kereket kellett cserélni — tegnap jött a telefon, hogy megjött a kiválasztott szett, elmentem érte, egy hihetetlenül kedves módon kölcsönadott célszerszámmal lekaptam a racsnit, majd bringaszerelő műhellyé alakítottam át édesanyám konyháját, aki a végén maga is beszállt a szerelgetésbe.

Amúgy persze még bőven van hová fejlődnöm, a köpeny-visszarakás know-how-ját például fejből kellett rekonstruálnom, mert pár elég fontos részt elfelejtettem; ugyanakkor végül sikerült diadalmaskodni a technika vad démonai felett. Röpke három és fél óra múlva már ismét gurult a gépem. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a vázat nekem kell az új tengelyhez reszelnem, de a lényeg, hogy (némi telefonos segítséggel) megoldottam a dolgot.

Persze , akárcsak a valamivel jobb fékhatás, a vajpuha gördülés és a sima futás már így is  kárpótol a szenvedésekért — az igazi próba azonban a nedvesség lesz. Bringás pályafutásom alatt most először alig várom, hogy essen az eső.

Reader’s Log — Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája

Trychydts | | | 2011., február 15., 11:45 | | | Kategóriák: ,

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

A Spiró-kötetről tartott kritikai esten hivatkozott a kerekasztal-beszélgetés egyik tagja elég sokat erre a regényre; gondoltam, elolvasom. A Tavaszi tárlat alapfelvetése tényleg nem áll nagyon messze Gyulai regényétől, amelyben a 1848-49-es eseményekből marad ki valaki teljesen hosszú betegsége és lábadozása miatt.

A szabadságharc után leromlott állapotban levő, bizonytalan gazdasági hátterű uradalomba úgy kell visszatérnie az egykori alispánnak, hogy semmit sem ért az új és még bizonytalan alapokon álló világból. Sok előjogát osztályával együtt elvesztette a forradalmi események során; ugyanakkor a magyar kormányzatnak már, a visszatérő Habsburg-hű adminisztrációnak pedig még nem volt ideje (és az utóbbi esetben: kedve) konzisztenssé tennie a jogrendszert. Mivel hősünk sem ide, sem oda nem állt (nem állhatott) a mindent felforgató események alatt, ezért vagyonát, egzisztenciáját ugyan nem vesztette el, de nincs abban a helyzetben, hogy kedvező pozícióba kerüljön az új játékszabályok szerint felálló társadalomban. Egyedül, saját erejéből kellene magát és jogait megvédenie. Eredetileg amúgy táblabíró lenne; jogi tudása azonban annyira elavult, hogy gyakorlatilag a tájékozódás esélye nélkül bolyong az új igazgatási rendszerben. Az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy birtokának, tekintélyének, formális pozíciójának megtartására nagyon kevés esélye van.

Gondjait csak tetézi, hogy fia háborús sebesültként fekszik tőle nagyon messze; lánya viszont férjhez menni készül egy osztrák kapitányhoz, aki csak leendő felesége kedvéért hajlandó egyáltalán elviselni leendő apósát. A szülői kötelességek teljesítésének nehézségei, az apa-gyermek kapcsolatok krízise csak tovább súlyosbítják az amúgy is megrendült egészségű és idegállapotú öregember gondjait.

A regény súlyos elkerülhetetlenséggel, lassú kimértséggel halad a láthatóan tragikus végkifejlet felé. Különös belegondolni, hogy Jókai egy kortársát olvassuk: itt nyoma sincs az Az új földesúr romantikájának, dacos élni akarásának, az idő gyógyító erejébe vetett optimizmusnak. Gyulai kíméletlen realizmussal mutatja be, hogyan roskad össze a főhőssel együtt a régi társadalmi rendszer — anélkül, hogy valós, méltányos alternatívát tudjon kínálni a háborúban megroppant és identitását vesztett Magyarország hétköznapi lakóinak.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Az Elveszett Cirkáló

Trychydts | | | 2011., február 15., 11:27 | | | Kategóriák: , ,

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Úgy látszik, nagyon rám jöhetett a Rejtő-nosztalgia, mert elolvastam ezt a réges-régi klasszikust is. Ha jól kalkulálok a kronológiával, ez az első lehet a Piszkos Fred-regények közül, tehát itt mutatódik be a figura, itt ismerjük meg a hátterét — a későbbi könyvekben sokszor hivatkoznak is az itteni fejleményekre.

Anno zseblámpával olvastam a paplan alatt, lévén olvasási moratórium este tíz után a húgommal közös szobában. Izzadtam is rendesen, ami azért érdekes, mert ez egy trópuson játszódó Rejtő-regény, így elég könnyű volt az azonosulás a meleg katonai egyenruhákban szenvedő főszereplőkkel. Most, ahogy olvastam, hogyan kavarnak az angol admiralitás készletéből egy felesleges cirkálót leakasztó szereplők ide-oda Spanyolország és Burma között, ismét rámtört a régi feeling.

Gyerekként amúgy elég meghatározó olvasmány volt ez az életemben, képes voltam elhinni, hogy a fegyver- és kábítószer-csempészetnek van valami betyáros romantikája — így felnőtt szemmel visszanézve már elég furcsa, milyen szereplőket tudtam csak úgy simán, bemondásra szimpatikusnak elfogadni.

Vacsora a Nirvánában

Trychydts | | | 2011., február 15., 11:08 | | |

Szombat este, Chrisptopher Prücsök köszöntése után, a Nicoline és kollégái által rendezett vacsibajnokság 1.0-s fordulóján vehettem részt a hétvégén a Chris fedőnevű kolléga haciendáján. (Szerencse, hogy így alakult: még tíz évvel ezelőtt fogadalmat tettem, hogy ezen a napon csak Chris-szel kezdődő ember lakásában fogok vacsorázni, így nem maradtam éhen.) A 0.1-es kör az én, végül is versenyen kívüli fordulóm volt, amikor külföldi vendégkollégáikat láttuk vendégül. Tulajdonképpen tök jó, hogy versenyen kívül indultam, mert most koksszá égtem volna; a többiek meg retteghetnek, mert a léc piszok magasra lett felpakolva.

Ha fokhagymás pirítóst ettünk volna tejjel vagy kakaóval, már akkor is egy elég magas rekreációs faktorú összejövetelről beszélnénk, ebben a nagyon otthonos lakásban, a meleg fényű lámpákkal, az ergonomikusan kialakított terekkel, a nappali mélyvörösre festett falával, a házat körülvevő sötéttel és csönddel, és persze az öreg hintaszékkel, amivel engem csak az osztályon felüli kajával lehetett kicsalogatni. Imádom a hintaszékeket, az én lakásom méretei pedig nem engedték meg, hogy vegyek egyet. Így aztán csak nagy ritkán, Ágota vagy Szonja néninél tudtam magam hanyatt dobni egy kis kellemes ringatózásra. Így már maga a környezet is abszolút inspirálóan hatott rám, olyan laza és optimista lettem, hogy életemben először megkóstoltam az Unicumot (nem is volt rossz) és úgy általában is kellően buddhista hangulatba kerültem ahhoz, hogy pozitívan fogadjak minden fejleményt. Átváltoztam egy szociális pillangóvá, ahogy ezt régebben mondogatták rólam.

Ehhez képest volt a kaja hihetetlenül finom és lenyűgöző. Volt egy elképesztően selymes, kellemesen pikáns paprikakrémleves, amihez fűszeresen sült (pirított?) szendvicskenyeret ettünk — a sors iróniája, hogy épp nemrég meditáltam azon, hogy egyik héten ezt kéne bedobni az otthoni menübe, de tényleg szerencse, hogy nem tettem. Ezek után mindenféle nyársak jöttek, húsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel meg gombákkal; elég nehéz volt abbahagyni. Kemencés krumpli volt hozzá, ráolvasztott sajttal, ami, lássuk be, elég ördögi húzás, és főtt rizzsel, amit sokan hajlamosak félvállról venni, de itt ez is nagyon a helyén volt jól eltalált, enyhén sós, inspirálóan semleges ízével, pont megfelelően puhára és pergősre főzve. Ezek után jött egy túrótorta, amire szintén nehéz szavakat találni, simán ütött mindenféle cukrászdai szintet. Nemrég én is “összedobtam” (édesanyám szupervíziója mellett, véres verejtékkel, kókuszcafatokkal beborítva a padlót, a falkat és a plakfo egyes foltjait) egy fehérboros piskótaalapra komponált kókusztortát Nicoline-nak, ami szerintem szintén elég jó lett és mind a tortaegómat, mind a tortakritikai érzékemet jelentősen felhizlalta, de a “tökéletes”-nél rosszabb jelzőt még így pár nappal az elsődleges hatások után sem tudnék kiizzadni magamból.

Így együtt azt hiszem, ez az este tényleg a leglazább énemet hozta ki belőlem; úgyhogy most Nicoline kollégái is megismerhették a “nagyon röhögős” énemet, amelyik nem röstelkedik az elhanyagolhatónál nagyobb mennyiségű szesz elfogyasztása után sem. Az est intellektuális fényét emelendő először folytattunk egy krtikaelméleti beszélgetést, majd mivel úgy éreztük, hogy szellemünk további élesítés és pallérozás után kiált, játszottunk egy sort az örökzöld és korhatármentes, Hungry Hippos nevű játékkal. Menet közben valahogy kiderült, hogy én csak az ufós részig tudtam nézni a Brian életét, úgyhogy most némi beletekerésekkel meg zanzásításokkal megnézették velem, ami lényegében azt jelentette, hogy ténylegesen is megtekinthettem és sorba rendezhettem a másoktól eddig már tízezerszer hallott jeleneteket. Végül is elvoltam valahogy közben, a nagy fordulat a véleményemről azért elmaradt.

Taxival mentünk haza; a hiperolcsó taxitársaság kivételesen nem harminc perces késéssel érkezett, mint a legutolsó olyan alkalommal, amikor kísérletezni próbáltam velük. Kicsit sajnáltam, hogy nem bringával vagyunk. Egy ilyen esete nem lett volna semmi egy másfél órás tekerés a téli éjszakában (szebb időben a házigazda amúgy így jár be dolgozni a belvárosba), de azért Nicoline szempontjait is meg tudtam érteni. Egy ilyen túrótorta után persze bármit meg tudtam volna érteni.

Végigbiciklizem a telet

Trychydts | | | 2011., február 14., 14:22 | | | Kategóriák:

Most, hogy már csak két hét van hátra a télből, szerintem nyugodtan tehetek ilyen magabiztos kijelentéseket.

Kihagyni csak azt az időszakot hagytam ki, amikor vastagon állt a hó az utakon, de ilyenkor azt gondolom, csak nagyon bátrak közlekednek. Egyszer-kétszer, amikor mégis kénytelen voltam pl. több centis hóban hazamenni, láttam, hogy a dolog nem lehetetlen, de pont azokban a helyzetekben esik le a teljesítmény közel nullára, amikor a legnagyobb szükség lenne a biztonságra. Gurul az ember, hirtelen meg kéne állni, berántja a féket — az abroncsok ilyenkor ugye megállnak, a bringa meg kontrollálhatatlanul csúszik előre vagy oldalra vagy amerre akar. Ráadásul pont a bringaút az, amiről nem takarítják le a havat, szóval az még jobban jegesedik, mint az úttest.

Amúgy teljesen más volt ez a tél, mint az összes többi. A legmeghatározóbb élmény talán az, hogy nem fázom. Ha kimegyek az utcára, akkor persze előfordul, hogy hideg van, de a folyamatos mozgás (igyekeztem a lehető legkeményebb fokozatokon tekerni) miatt leginkább csak valami kellemes hűvöset érzékeltem és nem egyszer kimelegedve értem haza még mínuszos időkben is. Főleg, miután rászoktam a megfelelő védőruhák használatára — ez az első tél, hogy rendszeresen hordok kesztyűt vagy hogy hajlandó vagyok sapkát/fülvédőt/maszkot húzni a fejemre. De amikor 20-25 km/h-val nyomja az ember egy téli reggelen, akkor hihetetlenül hamar elkezd fázni az ember. Arcot eltakaró maszkot viszont eddig csak egyetlenegyszer tudtam felvenni, amúgy nagyon nem volt jó érzés, ahogy a lehelletem melegíti fel az arcot érő szövetet.

Az nyilván nem az évszak, hanem a rendszeres bringázás jellegzetessége, hogy egészen másnak látom a várost, mint eddig. Aki ismer, az tudja, hogy szörnyűséges térérzékem van, de attól, hogy bringával teljesen más útvonalakat járok be, mégis egyre jobb a fejemben levő várostérkép. Mindig is szerettem a városban bumlizgatni, bringával pedig ez sokkal könnyebben kivitelezhető, mint gyalog. Felszállok a bringára édesanyám háza előtt, csomagtartómon ott van a heti kajával megtömött bringástáska, aztán elindulok a kis mellékutcákon hazafelé (a Körút csak egészen nyugis időszakokban használható). Hol erre megyek, hol arra, lassan kitapasztalom, melyik utcákat szeretem igazán, merre érdemes fordulni, merre vannak a jobban burkolt vagy egyirányúsítás szempontjából kézre álló mellékutcák.

Hihetetlen egyébként, Budapesten mennyire más hangulata van akár egészen egymás mellett levő utcáknak is. A múltkor hazafelé egy kicsit másfelé mentem, és egyszer csak, mintha Sherlock Holmes Londonában jártam volna, egy szűk, macskaköves, félhomályos utcában (ahol persze nyilván nem flangáltam volna szívesen gyalogosan). Sokkal többet fordulok meg a Duna-parton is, ami különösen éjszaka nagyon gyönyörű.

A tavaszt — ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul — ráadásul már egy felújított bringával kezdem majd meg. Kevesebb védőcuccot kell majd felmennem és tovább lesz majd világos. A tavaszt is máshogy várom, mint eddig.

Túl sok a jelszó

Trychydts | | | 2011., február 14., 14:20 | | | Kategóriák:

Túl sokszor használjuk fel jelszavainkat

A szigorú jelszópolitika ellenére is nagy bajban vagyunk, ha több helyen is megadunk egy azonos jelszót.

Számos helyen – így rengeteg vállalatnál is – nagyon szigorú jelszópolitika van érvényben, így nagyon hosszú betű-, szám- és karaktersorozatot kell használnunk. Sajnos ez a szigorú megkötés semmit sem ér, ha az adott jelszót például a Facebookon vagy egy internetes webáruházban is használjuk; ugyanis ezután a rosszindulatú hackerek könnyedén megszerezhetik a többi jelszavunkat is.

PC World

Azért azt gondolom, ez a helyzet valahol nevetséges. Ezúttal ráadásul nem hiszem, hogy a felhasználók a hibásak, hanem a biztonságos megoldás kidolgozására tojik a szakma magasból. A munkahelyemen havonta kell jelszót váltanom, legalább nyolc karakternek kell lennie, kell lenne benne lennie kis betűnek, karakternek és számnak. Ehhez képest még meg kell jegyeznem két négyjegyű és egy hatjegyű kódot mobilhoz meg banokoláshoz. Plusz van ugye tizenöt-húsz aktívan használt accountom világszerte: Facebook, iWiW, Amazon, Google, Yahoo, Paypal, Caesar, Ludens, Trychydts.hu, Vatera, Ebay, hogy csak azokat emeljem ki, ahol komoly szívás lenne, ha ellopnák az identitásomat. Mindeközben persze jelszóval kell regisztrálnom a Librire, a Netpincérre, a Noiret-ba.

Nyilván nem azzal a jelszavammal rendelek tenger gyümölcsés spagettit, amelyikkel fizetek a Paypalon, de akkor azért kaptam egy kisebb sokkot, amikor kiderült, hogy a régi tárhelyszolgáltatómnál sima szövegként tárolják a jelszavamat. Aki esetleg nem fogja fel a helyzet komolyságát: ezen a jelszón múlt, hogy mi kerül fel a honlapomra, amiért a jogszabályok értelemben abszolút felelős vagyok, hozzá lehetett volna férni a személyes és az “üzleti” levelezésem egy részéhez stb.

Ugyancsak ma olvastam, hogy a Google bevezeti a kétlépcsős azonosítást. Lehet, hogy inkább hasonlóan normális és életszerű megoldásokon kellene agyalni, nem pedig azon, hogy milyen zoknik a felhasználók, akik nem hajalndók tizenöt-húsz, kellően randomizált és persze havonta változó karaktersorozatot memorizálgatni.

Ébredés a kanapén…

Trychydts | | | 2011., február 06., 10:08 | | |

Édesanyámnál töltöttem az éjszakát, tegnap este ugyanis A király beszédét néztem meg egy logopédus társaságában. Elsőre nem tűnt valami vonzónak a dolog, végül a rottentomatoes számai győztek meg — szerencsére nem csak átmenetileg. A Karib-tenger kalózazainak Barbossa kapitányát nemkonvencionális beszédterepautaként látni pedig tényleg különös élmény volt. Azt hiszem, őt még jobban élveztem, mint Colin Firth-öt, aki amúgy szintén abszolút odateszi magát.

Mozi után akciós menüket ettünk a Burger Kingben, utána sóztuk a sült krumplit. Maga a rendelés sem volt semmi, édesanyám ugyanis nem beszélte a helyi dialektust, így szabályosan tolmácsolnom kellett a pénztáros srác kérdéseit, édesanyám pedig csak nekem válaszolgatott, mint egy hamburgerre áhítozó orosz grófnő.

Reggel először édesanyám horkolására ébredtem, aztán a telefonja kezdett el zümmögni — persze ő még erre is csak durmolt tovább. Aztán kiderült, hogy véletlenül hívta fel nagymamám nővére — de ha már vonalban voltak, hát csevegtek egyet. Mondjuk annyira nem bántam, hogy felkeltem, elég borzasztó rémálmaim voltak, stresszesek is meg erőszakosak is. Most meg éppen szimultán laptopozunk., aztán én lassan indulok a piacra. Jó hosszú ideje ez az első alkalom, hogy Bruckhart nélkül megyek, de tegnap mégis egyszerűbb volt így szervezni a programot. Legalább hazakerül a Lidl-ös zacskóm. Tojástartó viszont ismét nincs nálam, pedig lassan egy egészen csinos kollekció áll össze otthon.

| | |