(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Balunak volt már egy-két bizarr és szenzációs ötlete is arra vonatkozóan, hogy milyen könyveket kellene nekem élveznem. Ez a könyv viszont, amit még 1996-ban nyomott a kezembe, megváltoztatta az életemet.

Lázár Ervint én egészen eddig kizárólag a Mikkamakka&Co. kontextusában ismertem, nem kis részben édesanyám csodálatos narrációjának köszönhetően nagyon szerettem is. Ugyanakkor arról gőzöm sem volt, hogy ennyire felnőtt dolgokat is tud írni.

Kifejezetten időtlennek nem mondanám a történeteket — sok bennük az utalás az aktuális korra, amikor íródtak, nehéz lenne őket mai novellának eladni. Maguk a tanulságok, a dilemmák, amikkel a hősöknek szembe kell nézniük, az emberi gyengeségek, amelyeket le kell küzdeniük, és erények, amelyekre támaszkodnak viszont abszolút időtállóak. Mindig tökéletesen értjük, miről van szó és porosnak sem érezzük ezeket a nem egyszer kifejezetten szürreális meséket.

A novellák tematikájuk szerint erősen sokfélék: az egyetlen közös vonás bennük talán a vágy a mindennapokból való kimozdulásra. Mindenki (nem csak a novellák szereplői) szeretne érdekes, tartalmas, különleges életet élni; a könyvben javarészt arra láthatunk példákat, ki milyen módon próbálja ezt elérni. Van, aki a fantáziáját használja és saját látásmódját változtatja meg; van, aki gyerekek segítségéve hozza el az álmok érdekes kalandjait; van, aki a régi, népmesei hagyományokhoz nyúl vissza.

A kötet összességében egy nagyon sajátos, édesbús hangulatot sugároz. Egyrészt rámutat arra, hogy a világ, minden társadalmi-technikai fejlődés dacára sem alkalmas arra, hogy az embert automatikusan boldoggá tegye — mi több, sokakból már a boldogságkeresésre való hajlandóság is kiveszett. Ugyanakkor a reményt is felcsillantja, megmutatja, hogy vannak olyanok, akik képesek átlépni a valóság és a konformitás sokszor nagyon is nyomasztónak tűnő korlátain.

„A konyhában egy kék sörény húzódott a falba. Mire odakapott, már nem volt ott semmi. A szobában egy kék lószem ragyogott fel, a kamrában egy kék pata, a fürdőszobában egy kék csánk, az előszobában egy kék tompor. Feltündökölt és eltűnt. Mintha kék nyerítést is hallott volna.

Nem találta a lovat.

– Hiába keresi, láthatja, gyufásdobozba nem dughattuk – mondta a fenyő-apa.

– Pedig a sótartóban is ott van – vihorászott a jancsiszög-gyerek.

A főbiztos újra rohangászni kezdett. Egyszerre akart minden helyiségbe benyitni. Nem talált semmit.

– Hivatalosan megállapítom – mondta mordan -, hogy nincs ló a házban.

Futott le a lépcsőn. Az utcán is futott, nem mert hátranézni. Tudta, hogy egy második emeleti ablakban három fejet látna. Egy jancsiszög-gyerek fejét, egy fenyő-férfi fejét és egy kék ló fejét.

Te úristen, ló a házban!”