„If all else fails, read the manual.”
Az első, avatottak által lazán csak „amatőrnek” bizonyult próbálkozás után persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit többet is felfogjak a Civilization lényegéből. A Petivel való konzultáció, illetve a vad utánaolvasgatás eredményeképpen végül az Azték Kommunista Birodalmat majd később a Germán Demokratikus Köztársaságot is sikerült eljuttatnom az Alfa Centaurira új kolóniákat alapítani.
Így egy kicsit jobban elmélyedve a mechanikában tényleg jobban látszik, hogy miről szól ez az egész. Tényleg komplex és klassz játék,egészen elfogadható modellel a civilizációk fejlesztése mögött. Bonyolult, stratégiai döntéseket lehet és kell meghozni. Pár dolog azért zavar.
Az egyik, hogy milyen irgalmatlanul nagy szerepe van a szerencsének. A világ, amiben játszunk (alapesetben) véletlen-generált, lehet tehát, hogy a „kontinens”, ahová leesünk az űrből, mondjuk két vagy három várost tud csak befogadni. Van, hogy tízet. Ez egyáltalán nem mindegy, a nagy összefüggő birodalmaknak nyilvánvaló előnyei vannak: ha pl. vasúton tudjuk szállítani az advanced kőbunkókkal felfegyverzett kommandósainkat a nemrég partraszállt, atomfegyver támogatással érkező ellenséges csatamalac-hadosztályok ellen, az egy kicsit gyorsabb, mintha mindezt hajón kellene megoldanunk. A birodalmaknak ráadásul inkább csak a szélét kell védeni, így a belső részek nyugodtan koncentrálhatnak a mindenféle fejlesztésekre, ami ugyancsak bazi nagy előny.
A másik furcsaság, hogy látszólag szintén a véletlen dönti el, hogy milyen civilizációs tudással indulunk. Aki olvasgatta egy kicsit a történelemkönyveket, az nyilván tudja, katonai szempontból nyilván nem mindegy, hogy szarvasagancs-lándzsával vagy bronzpáncélos/bronzfegyveres katonákkal védi-e magát egy civilizáció a betolakodóktól. Ráadásul fejleszteni csak akkor tudunk (és akkor sem azonnal), amikor már megvan az első városunk — az induló hely azonban szintén véletlen-generált. Vannak, akik rögtön neki tudnak esni a kerék kifejlesztésének, vannak, akik előtte százhúsz évig is bolyonganak a pusztában.
A játékdinamika sem egészen egyenszilárd. A sok véletlenszerű választás következtében lazán előfordulhat (velem elő is fordult), hogy az első városunkat elsöprik a barbárok vagy egy ingerültebb rivális, mielőtt végezhetnénk az első utca-kőtáblák kifaragásával; a vége felé meg már eléggé átfordul a dolog unalomba. Egyesével kell mikromendzselnünk az összes várost, ugyanazokat a fejlesztéseket kell építgetnünk szépen sorban, közben oda kell figyelni arra is, hogy a lakók zabálni akarnak stb. Ez az irányítási rendszer fonódik össze néha teljesen áttekinthetetlenül a csak globálisan szabályozható adóztatási beállításokkal. Montezuma Elvtárs, az Azték Kommunista Birodalom Elnöki Tanácsának vezetője nem javasolhatja a pártgyűlésen, hogy tekintettel a Tenoticlani Tudományegyetem fúziós reaktor kifejlesztésében nyújtott múlhatatlan érdemeire, a főváros fizessen kevesebb adót, viszont dolgozzon éjjel-nappal a legújabb űrtechnológiákon — nem, arányaiban ez a csodaváros is ugyanúgy fizeti az adót, mint a három nappal ezelőtt elfoglalt, legutolsó szibériai budiközpont. Az elvileg lehetséges lenne, hogy a fővárosban kevesebben szántanak és többen laboroznak, csak mivel az adót kajára nem lehet átkonvertálni, ezért egy ilyen lépés még a XXI. században is oda vezetne, hogy éhen döglik a sok laborpatkány. (Ráadásul agrár-fejlesztés nincs is a civilizációs vívmányok között, még az űrkorszakban is az öntözéses gazdálkodás a legnagyobb buli.) Így a játék kétharmadától kezdve már nem azon áll vagy bukik a siker, hogy jó döntéseket hozunk-e, hanem hogy a százezer kattintás közül elfelejtünk-e egyet (vagy rossz helyre kattintunk).
Ami kifejezetten tetszett, az az államformák logikus szukcessziója — tényleg nem érdemes ősközösségről rögtön demokráciára váltani. Lehetni lehet, csak nem éri meg, a köztes államformák is sokat segítenek. Vicces volt a kolonizáló űrhajó építése is: az elsőt igazi kommunista rohammunkában oldottuk meg — minden város sztahanovista módon ráállt a komponensek építésére, a párközpontban pedig elstartolták az űrhajót akkor, amikor a sikeres küldetés esélye elérte a 100%-ot. Így az alkatrészek kétharmada csak azután készült el, hogy az űrhajó már rég elrepült. A másik viccesebb sztori: a Germán Demokratikus Köztársaság polgárai a végén már olyan boldogok voltak, hogy nem győztem bezárni a „President’s Day”-t bejelentő ablakokat. Legszívesebben rendeletben korlátoztam volna az ilyen hacacárékat, ha lett volna rá módom.
2%-ról 26%-ra sikerült feltornáznom a teljesítményemet, és nem nagyon motivál, hogy még szőrözőbb mikromenedzsmenttel, esetleg a második fokozatnál is nehezebb-agresszívebb ellenfelekkel szemben még grandiózusabb eredményeket érjek el. A program szerint már Otto von Bismarck szintjén állok; asszem ez mind a temperamentumomnak, mind a személyiségemnek, mind az egómnak nagyon megfelel.