Reader’s Log — Összesítés

Trychydts | | | 2010., december 31., 23:59 | | | Kategóriák: ,

2 hozzászólás

2010-ben 93 könyvet olvastam el. Ebből 49 volt szépirodalom, 33 szórakoztató irodalom és 11 könyv valamilyen szakirodalom. Angolul 49, magyarul 44 könyvet olvastam, ami egyértelműen a Kindle áldásos hatását mutatja; a Project Gutenbergen rengeteg minden fenn van, ami klasszikus és érdekelheti az embert, és az Amazonon is viszonylag olcsón lehet vásárolni.

Wodehouse továbbra is az egyik kedvenc szerzőm — angolul is, magyarul is olvastam tőle, összesen 12 könyvet az idén. A második helyet Chesterton, Doyle, Lázár Ervin, Lem és Rejtő Jenő holtversenyben foglalják el, öt-öt könyvvel. A szerzők közül legnagyobb és legkellemesebb felfedezésem amúgy egyértelműen Chesterton; eddig csak idézetekből ismertem, holott egy abszolút remek és karakteres alakja az angol irodalomnak, szívből ajánlom mindenkinek.

A legfrissebb könyv, amit elolvastam, a Gold boy, emerald girl volt, amit szerintem az amerikai megjelenés heteiben töltöttem le az Amazonról; a legrégebbi a Paradise Lost volt Miltontól, aminek az elolvasása életem eddigi legnagyobb teljesítménye volt, ha az angol nyelvi készségeimet nézzük. A legvaskosabb szakmai hozamot a Pin-up Grrrls: Feminism, Sexuality, Popular Culture hozta nekem, mind filozófusként, mind fotósként sokat tanultam belőle. Színtisztán esztétikai szempontból talán a Metropolis volt a legnagyobb élmény. A legjobban talán a The Girl with the Dragon Tattoo háborított fel, annyira rossz és etikátlan volt, hogy az már fájt; bár a Snow Crash és a Prelűdök és Noktürnök is szorosan ott van a kanyarban.

Nem írtam róluk, de talán érdemes megemlékezni két angol nyelvű folyóiratról, amelyek rendszeresen megérkeztek a Kindle-ömre és én is elég rendszeresen olvastam ezeket: a Times Literary Supplement és a The New York Review of Books. Ezek könyvekkel foglalkozó folyóiratok voltak, az első talán egy kicsit fajsúlyosabb, mint a második, de mind a kettő kiváló olvasmány mindenkinek, aki úgy akarja érezni, legalább egy hajszálvékony szálon keresztül kapcsolatban van az angolszász magaskultúrával. Ezeket ugyancsak a Kindle révén tudtam olcsón és megjelenés után azonnal megkapni.

Pin-up Grrrls: Feminism, Sexuality, Popular Culture

Évértékelő 2010.

Trychydts | | | 2010., december 31., 23:59 | | |

Némileg zűrzavarosabb évem volt, mint a tavaly, lényegesen több izgalommal és kényelmetlenséggel, mint ahogy azt mondjuk egy évvel ezelőtt gondoltam volna. Sok olyasmi történt, amit blogon szerintem nem nagyon érdemes ragozgatni, megvolt, elmúlt, végleg elfelejteni amúgy sem fogom. Ami megnyugtat, hogy az egyöntetű visszajelzések alapján végül is jól jöttem ki ezekből a rázós helyzetekből.

Nem annyira szeretem a szentimentalitást, ezért inkább egy laza vállveregetés keretében köszönöm mindazoknak, akik részt vettek az időről időre esedékes összekanalazásomban.

Folytattuk a szerepjátékozást, a csapat összetétele ugyan többször is változott az évek során, én viszont talán újra bebizonyítottam, hogy továbbra is képes vagyok hosszú távon mesékkel szórakoztatni egy kisebb tömeget. Ráadásul mindeközben még kalóriákkal is változatos módon látom el őket. Pár, számomra fontosabb mérföldkövet is sikerült meglépnem: előálltam olyan kalanddal, amin a csapat túlnyomó része odakozmált, hogy aztán az egyetlen megmaradt túlélő parádés módon teljesítsen; sikerült olyan történetet kreálnom, ahol elhangzott a meghúzom a kart utolsó mondat.

Fogadalmakat is tettem tavaly, az egyszerűség kedvéért ide is kopizom őket:

  1. Folytatom a videózást. Hát ez sajnos nem jött be. Mentségemre szolgáljon, hogy sokkal több személyes dologgal voltam elfoglalva, mint amennyire számítani lehetett, sokkal-sokkal kevesebb időt töltöttem otthon, és az év második felében sokkal aktívabb életet éltem ahhoz, hogy ez az önoktatás folytatódhasson.
  2. Még rendszeresebben írok blogot. Ez bejött, leszámítva persze azokat az időszakokat, amikor tényleg nem volt miről írnom.

  3. Igyekszem minden könyvről írni, amit elolvastam. Ehhez tartozott egy titkos fogadalom is, jelesül, hogy sok könyvet fogok olvasni. Tényleg elég sok könyvet elolvastam, mindről írtam is. Kellemes mellékhatásként rájöttem pár dologra: részben, hogy még mindig iszonyúan szeretek olvasni, és még mindig messze ez nekem a legeslegjobb szórakozás a világon. Másrészt szembesültem azzal is, milyen förtelmesen műveletlen és olvasatlan vagyok: az a könyvkupac, amit elolvastam, egy icike-picike töredéke annak, amiről azt gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom. Harmadrészt rájöttem, mennyire közel is áll hozzám az angolszász irodalmi hagyomány.
  4. Még többet fogok fotózni. Ez bejött, ráadásul szakmailag is sikerült előrelépnem, sok olyasmit meg tudtam csinálni, amit korábban csak szerettem volna.
  5. Mozgok. Mozgok. Futottam, azt gondolom, reálisan van kitűzve nekem egy félmaraton áprilisra; az év utolsó ötödében inkább bringáztam, de azt nagyon sokat, és tapasztalatom szerint az is segít. Ráadásul nagyon rácuppantam erre a bringázásra, konkrétan annyira, hogy az éves bérletet le is húztam az igényelt juttatások listájáról.

Vegyük ezt nyolcvan százalékos teljesítménynek.

Volt egy abszolút titkos fogadalmam is:

  1. Regényt fogok írni. Nem akartam persze rögtön bestsellerrel indítani, egyszerűen szerettem volna, ha van eleje, közepe meg vége, vannak benne szereplők és történik valami és legalább annyira népszerű, hogy ha ingyen feltöltöm, akkor le is töltik páran. Ez semennyire sem jött be, amit elkezdtem, azt letöröltem. Pár hete megint ezen járatom az agyam, hátha most kisül belőle valami.

Nem tettem rá fogadalmat, de idén egy csomót csiszolódott a könnyűzenei ízlésem, sokkal tudatosabb borfogyasztó lettem, sokkal aktívabb társasági életet élek és sokkal többet járok színházba — mindegyik előrelépés Nicoline inspiratív személyiségét dicséri (bár a nagyobb mérvű szocializációból már a nyáron kijutott nekem), ugyancsak az ő hatására kezdtem el bringával közlekedni.

A bringázás amúgy nagyon bejött, sokkal szabadabb dolog saját járművel közlekedni, pláne, ha az nem füstöl, mindig könnyen elhelyezhető és mindenhová könnyen el lehet vele jutni a városban. Remélem, jövőre még inkább része lesz az életemnek a biciklizés — éves bérletet mindenestre már nem is igényeltem a munkahelyemen.

Szakmailag nem volt annyira intenzív ez az év, mint az előző, ugyanakkor továbbra is van rendes munkahelyem — néha az is elég, ha egyszerűen csak minden rendben van.

Reader’s Log — Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika, A kisfiú és az oroszlánok

Trychydts | | | 2010., december 31., 17:35 | | | Kategóriák: ,

(Mindkét könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Az év utolsó napján olvastam el ezt a két könyvet. Érdekes módon bár nagy Lázár Ervin rajongó voltam már kiskoromban is, ez a kettő valahogy kimaradt. A Szegény Dzsonit hangjáték-változatban hallgattuk ronggyá, a másik kötet egyszerűen csak kimaradt valahogy.

Bizonyos értelemben mindkét mesének elég hasonló tematikája van: mindkettő a meseszövésről szól. A Szegény Dzsoni és Árnika kerettörténe az, hogy egy felnőtt mesét mesél egy kisgyereknek; voltaképpen azonban együtt írják a mesét, folyamatosan reflektálnak egymásra, visszautalnak a mesére, közösen alkotják meg a konfliktusokat és közösen, szinte a szereplőkkel együtt keresik a megoldást. A végkifejlet is nagyon eredeti, nem ott marad abba, ahol a mesék abba szoktak maradni, hanem egy kicsit később.

A Kisfiú és az oroszlánokban is egy kicsit hasonló a helyzet, ott is egy „mesét”, egy fantáziavilágot építenek a szereplők, csak ott éppenséggel nem csak a mesén belül kell a mese szereplőinek megoldaniuk a problémát, hanem vannak olyanok is (a főszereplő kisfiú édesapja), aki nem tud részt venni a kisfiú játékaiban, folyamatosan ráerőltetné a realitást a gyermeki fantáziára — így a mese elmesélőinek magát a mesét is meg kell védelmezniük. A könyv egyik főszereplője amúgy a Négyszögletű kerek erdő egyik legkarakteresebb alakja, Bruckner Szigfrid.

Kellemes lezárása volt ez az évnek — szépen megírt, modern, megható mesék voltak ezek, amiket felnőtt fejjel is jó volt elolvasni.

Sírpiknik

Trychydts | | | 2010., december 30., 20:14 | | | Kategóriák: ,

Pedig olyan jól indult. Három tipikus öreglány-figura, jól kidolgozott, kellőképpen különböző hátterekkel, bonyolult kapcsolatokkal, érdekes egzisztenciákkal, mindez jól kitalált helyszíneken. Ők hárman mennek ki a heti traccsparti után minden csütörtökön a temetőbe, férjeik sírjához — noha mind a hárman másképpen emlékeznek. Az ő életükben bukkan fel egy szintén özvegy férfi — persze mind a hárman másképpen viszonyulnak hozzá.

Az első felvonásban ennek az alapszituációnak a kibontása történik meg — remek tempóban, pergős cselekménnyel, sok kedvességgel és humorral. Megvan az alaphelyzet, megjelennek a kézzel fogható, de nem túlságosan súlyos érdekellentétek, megismerjük a helyszíneket, a lehetőségeket — úgy megyünk ki a szünetre, hogy kifejezetten kíváncsiak vagyunk arra, mi fog történni.

Kár, hogy végül nem történik semmi; pontosabban semmi olyan, ami bármit is hozzátenne az első felvonás cselekményéhez, ami változtatna a szereplőkről kialakult képen, ami közelebb vinne bennünket a katarzishoz — ez végül teljesen el is marad. A darab végén több a nyitott kérdés, mint az elején, de ezekre a válasz nem túlságosan érdekes, ráadásul könnyen meg is tippelhető.

A díszletek ötletesek és hangulatosak, különösen a cselekmény nagyobbik részének teret adó fordászüzlet sikerült jól és életszerűen. A színészek is kiváló teljesítményt nyújtanak, szépen összecsiszolódva játsszák a szerepüket. Bánsági Ildikó még így is kiemelkedik közülük — a neki jutó csúcspontokon messze háttérbe szorít mindenkit, ezeken az időszakokon szint mindegy is, ki van még és mit csinál a színpadon.

Tényleg kár a kissé erőtlen befejezésért; az erős kezdés többféle izgalmas, vicces és/vagy felkavaró befejezésnek is kellő teret csinált.

(Bemutatja a Thália Színház.)

Reader’s Log — Gerald Durrell: A hahagáj

Trychydts | | | 2010., december 30., 19:42 | | | Kategóriák: ,

Az Ekultúrán megjelent Gálvölgyi Judit interjú kapcsán támadt fel az érdeklődésem ez iránt a könyv iránt — érdekes módon hamarosan meg is láttam egy anikvárium kirakatában, de az üzlet épp zárva volt. Már pont azon gondolkodtam, hogy vissza kellene menni, amikor Nicoline megvette nekem karácsonyra.

A regény a Durrelltől ismert habkönnyű történetek egyike. Szerencsére nem azon regények körébe tartozik, amelyek azt próbálják humorosan ecsetelni, a hős Durrell hogyan hogyan fogdosott össze és hurcolt el ritka vadállatokat természetes élőhelyükről. Ehelyett egy fiktív sziget, Zenkali történelmének egy rövid epizódját kísérhetjük figyelemmel — az eddig tökéletes földi paradicsomként funkcionáló trópusi miniországba egy hatalmas repülőteret és egy vízi erőművet akarnak építeni. Hőseink ezt szeretnék megakadályozni; mellesleg pár ökológiai rejtélyre is választ keresnek.

A könyv Durrell legjobb humorát mutatja be. A cselekmény fordulatai kissé talán ismerősek lehetnek azoknak, akik már olvastak ezt-azt a szerzőtől. Engem kicsit mindig irritál, hogy a regényben megjelenő okos, gyönyörű, intelligens, kulturált csajok milyen könnyen esnek áldozatul a főhős bájának, de ezúttal Durrell legalább nem magát helyezi az ellenállhatatlan amorózó szerepébe. A fordítás pedig — Gálvölgyi Judit véleményével összhangban — valóban könnyen olvasható és kiváló.

Reader’s Log — John Curran: Agatha Christie tikos jegyzetfüzetei

Trychydts | | | 2010., december 30., 19:22 | | | Kategóriák: ,

Nem vagyok fanatikus Agatha Christie rajongó, ennek ellenére eléggé örültem, amikor édesanyámtól karácsonyra megkaptam ezt a kötetet. Christie regényei meglehetősen egyszer használatosak — ez a könyv azonban azt próbálja meg bemutatni, hogyan, milyen technikákkal születtek ezek a mind a mai napig nagyon is népszerű krimik.

A szerző, John Curran jóval több egy fanatikus Agatha Christie rajongónál. Szemlátomást nem csak elolvasott mindent, ami az írónő neve alatt megjelent; már akkor is Christie-szakértőnek számított, amikor az írónő házában felfeldezte azokat a jegyzetfüzeteket, amelyekben a Krimi Királynője műveinek cselekményét tervezgette. A könyv ezekből a jegyzetekből ad némi ízelítőt, illetve a regényeket végigvéve bemutatja azokat az alternatívákat, döntési pontokat, amelyek felvetődtek a könyv végleges formába öntése közben.

A könyv érdekes lehet mindenkinek, aki maga is szívesen próbálkozik történetformálással, cselekményalkotással — kiváló forrásmunka mindenkinek, aki szeretne bepillantást nyerni egy bestseller-szerző műhelytitkaiba. Erősen ajánlott persze, hogy az olvasó maga is tisztában legyen a bemutatott művekkel — John Curran szemlátomást adottnak vette, hogy Christie-t mindenki ismeri, így ha nem ismerjük részletesen egy-egy tárgyalt könyv cselekményét, azt nem csak, hogy innen nem fogjuk megtudni, de a jegyzetek értelmezése és befogadása is sokkal nehezebb lesz.

Ahhoz képest, hogy a könyv tulajdonképpen nem több regények és hozzájuk kapcsolódó vázlatos jegyzetek részletes katalógusánál, jól megírt és könnyen olvasható. Talán egy kicsit túlságosan is könnyen,  Curran ugyanis nem nagyon alkalmazott semmilyen tudományos módszert a jegyzetek feldolgozásához. Ma már sokkal szofisztikáltabb módszerek is léteznek kézírásos anyagok értelmezéséhez, kritikai kiadásához és feldolgozásához, mint hogy nagyon alaposan elolvassuk ezeket és mellé biggyesztjük saját értelmezésünket. Ráadásul Curran elképesztő mértékben elfogult Christie iránt, a legtöbb esetben kizárólag az ájult tisztelet hangján képes róla beszélni — holott a jegyzetek a művek kritikai értelmezéséhez is kiváló alapot jelenthettek volna.

Ennek ellenére a könyv valóban egyedülálló forrásmunka az írás iránt érdeklődők számára — de leginkább csak azoknak, akik már eleve ismerik az életmű nagyobbik részét, és/vagy késznek érzik magukat arra, hogy adott esetben olvasás közben pótolják esetleges hiányosságaikat.

Reader’s Log — Csukás István: Keménykalap és Krumpliorr; Kőváry György: Kapd el a tolvajt és tartsd a szád

Trychydts | | | 2010., december 22., 14:59 | | | Kategóriák: ,

(Delfin könyvek sorozat.)

Kissé agyzsibbadásom volt már Dickenstől, hát visszaregresszáltam a gyerekkoromba és elfogott a nosztalgia, amikor még a Delfin könyvek komplexitása volt nekem az optimális. Most újraolvastam ezt a két regényt, mindkettőben gyerekek nyomoznak és mind a kettő jobb volt fiatalon olvasva.

Akkor még nem volt számomra nyilvánvaló, hogy ha ellopnak valamit és gyerekek akarják kinyomozni a tettest, akkor normál körülmények között egészen pontosan nulla esélyük van. Kell tehát néhány ugyancsak erőltetett fordulat, hat-nyolc deus ex machina és egy jó adag életszerűtlenség, hogy legalább némi segítséggel hősök lehessenek belőlük.

A két sztori közül amúgy a Keménykalap és krumpliorr az emberibb, a szocialista máz ellenére is: itt a gyerekek sokkal kedvesebbek, szerethetőbbek, összetartóbbak és sokkal játékosabbak is. A Kapd el a tolvajt hősei sokkal inkább igyekeznek felnőttnek látszani és felnőttként viselkedni, miközben még abszolút nem felnőttek — így aztán oda jutunk, hogy arrogáns, udvariatlan és önző tökfejekért kellene izgulnunk. Nekem most ez annyira nem ment.

Az érdekes az, hogy nekem ez a két könyv anno kifejezetten tetszett. Most — kizárólag esztétikai megfontolásból — tuti nem ajánlanám egy érdeklődő gyereknek sem. Jó lenne tudni, hogy az ízlésem volt-e rosszabb anno vagy gyereki sajátosság-e, hogy képes voltam élvezni ilyen erőltetett és kissé bárgyú cselekményeket is.

Reader’s Log — Charles Dickens: Great Expectations

Trychydts | | | 2010., december 22., 14:28 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hosszú futás volt és nem tudom, hogy megérte-e. Gigantikus klasszikusról van szó természetesen, az angolszász irodalom egyik nagyon alapvető darabjáról; egy olyan regényről, amit mind a mai napig rendszeresen hivatkoznak. (Utoljára az idén megjelent Gold Boy, Emerald Girl lett volna sokkal érthetőbb ennek a regénynek a fényében.) Egy egészen monumentális ívű, évtizedeket átölelő történetről van szó, már már nagyon klasszikusnak számító fordulatokkal, óriási drámákkal, hatalmas felemelkedésekkel és bukásokkal, brutálisan kemény emberi sorsokkal.

Egy-két nagyon hangulatos, izgalmas részt leszámíva mégis az volt az érzésem, mintha másfél tonna tejbegrízt kellett volna elfogyasztanom. Néha tényleg mintha egy film peregne a szemünk előtt, szinte látjuk a kis angol falut a ködös, kopár lápvidéken vagy feszülten éljük végig egy izgalmas üldözési jelenet minden percét; hogy aztán száz oldalakon keresztül kelljen végigrágnunk magunkat a főhős mindennapi életének apró-cseprő dolgain, enyhén szólva is irritálóan monoton szenvelgésein.

Úgy érzem magam, mint amikor levizsgáztam a Kant és a német idealizmus című tanegységből. Tisztában vagyok vele, hogy fontos, de az élvezet csak erősen másodlagos szerephez jutott. A South-Park féle feldolgozás akkor már jobban tetszett; abban még robotmajmok is voltak. Márpedig erre a könyvre minden robotmajom ráfér, amire csak szert tud tenni.

Civilization 1 kissé kevésbé intuitívan

Trychydts | | | 2010., december 15., 13:34 | | | Kategóriák:

„If all else fails, read the manual.”

Az első, avatottak által lazán csak „amatőrnek” bizonyult próbálkozás után persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit többet is felfogjak a Civilization lényegéből. A Petivel való konzultáció, illetve a vad utánaolvasgatás eredményeképpen végül az Azték Kommunista Birodalmat majd később a Germán Demokratikus Köztársaságot is sikerült eljuttatnom az Alfa Centaurira új kolóniákat alapítani.

Így egy kicsit jobban elmélyedve a mechanikában tényleg jobban látszik, hogy miről szól ez az egész. Tényleg komplex és klassz játék,egészen elfogadható modellel a civilizációk fejlesztése mögött. Bonyolult, stratégiai döntéseket lehet és kell meghozni. Pár dolog azért zavar.

Az egyik, hogy milyen irgalmatlanul nagy szerepe van a szerencsének. A világ, amiben játszunk (alapesetben) véletlen-generált, lehet tehát, hogy a „kontinens”, ahová leesünk az űrből, mondjuk két vagy három várost tud csak befogadni. Van, hogy tízet. Ez egyáltalán nem mindegy, a nagy összefüggő birodalmaknak nyilvánvaló előnyei vannak: ha pl. vasúton tudjuk szállítani az advanced kőbunkókkal felfegyverzett kommandósainkat a nemrég partraszállt, atomfegyver támogatással érkező ellenséges csatamalac-hadosztályok ellen, az egy kicsit gyorsabb, mintha mindezt hajón kellene megoldanunk. A birodalmaknak ráadásul inkább csak a szélét kell védeni, így a belső részek nyugodtan koncentrálhatnak a mindenféle fejlesztésekre, ami ugyancsak bazi nagy előny.

A másik furcsaság, hogy látszólag szintén a véletlen dönti el, hogy milyen civilizációs tudással indulunk. Aki olvasgatta egy kicsit a történelemkönyveket, az nyilván tudja, katonai szempontból nyilván nem mindegy, hogy szarvasagancs-lándzsával vagy bronzpáncélos/bronzfegyveres katonákkal védi-e magát egy civilizáció a betolakodóktól. Ráadásul fejleszteni csak akkor tudunk (és akkor sem azonnal), amikor már megvan az első városunk — az induló hely azonban szintén véletlen-generált. Vannak, akik rögtön neki tudnak esni a kerék kifejlesztésének, vannak, akik előtte százhúsz évig is bolyonganak a pusztában.

A játékdinamika sem egészen egyenszilárd. A sok véletlenszerű választás következtében lazán előfordulhat (velem elő is fordult), hogy az első városunkat elsöprik a barbárok vagy egy ingerültebb rivális, mielőtt végezhetnénk az első utca-kőtáblák kifaragásával; a vége felé meg már eléggé átfordul a dolog unalomba. Egyesével kell mikromendzselnünk az összes várost, ugyanazokat a fejlesztéseket kell építgetnünk szépen sorban, közben oda kell figyelni arra is, hogy a lakók zabálni akarnak stb. Ez az irányítási rendszer fonódik össze néha teljesen áttekinthetetlenül a csak globálisan szabályozható adóztatási beállításokkal. Montezuma Elvtárs, az Azték Kommunista Birodalom Elnöki Tanácsának vezetője nem javasolhatja a pártgyűlésen, hogy tekintettel a Tenoticlani Tudományegyetem fúziós reaktor kifejlesztésében nyújtott múlhatatlan érdemeire, a főváros fizessen kevesebb adót, viszont dolgozzon éjjel-nappal a legújabb űrtechnológiákon — nem, arányaiban ez a csodaváros is ugyanúgy fizeti az adót, mint a három nappal ezelőtt elfoglalt, legutolsó szibériai budiközpont. Az elvileg lehetséges lenne, hogy a fővárosban kevesebben szántanak és többen laboroznak, csak mivel az adót kajára nem lehet átkonvertálni, ezért egy ilyen lépés még a XXI. században is oda vezetne, hogy éhen döglik a sok laborpatkány. (Ráadásul agrár-fejlesztés nincs is a civilizációs vívmányok között, még az űrkorszakban is az öntözéses gazdálkodás a legnagyobb buli.) Így a játék kétharmadától kezdve már nem azon áll vagy bukik a siker, hogy jó döntéseket hozunk-e, hanem hogy a százezer kattintás közül elfelejtünk-e egyet (vagy rossz helyre kattintunk).

Ami kifejezetten tetszett, az az államformák logikus szukcessziója — tényleg nem érdemes ősközösségről rögtön demokráciára váltani. Lehetni lehet, csak nem éri meg, a köztes államformák is sokat segítenek. Vicces volt a kolonizáló űrhajó építése is: az elsőt igazi kommunista rohammunkában oldottuk meg — minden város sztahanovista módon ráállt a komponensek építésére, a párközpontban pedig elstartolták az űrhajót akkor, amikor a sikeres küldetés esélye elérte a 100%-ot. Így az alkatrészek kétharmada csak azután készült el, hogy az űrhajó már rég elrepült. A másik viccesebb sztori: a Germán Demokratikus Köztársaság polgárai a végén már olyan boldogok voltak, hogy nem győztem bezárni a „President’s Day”-t bejelentő ablakokat. Legszívesebben rendeletben korlátoztam volna az ilyen hacacárékat, ha lett volna rá módom.

2%-ról 26%-ra sikerült feltornáznom a teljesítményemet, és nem nagyon motivál, hogy még szőrözőbb mikromenedzsmenttel, esetleg a második fokozatnál is nehezebb-agresszívebb ellenfelekkel szemben még grandiózusabb eredményeket érjek el. A program szerint már Otto von Bismarck szintjén állok; asszem ez mind a temperamentumomnak, mind a személyiségemnek, mind az egómnak nagyon megfelel.

Project Snowman

Trychydts | | | 2010., december 12., 9:43 | | |

Amióta elkezdtem biciklizni, nem vagyok olyan nagyon oda a hóesésért. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a bringa marad a pincében, én pedig visszaváltozom egy szárazföldi patkánnyá. Mivel nem akartam, hogy a hó iránti attitűdöm teljesen negatívba forduljon, ezért tegnap, a moziból hazajövet felvetettem Nicoline-nek, hogy építsünk hóembert.

Még gyerekkoromban váltam ezen tudomány avatott művelőjévé; a húgommal akkora hógömböket gyúrtunk, hogy egy gurításra felszedték a havat egészen a fűig. Tegnap ráadásul isteni, tapadós hó volt, ami a lehető legideálisabb a hóember építéshez. Úgyhogy hamarosan keresztbe-kasul mászkáltuk a szomszédos parkban a szűz havat, szorgalmas galacsinhajtó-technikával építgetve a hóember moduljait.

Ágakból csináltunk neki vidáman az ég felé lendülő kezeket, az arcát pedig faragtuk. Titokzatosan mosolygott, ahogy elindultunk hazafelé, hogy jól beforraltborozzunk a jól sikerült projekt örömére.

Social Network – a közösségi háló

Trychydts | | | 2010., december 12., 9:16 | | | Kategóriák: ,

Klassz, pörgős és elegáns film. Kiváló fényképezés, jól összeválogatott szereplők, remek színészi játék, hibátlan tempójú cselekmény érdekes időkezeléssel és párhuzamos szálakkal.

Olyan film tehát, aminek az ember minden percét élvezi — többet nem nyújt és nem is szabad várni tőle. A Facebook-sztorit úgy, ahogy ez a film bemutatja, mindenki ismerheti; ami meg intim részlet benne, az úgyis csak fikció. Annak viszont egyáltalán nem rossz. A társalapítóval, illetve a konkurens közösségi oldal alapítóival való konfliktus bemutatása egyáltalán nem egyoldalú; tulajdonképpen mindkét felet meg tudjuk érteni. Éppen a főszereplő az, aki a legkevésbé szimpatikus közülük — az a fajta antiszociális, folyamatos bizonyítási kényszertől hatott geek, akinek ha egyszer bejön valami, akkor ahhoz ragaszkodik mindenáron. És itt most az elmúlt évek egyik leglátványosabb innovációjáról van szó; érthető tehát, hogy senki nem szeretné, ha méltatlanul mellőzve lenne.

Tekintettel arra, hogy a készítők nem vállalták a valódi tényfeltárást, alighanem szerencsésnek nevezhető a döntés, hogy az igazán mély drámázást is mellőzték. A karakterek inkább archetípusok, mint valódi, hús-vér szereplők: jól beazonosíthatóak, jellegzetes és egyedi stílusúak és végig ugyanolyanok. A film középpontjában a fordulatos, hangulatos cselekmény áll a hősök karakterfejlődése alatt. Mintha egy színvonalasabb képregényt olvasnánk a Facebook születéséről és felemelkedéséről.

Komolyabban csak egyetlen dolog zavart: a nők ábrázolása a filmben. A legtöbben magukat akár ismeretlen férfiaknak is készek odaadni; a cselekmény egyetlen pontja sem fordul meg egyetlen nő intellektusán sem. Ha használják valamire az eszüket, nem pedig szexuális objektumok vagy nagyon engedelmes titkárnők és gyakornokok, akkor a törvények kihasználásából élő jogászok. A film szerint a Facebook világát alapvetően férfiak építik; a nők szerepe kimerül abban, hogy ámult csodálattal vetik magukat a Facebook-függőségbe. Fájó, hogy pont ezen a téren nevezhető a film igazán igénytelennek.

Civilization (1991)

Trychydts | | | 2010., december 10., 10:16 | | | Kategóriák:

1 Trackback

Anno még Ply mutatta nekem ezt a játékot, még édesanyám otthoni munkára kapott, überszuper 486-osán, aztán annyiban is maradtunk. Mostanában viszont, hogy ismét játszottam egy-két abandonware játékkal, eszembe jutott, hogy 18 év után talán érdemes lenne komolyabban is belekukkantani. Nicoline amúgy is adatbázisokat faragott egy touchpaddal irányítható vésővel, szóval nem kellett, hogy undok, lelketlen gémer pasinak érezzem magam. Amúgy azért is szeretem mostanában az Abandonware játékokat, mert nem kérdés, hogy futnak-e a linuxos netbookomon.

Tényleg elszórakoztatott a legegyszerűbb fokozat (statégiai játékokban a nehezebb fokozatok nálam a reménytelen kínszenvedés szinonímái), de nem hozott belőlem ki többet, mint egy Warlords. Mivel a hosszú-hosszú felhasználói kézikönyvet még megkeresni se volt kedvem, nem hogy elolvasni, ezért inkább csak úgy intuitíven a stratégiailag megfelelő helyekre építettem városokat, kizárólag a katonai fejlesztésekre koncentráltam, így a birodalmamban előbb volt puskapor, mint írás.

Államformákkal sem szórakoztam, despotizmus volt és maradt. Egy-két fejlettebb hatalmi berendezkedés know-how-ját sikerült ugyan bezsákmányolnom, de gondosan bezártam a páncélszekrénybe, nehogy már megrendüljenek a Nagy Zulu Birodalom alapjai. Ennek megfelelően csontig gyalultam mindkét ellenfelemet, hajnal ötre el is jutottunk abba a fázisba, amikor már csak egy-két ellenséges város van talpon velem szemben. Ha valahol kitört valami gáz, nem foglalkoztam vele, oldják meg egyedül. Max ha már nagyon lázongtak, akkor építettem egy-egy templomot, hogy befogjam a csőcselék pofáját. Elég puritán és innovatív országot építettem: a luxust egy az egyben betiltottam, minden pénz a tudományos fejlesztésekre ment el. Úgyhogy nálam mindenki fapriccsen old meg másodfokú egyenleteket vagy dolgozik az új ballisztikai rendszereken, a pacfista békák esetleg még mérnökök vagy építészek lehetnek. A rendszer időnként felajánlotta, hogy a filozófiát is kifejleszthetném; természetesen nem hagytam, hogy ilyen felesleges tudományok szívják el az erőt az igazságos háborútól.

A diplomácia, úgy vettem észre, elég röhejesen sikerült; ha békét is kötöttem valakivel, az rögtön megtámadott két körön belül. Ráadásul egy udvarias felkérést sem kaptam a békére, mindenki fenyegetett meg a matematika tudományát akarta cserébe azért, hogy a csúzlikkal felfegyverzett bandája eltakarodjon az erkélyem alól. Ezeket a zsarolási kísérleteket persze rögtön visszautasítottam — erre rendszerint mindenki visszavett az arcából, de tényleg nem elég sokáig ahhoz, hogy az ezután kényszeredetten felajánlott békekötéseket érdemesnek találjam megfontolni. Később pedig egyenesen minden kérdés nélkül kivégeztettem az érkező diplomatákat.

Amúgy a civilizációs vívmányok 2%-ét sikerült elérnem ezzel a militáns, K+F mániás szakbarbár hordával, szóval még bizonyára lenne hová fejlődni.

Reader’s Log — Lázár Ervin: Berzsián és Dideki

Trychydts | | | 2010., december 01., 12:43 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Sokáig azt hittem, hogy ezt én nem is olvastam — aztán amikor letöltöttem, egyszer csak meghallottam édesanyám hangját a fejemben. Szóval tényleg nem olvastam, csak a manuális hangoskönyv-verziót ismertem eddig, csak éppen elfelejtettem.

Igazi, Lázár Ervinre jellemző, finoman, gunyorosan, vidáman abszurd történet Berzsiánról, a nagy jobblada-költőről, akinek egyszer csak elkezdenek valóra válni a kívánságai. Legalábbis azok a dolgok, amiket rosszkedvében mond. A helyzet innentől kezd el bonyolódni.

A mellékszereplők is karakteresek és érdekesek, a szerzőtől megszokott egyediséggel kidolgozottak. Miközben folyik előre a mese a maga útján, egy-két érdekes mellékszál is adódik, amik ugyancsak szórakoztatóak.

Úgyhogy nekem mese-fronton továbbra is Lázár Ervin az igazi klasszikus.

Reader’s Log — Lázár Ervin: Buddha szomorú

Trychydts | | | 2010., december 01., 12:19 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Balunak volt már egy-két bizarr és szenzációs ötlete is arra vonatkozóan, hogy milyen könyveket kellene nekem élveznem. Ez a könyv viszont, amit még 1996-ban nyomott a kezembe, megváltoztatta az életemet.

Lázár Ervint én egészen eddig kizárólag a Mikkamakka&Co. kontextusában ismertem, nem kis részben édesanyám csodálatos narrációjának köszönhetően nagyon szerettem is. Ugyanakkor arról gőzöm sem volt, hogy ennyire felnőtt dolgokat is tud írni.

Kifejezetten időtlennek nem mondanám a történeteket — sok bennük az utalás az aktuális korra, amikor íródtak, nehéz lenne őket mai novellának eladni. Maguk a tanulságok, a dilemmák, amikkel a hősöknek szembe kell nézniük, az emberi gyengeségek, amelyeket le kell küzdeniük, és erények, amelyekre támaszkodnak viszont abszolút időtállóak. Mindig tökéletesen értjük, miről van szó és porosnak sem érezzük ezeket a nem egyszer kifejezetten szürreális meséket.

A novellák tematikájuk szerint erősen sokfélék: az egyetlen közös vonás bennük talán a vágy a mindennapokból való kimozdulásra. Mindenki (nem csak a novellák szereplői) szeretne érdekes, tartalmas, különleges életet élni; a könyvben javarészt arra láthatunk példákat, ki milyen módon próbálja ezt elérni. Van, aki a fantáziáját használja és saját látásmódját változtatja meg; van, aki gyerekek segítségéve hozza el az álmok érdekes kalandjait; van, aki a régi, népmesei hagyományokhoz nyúl vissza.

A kötet összességében egy nagyon sajátos, édesbús hangulatot sugároz. Egyrészt rámutat arra, hogy a világ, minden társadalmi-technikai fejlődés dacára sem alkalmas arra, hogy az embert automatikusan boldoggá tegye — mi több, sokakból már a boldogságkeresésre való hajlandóság is kiveszett. Ugyanakkor a reményt is felcsillantja, megmutatja, hogy vannak olyanok, akik képesek átlépni a valóság és a konformitás sokszor nagyon is nyomasztónak tűnő korlátain.

„A konyhában egy kék sörény húzódott a falba. Mire odakapott, már nem volt ott semmi. A szobában egy kék lószem ragyogott fel, a kamrában egy kék pata, a fürdőszobában egy kék csánk, az előszobában egy kék tompor. Feltündökölt és eltűnt. Mintha kék nyerítést is hallott volna.

Nem találta a lovat.

– Hiába keresi, láthatja, gyufásdobozba nem dughattuk – mondta a fenyő-apa.

– Pedig a sótartóban is ott van – vihorászott a jancsiszög-gyerek.

A főbiztos újra rohangászni kezdett. Egyszerre akart minden helyiségbe benyitni. Nem talált semmit.

– Hivatalosan megállapítom – mondta mordan -, hogy nincs ló a házban.

Futott le a lépcsőn. Az utcán is futott, nem mert hátranézni. Tudta, hogy egy második emeleti ablakban három fejet látna. Egy jancsiszög-gyerek fejét, egy fenyő-férfi fejét és egy kék ló fejét.

Te úristen, ló a házban!”

| | |