Hányszor érdemes egy fallal körülvett városrészben megnézni egy A/4-es lapra fénymásolt térképet? Nicoline-t látva nagyon szokszor. Egy zsebkendőnyi területen kolbászolunk majdnem az egész hosszú hétvégén, ő mégis folyton térképezik, mint egy GPS-szel összedrótozott automata sarkkutató. Minden sarkon megállunk az utcatábla alatt, komoly arccal széthajtogatja a papírlapot, és tanulmányozni kezdi. Bizonyára a törökök rohamára készül. Igazán azonban csak akkor vadul be, amikor egy-egy utcai térképet lát meg — nb. az „ön itt áll” jelzést leszámítva pixelre ugyanaz van rajta, mint a zsebében levő példány.

Mondjuk nem mintha nem férne ránk egy kis preciziós helyismeret. A kedvenc tatárbifsztekezőmet egészen jól megtaláltuk — sajnálattal láttuk, hogy bezárt. Utána is néztünk, hol lenne érdemes még enni — erre kiderült, hogy csak 1 ház visszafelé és mégiscsak helyben vagyunk, csak éppen nekem az hogy „Bacchus” vagy „Áfium”, a jelek szerint tökmindegy. De persze a Művészetek és Irodalom háza sem azonos a „művelődési házzal”. Ez utóbbi intézményben amúgy egészen súlyosan csalódtam: minden múzeumszerűsége ellenére csak hétköznap, munkaidőben van nyitva — sajnos eszünkbe sem jutott, hogy a nyitvatartást is csekkolni kéne, és szerencsére éppen folyt odabenn egy orvoskongresszus, ezért mégis nyitva voltak. Igaz, egy ajtósszerkrény méretű pincér megpróbált bennünket kitessékelni — nyilván féltette a currys tojásait — de aztán egy orosz titkosügynöktől tanult mesterfogást alkalmazva ártalmatlanná tettem a belépőjegyemmel. Nem sokkal ezután folytattuk a bénázós sorozatot, hosszasan keresgéltük az igen melegen ajánlott Fregatta Rizona nevű olasz vendéglőt — végül beletörődtük, hogy inkább a Fregatt Arizonába, egy inkább amerikaias hangulatú helyre kell beülnünk (én azért, a tényekkel szembeni lázadás jegyében csakazértis rizottót ettem). A többi helyet viszont remekül és szintaktikai hibák nélkül megtaláltuk, azt néztük benne, amit terveztük és utána mindig rendben vissza is értünk a bázisunkra. Első nap végére volt ugyan egy kis kultúra-túladagolásunk, de aztán az is elmúlt. Amikor éjjel jártuk végig a terepet, felfedeztünk pár nagyon erősen specializált és nagyon hangulatos, egyedi atmoszférájú üzletet is.

Azt hiszem, most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy épp a pécsi kirándulásunkat mesélem. Nicoline eléggé rá volt zizzenve az EKF-témára; Pécset én is szeretem, így az év egyetlen hosszú hétvégéjét ott töltöttük. Az időjárás különösen kegyes volt hozzánk, ragyogó napsütés és kellemes meleg volt végig — azt hiszem, metsző szélben és fogvacogtató szélben nem teltek volna ennyire kellemesen a napok. Mint ahogy Nicoline helyi illetőségű kapcsolati hálója, Judy&Co nélkül sem — igazán aranyos fogadtatásban volt részünk, mindig volt telefonos segítségünk, ha éppen elbizonytalanodtunk valamilyen szervezési kérdésben, és jó sokszor fuvarozgattak bennünket ide meg oda, arról már nem is beszélve, hogy megszervezte nekünk a Gyugyi-gyűjtemény meglátogatását és utána egy elég jó hangulatú afterpartyt . A kiállításnak otthont adó kulturális központ ugyanis még nincs „egészen” kész, így egy felturkált udvaron, félig lebontott, félig felépített épületek között szlalomozgatva lehet csak megnézni a világ legnagyobb Zsolnay-porcelán gyűjteményét. Egy magamfajta, kérges lelkű macsótól persze alapesetben elég távol állnak az efféle festett kis finomságok, de ezt még én is élveztem. (Legalább ilyen jó és persze nem utolsósorban sokkal macsósabb volt utána kakaót inni kukoricás lepény mellé a levezető partin egy moziból átalakított szórakozóhelyen.)

Adtunk egyet a borkultúrának is — ha már ott voltunk a környéken, leugrottunk Villányba, és rájöttem, hogy mégis szeretem a portugiesert. Ha jó. Úgy látszik, amit első alkalommal ittam, abban csak a nagyon designos üveg volt a minőségi; viszont Villányban sikerült ledolgoznom az előítéleteimet. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a kékfrankos Villányban is kékfrankos, nyugodtan szerethetem tovább. Borozás közben ráadásul büntetlenül lehet zsíros kenyeret zabálni, sőt, egy olyan hely is volt, ahol baromi finom rétest is adtak.

Ami engem eléggé megérintett, hogy mennyire megváltozott a város, amióta utoljára ott voltam. Sok mindent megcsináltak nagyon szépre, ha azt befejezik, ami most még folyamatban van, akkor aztán különösen szép lesz minden. De benéztünk a Tudásközpontba is, ahol bizony eléggé elgyengültem; egy nagyon jól felszerelt és — nálam ez fontos szempont — nagyon hangulatos könyvtárat hoztak össze. Legszívesebben ott azonnal elkezdtem volna turkálgatni valami ad hoc előkapott témában, csak hogy lássam, mennyire lehetne itt ebben-abban elmélyedni; de hát egyrészt záróra előtt nem sokkal voltunk ott, másrészt ez azért az adott körülmények között masszívan szociopata attitűdnek tűnhetett volna. De tényleg imádnivaló volt a hely, egyszerre volt nagyon otthonos, tágas, kényelmes és modernül szép.

A szállás az Kálvária-Rácz Hotel volt, vegyes, de alapvetően pozitív felhangú tapasztalatokkal. A pozitív oldalon a kényelmes szobát, a tisztességes reggelit, az udvarias kiszolgálószemélyzetet, a szálló baromi jó fekvését és a személyzet kedvességét érdemes megemlíteni. Ezen az alapvetően pozitív összképen rontott valamelyest, hogy fűtés csak elég random módon volt (nem mindig akkor kapcsolták be, amikor hideg volt), a fürdőszobában csak hűtés volt, az ablakunk egy kőfalra nézett, és a reggeli fantáziadúsnak csak nagyon nagy jóindulattal volt nevezhető. Ár/érték arányban egy „teljesen jó” minősítést nyert el tőlem.

Búcsúvacsoránkat az Elefántosban toltuk be, ami egy szenzációsan jó választásnak bizonyult, talán ez volt a legeslegeslegjobb evőhely, ahová beültünk a négy nap alatt: klassz kajával jól megtervezett belső hellyel, udvarias, mosolygós pincérekkel (ráadásul tényleg olasz volt). Másnap még egy búcsúkávéra is beültünk a Mecsek Cukrászdába a Széchényi téren; a süti- kávé- és forrócsoki-felhozatal itt sem volt rossz, a kiszolgálás viszont nem jutott be az optimális zónába.

Ami óriási meglepetés volt nekem, az a Tettye. Én nem is gondoltam volna, hogy Pécsett ennyire gyönyörű és természetközeli helyek vannak. Időközben belegondoltam, mászkáltam már más ismerőseimmel kilátást nézegetni innen-onnan, de ide sose mentünk fel — aztán rájöttem, nyilván ez is egy viszonylag új fejlemény lehet a városban. Mindenesetre nekem nagyon bejött, a Tudásközpont mellett talán ez volt Pécsnek a másik olyan felvillanása, amitől még nekem, a viszonylag rutinos Pécs-látogatónak is elakadt a lélegzetem egy másodpercre.

(Akit érdekel a többi, Pécsett készült kép is, a Flickr-en megnézheti.)