Reader’s Log — Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

Trychydts | | | 2010., november 30., 13:25 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Már tavaly is elolvastam, amikor láttam a darabot a Vígben; most, hogy nemsokára várhatóan újra látni fogom, most ismét nekiültem.

Továbbra is azt gondolom, hogy egy szenzációsan jó és fergeteges humorú darab, könnyed, rövid idő alatt lepergő cselekménnyel, szerelemmel, sok érdekes fordulattal, izgalmas jellem- és helyzetkomikummal. Eddig kizárólag kiváló színészek előadásában láttam (sok évvel ezelőtt Márkus László, Zenthe Ferenc és Eszenyi Enikő főszereplésével); így amikor a párbeszédeket olvasom, az előadások is ott szólnak a fejemben. De azt hiszem, azoknak is kiváló olvasmány, akik még nem látták — bár feltétlenül érdemes megnézni.

Reader’s Log — Isaac Asimov: Foundation

Trychydts | | | 2010., november 30., 12:09 | | | Kategóriák: ,

Eddig még csak magyarul olvastam; a sok-sok trutymó Asimov közül ez egy igazi gyöngyszem. Na nem mintha nem lenne veretes ponyva ez is, bazi nagy következetlenségekkel, sületlenségekkel, sablonos és fantáziátlan megoldásokkal (Asimov túlsztárolt „művészetéhez” mindezek elkerülhetetlenül hozzátartoznak); ugyanakkor itt mégis megpróbál valami eredetit és dögöset és ezúttal összejött.

Pont mint Platón, nekiül, hogy nosza, teremtsünk tökéletes államot. Asimov némileg szerényebb (joggal),  mint a filozófus: ő végül is nem mondja meg, hogy milyen lenne a tökéletes állam, és ezer évet ad magának a probléma megoldására.Van egy eldugott kolónia egy széteső birodalom elszigetelt peremén; ebből lesz majd a Második Galaktikus Birodalom. Az oda vezető utat matematikai alapon sakkozták ki; hogy szórakoztatóbb legyen, ennek részleteiről a kolónia lakói az égvilágon semmit sem tudnak. Maguknak kell válságok sorozatán keresztülbukdácsolniuk, mire eljön majd a hőn áhított Aranykor.

A végül kb. ezer kötetre bővített trilógiának ez az első kötete az egyetlen, ami az irodalmi értéknek legalább a csíráját magában hordozza. A tézisek és antitézisek mechanizmusa itt még simán és olajozottan működik. Tudjuk, hogy minden azon áll vagy bukik, hogy egy kellően innovatív és lázadó elme felismeri-e, hogy ismét egy válság áll az Alapítvány előtt; mert ha igen, rendszerint szakítani kell a régi módszerekkel, fordítani kell egyet a történelem keretén és a régi bevált módszerek helyett újakat kell előkapni. Mindez jó sok politikai machinációval jár egy éppen politikailag pont nagyon változatos környezetben.

Érdekes, hogy ezeknek a machinációknak a leírásában Asimov mennyire jó. Aki érdeklődik a politika iránt, meglepve tapasztalhatja, hogy mennyire hitelesen ábrázolja a politikai manőverezés különböző technikáit; mennyire jellemző és jól eltalált típusait ismerteti a sikeres politikusoknak és a politikai válságoknak. Alighanem öt Bokros és kétszáz Molnár Lajos könyv nem visz bennünket annyira közel a témához, mint ez az évtizedekkel ezelőtt íródott regény.

Asimovot mindenki csak óvatosan és a saját felelősségére olvasson, de itt még viszonylag kevés a kockákat és a mellékhatás.

Reader’s Log — Dennis Bailey – Keith Gates: Bicikliszerelés

Trychydts | | | 2010., november 30., 11:56 | | | Kategóriák: ,

Amint lett bringám, elhatároztam, hogy ha csak lehet, én fogom karbantartani. Körülnéztem a piacon, és mivel ezt a könyvet mindenhol jól felpontozták, megvettem.

Tényleg frankó, gyakorlat-orientált kézikönyv, jómagam is megcsináltam már pár dolgot belőle, fék-karbantartási feladatoktól kezdve a kerék-centírozáson és a nyereg-beállítgatáson át egészen a váltó sikeres piszkálgatásáig. Képekkel illusztrálva, step-by-step magyarázzák el, hogy mit hogyan kell — és ha az ajánlott módszer nem működik, akkor mi lehet a B vagy a C terv. Mivel mindig van a gépen valami piszkálgatnivaló, ezért tényleg ki tudtam próbálni és a leírtak tényleg működik és könnyen kivitelezhetőek. (Nicoline fékjét is be kellett állítanom: olyan fényes sikert arattam, hogy amikor szokása szerint izomból berántotta a fékkart, leesett a nyeregből.) A szerszámaimat is lelkesen szaporítani kezdtem, hogy tényleg adottak legyenek a feltételek ahhoz, hogy ne kelljen a szervizre várnom.

Az egyetlen, ami egy kicsit fárasztó néha, hogy a szerzők folyton el akarják adni magukat. Hol vicces és kevésbé vicces poénokkal, hol sajátélmény-beszámolókkal: utóbbiak azonban túl rövidek és túl rosszul megírtak ahhoz, hogy igazán szórakoztatóak legyenek.

Mindegy, ez nem a Három ember kerékpáron; szerelni kell a könyv, arra pedig közel tökéletes. Mindenről azért nincs szó benne (éppen csak érintik pl. a tárcsafék-kérdéskört), de ami itt nem szerepel, az az én bicajomon sincs. Úgyhogy egy időbe biztos beletelik majd, mire új könyvre lesz szükségem.

Olasz nyelvlecke kezdőknek

Trychydts | | | 2010., november 22., 10:28 | | | Kategóriák: ,

Pár évvel ezelőtt egy javarészt algival és Baluval folytatott vitában azt a sültbaromságot találtam mondani, hogy a filmben amúgy is a dráma, a sztori, a színészi játék a lényeg, a többi majdhogynem felesleges. Később persze beláttam, hogy hülyeség volt amit mondtam, de tudtam azt is, a sors előbb-utóbb megbüntet ezért a ballépésért. Vannak ugyanis olyanok, akik tényleg így csinálnak filmet: a Dogma-csoport tagjai Dániában. Ebben a stílusban készült az Olasz nyelvlecke kezdőknek is, amit tegnap láttam DVD-n.

Soha nem gondoltam volna, hogy ordítani fogok egy kis profi világításért vagy legalább valami minimális hangmérnöki munkáért. Persze az első öt perc után feltűnt, hogy ez a stílus része, ezt még el tudtam volna fogadni. (Bár meglepődtem azon, hogy milyen fontosak is nekem a klasszikus filmkészítés hagyományai.) Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a történet sem tetszett még a minimális mértékben sem. Nem is annyira megvalósításában, mert ha már ez volt a feladat, végül is megoldották, a színészek színész módjára tették dolgokat; inkább az alapkoncepció az, amit zsigerből elutasítok.

Nyilvánvaló, hogy a világ tele van szerencsétlen és megnyomorított sorsokkal, diszfunkcionális közösségekkel és helyekkel, szenvedőkkel, depressziós, szomorú emberekkel. Az is világos, hogy a művészetnek erre valahogy reflektálnia kellene. Kérdés azonban, hogy reflexiónak tekinthető-e, ha ezt a szenvedést fiktív alakokra tükrözzük, majd úgy ahogy van, felvetítjük a vászonra. Azt gondolom, akkor már sokkal-sokkal tisztességesebb lenne dokumentumfilmet készíteni. Ahelyett, hogy kapuzárási pánikkal, impotenciával és identitáskrízissel küszködő középkorú férfiakat, a rák okozta fájdalomtól félőrült, akoholista vénasszonyokat, az elvakultságig megkeseredett özvegyeket, a drogfüggőségből éppen csak partra evickélt exbűnözőket, abnormális családjuk miatt teljesen elmagányosodott középkorú nőket találunk ki, hozunk össze sokszor teljesen mesterkélt helyzetekben, aztán kínozzuk őket szisztematikusan teljesen kiszámítható jelenetek sorozatában, megkereshetnénk a valódi impotenseket, rákosakat, drogfüggőket, özvegyeket és magányos nőket, és megnézhetnénk, hogy mit csinálnak a valóságban. Valódi példák sorozatában kereshetnénk a valódi megoldást, mutathatnánk rá valódi felelősségekre és lehetőségekre. Ehelyett ez a film a legolcsóbb történetmesélési trükkökkel operálva, a lehető legközönségesebb szentimentalizmussal próbál bennünk mesterséges részvétet kelteni — és ilyenkor már tényleg nagyon fájdalmas, hogy mindezt komponálatlan helyszíneken, rángatózó kamerával, brutálisan erős vágásokkal, filmzene nélkül teszi.

Félreértések elkerülése érdekében: nem a happy end hiányzik a filmből, mert azt, még ha egy kissé fonnyadt és szagtalan formában is, de (kissé tán gyáva módon) végül is elénk lökik. Az Antigonéból sem hiányoljuk a happy endet, hiszen a tragédiákban nem az a lényeg, hanem a katarzis, a veszteséget és a fájdalmom olyan megformálása és irányítása, hogy az végül mégis felemelje és megtisztítsa a nézőt. A Bukásban sem az a jó, hogy Traudl Junge végül elbiciklizik; a második világháború végének iszonyú tragédiáit élhetjük át úgy, hogy mi mégis megkapjuk a lehetőséget, hogy jobb emberek lehessünk. Ehhez persze óriási tudatosságra, bátorságra és elkötelezettségre van szükség a művészek részéről és ez az, ami tökéletesen hiányzik az Olasz nyelvleckéből. A pofánkba kapunk a valóságnak egy nevetségesen torz és szilánkos, ráadásul totálisan kilúgozott darabját, csócsáljuk, nyeljük le vagy köpjük ki. A rendezőnek igazából mindegy, a Dogma-szabályok értelmében a nevét úgysem lehet feltüntetni.

Paprikás csirke #1

Trychydts | | | 2010., november 16., 10:45 | | |

Talán az első dolog volt, amit megbeszéltünk Nicoline-nel, hogy majd rendezünk egy paprikás csirke párbajt. A hétvégén abszolváltuk a feladatot.

Persze könnyű volt engem ebbe a versenybe beugrasztani, mert kevés másik étel van (talán a húsleves ilyen még), amihez ennyi szentimentális emlék köt, mint a paprikás csirkéhez. A csirke volt az első húsféle, amihez egyáltalán hozzá mertem nyúlni, a pörkölt/paprikás volt az első oldalsasszé a sült csirke biztonsága felől. Több receptet is elolvastam az évek során, édesanyám, édesapám és Nory is megtanított egy-két trükkre; nagymamám magától értetődően hatalmas löketet jelentett, mint minden, főzéssel kapcsolatos dologban. Most is, ha csak eszembe jut ez a kaja, rögtön megérzem az az utolérhetetlenül finom és harmonikus illatot, ami csirkepaprikásos napokon a vidéki, nyári asztal körül lengedezett. Szóval jó sok energiát fektettem már abba, hogy igazán jó legyek ebben; nyilván felcsigázza a kíváncsiságomat az, aki (mint Nicoline is) a saját verzióját „verhetetetlennek” nyilvánítja. Kitűztük a napot és vendégeket hívtunk. A hozzávalókat én szereztem be a piacon és én szállítottam haza a bringámmal.

A paprikás csirke a pörköltalappal kezdődik — nagyon kis tűzön szoktam fonnyasztani a hagymát, mert nem jó, ha odakap. Ha már nem fonnyad tovább, teszek rá piros paprikát rendesen. Ezután jönnek a húsdarabok. A combokat én rendszerint kettőbe vágom, a mellet most nem daraboltam, de legközelebb fogom. A húsokat én megpucolom, de a bőrét külön bele szoktam főzni , az ízanyagok miatt. Az egyik trükköm a kömény, néha kakukkfüvet is teszek bele, most nem tettem (safety first). Ment bele viszont egy friss zöldpaprika, két paradicsom, egy fél csípős paprika, aztán hadd főjön — egy darbig fedetlenül, aztán már fedve. Meg akkor lepődtem, amikor láttam, hogy Nicoline vizet önt a saját adagjára — a csirke meg a zöldségek bőven adnak elég vizet, jobban és ízesebben fő a hús, ha nincs rajta annyi lé (vagy akkor sokkal tovább kell főzni, ezt nem próbáltam).

Ha a húsok már jó puhák (én azt szeretem, ha szinte magától esik le a csontról), jöhet a tejfölözés. A tejfölbe én egy kis lisztet is szoktam keverni, de tényleg csak nagyon keveset — ha mindent jól csináltunk, a szaft így is jó sűrű már. A tejfölt még nem árt jól összerottyantani az eddigiekkel, na meg a lisztnek is kell egy kis idő, hogy megduzzadjon.

Petrezselymes galuskával tálaltuk. Nyertem. Nagymamám szintjéhez azért még bőven kell gyakorolnom.

Reader’s Log — Dr. Kilényi Géza — Dr. Ács Nándor — Dr. Kaltenbach Jenő: Általános közigazgatási ismeretek

Trychydts | | | 2010., november 12., 9:06 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Kormányzati Személyügyi Központ honlapján.)

A jelek szerint még nem hülyülök. Ha egy anyagot alaposan el tudok olvasni, és legalább egyszer át tudok ismételni, akkor abból le is tudok vizsgázni. Jó érzés és optimista érzésekkel tölt el a jövőre nézve.

Úgy amúgy nem lenne olyan rossz ilyen dolgokat tanulni. Vannak benne kifejezetten jól sikerült fejezetek (pl. a vezetési és szervezeti ismeretek elég jók — mondjuk egy jó részüket eleve tudtam már máshonnan), de úgy általában, amit kifejezetten hiányolok, az a tisztességes, sokáig felhasználható alapozás. Vannak nagyon általános, bevezető jellegű részek és sok a részletszabályokat részletező anyag; de a dolgok értelmét, összefüggéseit megvilágító fejezetek vagy nagyon soványak vagy teljesen hiányoznak. Pedig jellemzően mindenkinek erre lenne szüksége, hiszen ami meg a saját területén kell neki, azt legalább két év szakmai tapasztalattal a háta mögött mindenki tudja már.

Mindegy, elsőre, segédeszközök használata nélkül meglett, mégpedig hármasra, tehát ellentétben a növényszervezettan vizsgámmal, itt nem a küszöb alatt csúsztam át.

Megmozdultam

Trychydts | | | 2010., november 09., 13:01 | | | Kategóriák:

A múlt hétfői kis kalandtúra csak egy szolid előjátéknak bizonyult ahhoz képest, ami később következett.

Hogy bringával járok mindenhová, azt most már tök alap. Esik, esik, nem esik, oké, de tekerek, amíg jég nincs az utakon. Igyekszem mindig utánanézni a nyerő útvonalnak, néha sikerül, néha nem, néha meg  — soft option — megkérdezem Nicoline-t. Annyi értelme ennek feltétlenül van, hogy valami minimális mozgás mindenképpen, mindennap kerül így az életembe. Ha izomlázam nincs is, a lábaim néha elég nehezen bírják a terhelést, el is kezdtem magnéziumos pezsgőtablettát szedni. Egyelőre persze safety first üzemmódban nyomom, igyekszem nagyon-nagyon óvatos és szabálykövető lenni — vezetni sem nagyon szoktam másképpen, szóval mentalitás-változásra egyelőre nem volt szükségem.

Szombaton Peti bebulizott egy szigetkerülő futásra. Eléggé néztem ki a fejemből, amikor bejelentette, hogy kétszer körbemegyünk majd a Szigeten, de végül egészen könnyedén ment. Kb. 70 perc alatt futottam a 10,4 km-t és bőven belefért volna még egy kör. Lehet, hogy legközelebb ezt is megpróbálom, és akkor már tényleg elérhető távolságban lenne a kitűzött félmaraton (jelenleg amúgy április 10 van kitűzve határnapnak). Amúgy csodálatos idő volt, klassz volt úgy futni, hogy közben nézegethettem a naplementében lassan hullámzó Dunát, a homokkal megpakolt dömpereket a Margit-hídon és az egyes villamos egyre szebb fényeit az Árpád-hídon. Ez a futóút is elég klassz, az útvonal is nagyon kényelmes. És, bár engem alapvetően nem zavar a körözgetés a pályán, egy fokkal azért tényleg kellemesebb volt, hogy csak kettőt kellett fordulni, nem pedig húszat-harmincat, mint odahaza, a parkban.

Amikor ez megvolt, Peti visszavitt kocsival édesanyámhoz, felpakoltam a bringámat, majd némi további éjszakai bringatúrák után már csak egy pár órát kellett szundítanom, hogy a másnap reggel ismét nyeregben találjon, Nicoline mögött a Petőfi hídon, amint éppen bringázunk… a Gilda Maxba, hogy squasholhassunk egyet Florianne társaságában. Megjegyzem, én még életemben nem űztem ez a sportot, csak filmen láttam, teniszütő húsz, tollasütő három, ping-pong ütő több mint egy éve nem volt már a kezemben. De azért el vagyok szépen instruálva, tulajdonképpen nincs is más dolgom, mint hátra lépni ha reflexből előre lépnék, előre lépni, ha reflexből hátra lépnék, nem használni a csuklómat és a könyökömet, függetlenül attól, mit diktál az életösztönöm. Ha ez megvan, már csak a lábmunkámat kell fejlesztenem és tudok is squasholni. Egyelőre még nem tudok, de azért egészen jól elszórakozunk, legalábbis én, húsz perces turnusokban rotálva egymást. Hazafelé persze bringával mentünk, naná, majd ott hagyjuk az Allee előtt.

A délutáni-esti program Decathlonozás volt (ahol amúgy vettünk nekem sisakot, első lámpát, hátsó lámpát, kesztyűt (rábeszéltek a csajok), bringástáskát és egy nagyon klassz vízálló-levegőző dzsekit édesanyám szponzorálásával. Nyerget nem vettünk, részben, mert nem volt túl nagy a választék, Balu szerint pedig egy idő után úgyis megszokom majd.) Nyilvánvaló volt persze, hogy nem bringával megyünk Dunakeszire, de Nicoline számára az még nyitott kérdés volt, hogy édesanyámhoz metróval menjünk-e vagy bicajjal.

— Az a helyzet — kezdtem a hímezés-hámozást, miközben az ebédre szánt mustáros húsnak valót szeleteltem — hogy lehetséges, hogy erre a hétre én már kisportoltam magam.

Szintaktiai és gasztrokulturális kalandtúra Pécsett

Trychydts | | | 2010., november 04., 16:43 | | |

Hányszor érdemes egy fallal körülvett városrészben megnézni egy A/4-es lapra fénymásolt térképet? Nicoline-t látva nagyon szokszor. Egy zsebkendőnyi területen kolbászolunk majdnem az egész hosszú hétvégén, ő mégis folyton térképezik, mint egy GPS-szel összedrótozott automata sarkkutató. Minden sarkon megállunk az utcatábla alatt, komoly arccal széthajtogatja a papírlapot, és tanulmányozni kezdi. Bizonyára a törökök rohamára készül. Igazán azonban csak akkor vadul be, amikor egy-egy utcai térképet lát meg — nb. az „ön itt áll” jelzést leszámítva pixelre ugyanaz van rajta, mint a zsebében levő példány.

Mondjuk nem mintha nem férne ránk egy kis preciziós helyismeret. A kedvenc tatárbifsztekezőmet egészen jól megtaláltuk — sajnálattal láttuk, hogy bezárt. Utána is néztünk, hol lenne érdemes még enni — erre kiderült, hogy csak 1 ház visszafelé és mégiscsak helyben vagyunk, csak éppen nekem az hogy „Bacchus” vagy „Áfium”, a jelek szerint tökmindegy. De persze a Művészetek és Irodalom háza sem azonos a „művelődési házzal”. Ez utóbbi intézményben amúgy egészen súlyosan csalódtam: minden múzeumszerűsége ellenére csak hétköznap, munkaidőben van nyitva — sajnos eszünkbe sem jutott, hogy a nyitvatartást is csekkolni kéne, és szerencsére éppen folyt odabenn egy orvoskongresszus, ezért mégis nyitva voltak. Igaz, egy ajtósszerkrény méretű pincér megpróbált bennünket kitessékelni — nyilván féltette a currys tojásait — de aztán egy orosz titkosügynöktől tanult mesterfogást alkalmazva ártalmatlanná tettem a belépőjegyemmel. Nem sokkal ezután folytattuk a bénázós sorozatot, hosszasan keresgéltük az igen melegen ajánlott Fregatta Rizona nevű olasz vendéglőt — végül beletörődtük, hogy inkább a Fregatt Arizonába, egy inkább amerikaias hangulatú helyre kell beülnünk (én azért, a tényekkel szembeni lázadás jegyében csakazértis rizottót ettem). A többi helyet viszont remekül és szintaktikai hibák nélkül megtaláltuk, azt néztük benne, amit terveztük és utána mindig rendben vissza is értünk a bázisunkra. Első nap végére volt ugyan egy kis kultúra-túladagolásunk, de aztán az is elmúlt. Amikor éjjel jártuk végig a terepet, felfedeztünk pár nagyon erősen specializált és nagyon hangulatos, egyedi atmoszférájú üzletet is.

Vasarely Múzeum, Pécs

Pécs, Széchényi tér

Pécsi Kesztyű

Brummogda kirakat, Pécs

Azt hiszem, most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy épp a pécsi kirándulásunkat mesélem. Nicoline eléggé rá volt zizzenve az EKF-témára; Pécset én is szeretem, így az év egyetlen hosszú hétvégéjét ott töltöttük. Az időjárás különösen kegyes volt hozzánk, ragyogó napsütés és kellemes meleg volt végig — azt hiszem, metsző szélben és fogvacogtató szélben nem teltek volna ennyire kellemesen a napok. Mint ahogy Nicoline helyi illetőségű kapcsolati hálója, Judy&Co nélkül sem — igazán aranyos fogadtatásban volt részünk, mindig volt telefonos segítségünk, ha éppen elbizonytalanodtunk valamilyen szervezési kérdésben, és jó sokszor fuvarozgattak bennünket ide meg oda, arról már nem is beszélve, hogy megszervezte nekünk a Gyugyi-gyűjtemény meglátogatását és utána egy elég jó hangulatú afterpartyt . A kiállításnak otthont adó kulturális központ ugyanis még nincs „egészen” kész, így egy felturkált udvaron, félig lebontott, félig felépített épületek között szlalomozgatva lehet csak megnézni a világ legnagyobb Zsolnay-porcelán gyűjteményét. Egy magamfajta, kérges lelkű macsótól persze alapesetben elég távol állnak az efféle festett kis finomságok, de ezt még én is élveztem. (Legalább ilyen jó és persze nem utolsósorban sokkal macsósabb volt utána kakaót inni kukoricás lepény mellé a levezető partin egy moziból átalakított szórakozóhelyen.)

Gyugyi-gyűjtemény, Pécs

Gyugyi-gyűjtemény, Pécs

Adtunk egyet a borkultúrának is — ha már ott voltunk a környéken, leugrottunk Villányba, és rájöttem, hogy mégis szeretem a portugiesert. Ha jó. Úgy látszik, amit első alkalommal ittam, abban csak a nagyon designos üveg volt a minőségi; viszont Villányban sikerült ledolgoznom az előítéleteimet. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a kékfrankos Villányban is kékfrankos, nyugodtan szerethetem tovább. Borozás közben ráadásul büntetlenül lehet zsíros kenyeret zabálni, sőt, egy olyan hely is volt, ahol baromi finom rétest is adtak.

Ami engem eléggé megérintett, hogy mennyire megváltozott a város, amióta utoljára ott voltam. Sok mindent megcsináltak nagyon szépre, ha azt befejezik, ami most még folyamatban van, akkor aztán különösen szép lesz minden. De benéztünk a Tudásközpontba is, ahol bizony eléggé elgyengültem; egy nagyon jól felszerelt és — nálam ez fontos szempont — nagyon hangulatos könyvtárat hoztak össze. Legszívesebben ott azonnal elkezdtem volna turkálgatni valami ad hoc előkapott témában, csak hogy lássam, mennyire lehetne itt ebben-abban elmélyedni; de hát egyrészt záróra előtt nem sokkal voltunk ott, másrészt ez azért az adott körülmények között masszívan szociopata attitűdnek tűnhetett volna. De tényleg imádnivaló volt a hely, egyszerre volt nagyon otthonos, tágas, kényelmes és modernül szép.

A szállás az Kálvária-Rácz Hotel volt, vegyes, de alapvetően pozitív felhangú tapasztalatokkal. A pozitív oldalon a kényelmes szobát, a tisztességes reggelit, az udvarias kiszolgálószemélyzetet, a szálló baromi jó fekvését és a személyzet kedvességét érdemes megemlíteni. Ezen az alapvetően pozitív összképen rontott valamelyest, hogy fűtés csak elég random módon volt (nem mindig akkor kapcsolták be, amikor hideg volt), a fürdőszobában csak hűtés volt, az ablakunk egy kőfalra nézett, és a reggeli fantáziadúsnak csak nagyon nagy jóindulattal volt nevezhető. Ár/érték arányban egy „teljesen jó” minősítést nyert el tőlem.

Búcsúvacsoránkat az Elefántosban toltuk be, ami egy szenzációsan jó választásnak bizonyult, talán ez volt a legeslegeslegjobb evőhely, ahová beültünk a négy nap alatt: klassz kajával jól megtervezett belső hellyel, udvarias, mosolygós pincérekkel (ráadásul tényleg olasz volt). Másnap még egy búcsúkávéra is beültünk a Mecsek Cukrászdába a Széchényi téren; a süti- kávé- és forrócsoki-felhozatal itt sem volt rossz, a kiszolgálás viszont nem jutott be az optimális zónába.

Ami óriási meglepetés volt nekem, az a Tettye. Én nem is gondoltam volna, hogy Pécsett ennyire gyönyörű és természetközeli helyek vannak. Időközben belegondoltam, mászkáltam már más ismerőseimmel kilátást nézegetni innen-onnan, de ide sose mentünk fel — aztán rájöttem, nyilván ez is egy viszonylag új fejlemény lehet a városban. Mindenesetre nekem nagyon bejött, a Tudásközpont mellett talán ez volt Pécsnek a másik olyan felvillanása, amitől még nekem, a viszonylag rutinos Pécs-látogatónak is elakadt a lélegzetem egy másodpercre.

Pécs, Tettye

Pécs, Tettye

(Akit érdekel a többi, Pécsett készült kép is, a Flickr-en megnézheti.)

28 km

Trychydts | | | 2010., november 02., 21:25 | | | Kategóriák:

1 Trackback

Hogy most már tényleg élesben, tényleges téthelyzetben, tájékozódással, budapesti mellékutcákkal, rendes hegymenetben, magamat kifulladásig hajtva is kipróbáljam a bringámat, munka után nem hazajöttem, hanem a zsebemben útitervekkel és kinyomtatott Google-térképekkel nekivágtam a novemberi estének. Az abszolútként megjelölt célt amúgy nem sikerült elérnem, végül igen stílszerűen egy gyertyafénnyel megvilágított feszület alatt, a Diana utca-Gyöngyvirág utca sarkon dobtam be a törölközőt és indultam el haza.

Végállomás

Ráadásul, míg odafelé viszonylag alaposan megtervezett útvonalon mentem, addig a visszautat rögtönöznöm kellett. Végül asszem, nem is teljesítettem olyan rosszul, de hát Budának ezt a részét azért már ismerem is valamennyire. Végül 28 km tekerés után érkeztem haza, ahogy mondani szokás, fáradtan, de megelégedetten. Most már tudom, ezzel a bringával mit bírok el, tudom, mit bír a bringa, minden képességét csúcsra járattam. Meggyőződtem például arról, hogy a kényelmes pedál és a kényelmes nyereg most már kötelező jelleggel szerepel a beszerzési listámon, akárcsak egy olyan lámpa, aminek a fényénél látni is lehet.

Az útvonalat amúgy az Útvonaltervvel tervezetem, nem is volt vele semmi gond, egészen addig, amíg azt nem javasolta, hogy egy 19°-os dőlésszögű, terméskővel kikövezett utcán tekerjek felfelé. Na ja. Mivel a kerülők elég hosszadalmasak lettek volna, ezért inkább feltoltam, de akkor már olyan nagyon sok amúgy sem volt nekem hátra. Kepeszteni felfele az emelkedőkön: ehhez bizonyára kell némi kondi meg gyakorlat.

Zsiból utca -- itt kéne feltekerni az útvonalterv szerint

Sebaj, így is szép trófeákat szereztem, munka után huss, feltekertem Citad Ellához, utána pedig még a Pontházakat is meglátogattam, viszonylag kevés tüdő-kiköpés árán. Gyerekkoromban ez volt a hétvégi minikirándulások elsődleges célpontja, nekem meg az volt a feladatom, hogy találjak fel. Megjegyzem, még most is jojózott a szemem, amikor megnéztem a térképen, hogy merre fogok elhaladni.

Pontházak

Azért most már egy kicsit összeállt a kép a térforgatásra amúgy orvosilag alkalmatlan fejemben.

Kilátás a Gellért-hegyről

| | |