Szinte észrevétlenül csipegettem el ezt a három Rejtőt.

Az első kettő talán a legismertebb regények közé tartozik, A Három testőr Afrikában esetében egy bágyadt megfilmesítési kísérlet is volt, ami véleményem szerint hatalmas hiba volt. Amit a ponyva műfaja simán elbír — széles ecsetvonásokkal felvázolt helyzetek és helyszínek, archetipikus karakterek, kizárólag az akcióra koncentráló cselekmény, az abszurditásig elképesztő teljesítmények — azok csak iszonyatos költséggel lehetnének hitelesen filmre vihetők. Ha egyáltalán: mert persze mellé lehetne tenni hihetetlen látványt, brutálisan dübörgő zenét, de a lényegen, hogy ezek lényegüket tekintve mégiscsak kisujjból kiszopott történetek, nem változtat semmi. Nem is olvasnánk őket még mindig, ha nem Rejtő írta volna őket, a rá jellemző, szenzációs nyelvi humorral és kedves eredetiséggel. Édesapám nem azért tudja harminc-negyven év távlatából is fejből idézni a Török Szultán leveleit, mert olyan mélységes karakterábrázolásról tanúskodnak, hanem mert annyira viccesek, akkorát röhögött rajtuk az ember, amire az ember aztán egész életében emlékszik.

Mindkettő alapvetően légiósregény amúgy, akárcsak a Menni vagy meghalni első fele — persze csak úgy ábrázolja a légiót, ahogy azt egy pesti kávéházban üldögélve el lehetett képzelni. A Menni vagy meghalni különlegessége éppen az, hogy az egyik nagy légióstéma, a szökés elmesélése után egyszer csak minden átmenet nélkül átmegy egy Londonban játszódó krimibe, és csak lasacskán derül ki, a regény második fele hogyan kapcsolódik az elsőhöz.

Nem világklasszis darab egyik sem, de röhögni jó — Rejtő mégiscsak klasszikus, ha humorról van szó. Amúgy az összes könyve fenn van a Magyar Elektronikus Könyvtárban — aki klassz humorra vágyik, szemezgessen nyugodtan.