„Sushi. That’s what my ex-wife called me – cold fish.”

— Blade Runner

Nicoline ezredszerre is biztosít róla, hogy jó lesz. Részletesen, kedvesen és nagyon megnyugtatóan elmagyarázza, hogy az egész voltaképpen nem más, mint némi trükkösen megfőzött rizs, valami algalevél meg nyers hal. Vagy egy csiga. Vagy egy félbevágott bálnaszem. Vagy egy kis csirkeagyvelő. Esetleg egy kis szeletelt triceratopsvese. Szóval tényleg felesleges paráznom.

Biztos, ami biztos, rendelünk háromezer darabot vegyesen, amúgy igen stílszerűen a Bin-jip nézés előestéjére, úgyhogy a nyitott ablakon befú a Távol-Kelet előszele vagy mi a szösz; a sushi-gyorstalpaló alatt kissé elvesztettem a fonalat. Viszonylag hosszú várakozás után meghozza a futár a cuccot; időközben értesültem arról is, hogy köretként — csak lazán és természetesen — nyers gyömbért fogunk rágcsálni, magnézium-reszelékkel, mert ez így szokás.

Várakozás közben még felelevenítettem első családi kínaizásunkat. Én és húgocskám már a gondolatától is visítottunk — ha már egyszer étterembe megyünk kajálni, akkor miért ragaszkodunk ehhez a kínai flancoláshoz, miért nem eszünk meg egy pizzát az Il Trenoban vagy tolunk be egy pár hamburgert? Azt hiszem, életemben nem fanyalogtam még olyan látványosan, mint amikor kihozták azokat  a fura, szószos cuccokat, ráadásul mérhetetlenül irritált, hogy kedves szüleim a lehető legtenyérbemászóbb mosolyukkal turkáltak bele az általam rendelt cuccban. Szerencsére őket teljesen elbűvöli a hely varázsa és az újdonság szelleme, úgyhogy lefegyverző, buddhista mosollyal szerelik le az összes hisztimet — rezzenéstelen arccal kínálgatnak a „saját” cuccukból illetve apám lazán kér egy új tányért, amikor azon kezdek rugózni, hogy az enyém már használhatatlanul ananászos lett.

Na de vissza a japán kajához, hiszen az is megjött közben. Mindenféle színes izé a rizs közepén, és ha túlságosan hétköznapi feelingem lenne, akkor kiderül, hogy ami a diszkrét, hatvan literes fahordóban van, amit a futár még pluszban hozott fel, az valójában szójaszósz, amit kötelező eltunkolnunk a vacsi végére. Nicoline szilánkokra és forgácsokra tör hat pár pálcikát, mire rájövök, hol a hiba. Felhívom rá a figyelmét, hogy talán érdemes lenne nem szálirányra merőlegesen feszegetnie, ha enni akar. És lőn. Szerencsére pálcikánk, az van elég, a jelek szerint a rendelt adag egy húszfős társaság adagja lehet. Mindegy, bekapok egy diszkrétebb falatot, ezen csak egy egész tintahal figyel egy kétkilós rizskockán.

És most jön a sorsszerű fordulat és a hátborzongató párhuzam a kínais kalanddal: finom, finom, finom. Tulajdonképpen minden ízlik, a zacskós tőkehalszem talán egy kicsit kevésbé és a mackó sajtos sushi sem lesz a kedvencem, ennek ellenére abszolút természetesen csúszik minden, a füstölgő zöld szósszal fűszerezett gyömbért is beleértve. (Natúr gyömbérteát iszunk hozzája, a stílszerűségen tényleg nem esik csorba sehol.) Úgyhogy részemről a jövőben bármikor jöhet egy falat Japán, ha megéhezem.