Elkerített Város

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Az Elátkozott Part/A Három testőr Afrikában/Menni vagy meghalni

Trychydts ||| 2010., október 28., 9:38 |||
Kategóriák: , ,

Szinte észrevétlenül csipegettem el ezt a három Rejtőt.

Az első kettő talán a legismertebb regények közé tartozik, A Három testőr Afrikában esetében egy bágyadt megfilmesítési kísérlet is volt, ami véleményem szerint hatalmas hiba volt. Amit a ponyva műfaja simán elbír — széles ecsetvonásokkal felvázolt helyzetek és helyszínek, archetipikus karakterek, kizárólag az akcióra koncentráló cselekmény, az abszurditásig elképesztő teljesítmények — azok csak iszonyatos költséggel lehetnének hitelesen filmre vihetők. Ha egyáltalán: mert persze mellé lehetne tenni hihetetlen látványt, brutálisan dübörgő zenét, de a lényegen, hogy ezek lényegüket tekintve mégiscsak kisujjból kiszopott történetek, nem változtat semmi. Nem is olvasnánk őket még mindig, ha nem Rejtő írta volna őket, a rá jellemző, szenzációs nyelvi humorral és kedves eredetiséggel. Édesapám nem azért tudja harminc-negyven év távlatából is fejből idézni a Török Szultán leveleit, mert olyan mélységes karakterábrázolásról tanúskodnak, hanem mert annyira viccesek, akkorát röhögött rajtuk az ember, amire az ember aztán egész életében emlékszik.

Mindkettő alapvetően légiósregény amúgy, akárcsak a Menni vagy meghalni első fele — persze csak úgy ábrázolja a légiót, ahogy azt egy pesti kávéházban üldögélve el lehetett képzelni. A Menni vagy meghalni különlegessége éppen az, hogy az egyik nagy légióstéma, a szökés elmesélése után egyszer csak minden átmenet nélkül átmegy egy Londonban játszódó krimibe, és csak lasacskán derül ki, a regény második fele hogyan kapcsolódik az elsőhöz.

Nem világklasszis darab egyik sem, de röhögni jó — Rejtő mégiscsak klasszikus, ha humorról van szó. Amúgy az összes könyve fenn van a Magyar Elektronikus Könyvtárban — aki klassz humorra vágyik, szemezgessen nyugodtan.

Akik ismernek, nyilván tudják, mennyi atomparázás előz meg nálam minden újabb beruházást; főleg, ha gőzöm nincs  a témáról. Most például a bringázásba szippantott be Nicoline; egyszerűen annyival kényelmesebb lett volna egy csomó minden, hogy ha van bringám, hogy végül lett egy.

Szóval jó sok turkálás, válogatás, mindenféle konzultáció, facebookolás, e-mailezés előzte meg a nagy vételt, de most van egy 18 sebesességes, acélvázas országúti bringám. (Nicoline olasz bringájának olasz neve van — én, ha bringákról, számítógépekről és kora-viktoriánus teasütő-melegítőkről van szó, nem vagyok egy nagy elnevezős, de ha megkérdezik, hogy hívják, és ciki lenne azt mondani, hogy sehogy, akkor a büszke, germán Brukhard nevet fogom mondani.) Szokták mondani, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni, hát tényleg nem. Eddig 3 sikeres bevetésen vagyok túl; egyszer elvittem édesanyámhoz Újpest-központból; aztán haza mentem, röviden érintve Nicoline bázisát is; ma pedig bringával jöttem dolgozni. Utóbbi amúgy baromi kényelmes volt, az első centitől az utolsóig bringaút, az épület főbejárata előtt pedig egy biciklitároló van. Erősen remélem persze, hogy a bicaj haszna nem merül merül majd ki abban, hogy így megyek el oda, ahová amúgy is mennék BKV-val, hanem sikerül majd egy kicsit tovább tágítanom a horizontomat.

Brutálerős láncom már van hozzá, elég hamarosan egy olyan lámpa kell majd, amelyik nem csak azt teszi lehetővé, hogy lássanak, hanem én is látok a fényénél. Meg kéne sisak is. Meg egy kestyű — mondjuk szerintem nem hosszú ujjú bringáskesztyűt fogok venni, hanem valami normált, egyelőre nem vágyálmom, hogy már a kesztyűmön látszódjon, mekkora városi bringás is vagyok tulajdonképpen. A kormány meg szerencsére elég kényelmes ahhoz, hogy meleg időben ne törje fel a kezem.

Talán még tájékozódni is megtanulok a városban.

Kalocsa (Vígszínház, Házi Színpad)

Trychydts ||| 2010., október 25., 9:26 |||
Kategóriák: ,

A Kalocsa egy igen sokféleképpen értelmezhető és befogadható darab. Mindenképpen legalább két történet fut egymáson, nem nagyon lehet-e eldönteni, domináns-e közülük valamelyik; ráadásul a sokszor cselekményegyes jelenetei is többféleképpen is értelmezhetők. A Vígszínház Házi Színpadán tehát egy olyan játék folyik, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy csak üljünk és figyeljünk a történetre. Újra és újra át kell értelmeznünk a látottakat és ez a játék nem ér véget színészek levonulása után sem. Nehéz eldönteni, pontosan mit is gondoljunk; valahányszor úgy tűnik, sikerült ráakadni a “valódi” értelmezésre, rögtön újabb és újabb érvek merülnek fel ellene.

Először egy játékos, meseszerű történetnek indul az egész: Lili, a Kalocsa bolygó egy izgága és nagykorúságát épp csak betöltött lakója szeretné egy kicsit kipróbálni magát az életben. Hű kiborgjával, Lalival nekiindul, hogy kipróbálja magát a Földön. Rögtön egy budapesti irodaház fitnessztermébe csöppennek. S ha már ott van a céges világban, rögtön meg is pályázik egy állást, amit végül sikerül is megkapnia, a főnök szeretője, majd a felesége lesz. Ezen a ponton kezd kibontakozni a második történet, ami sokáig szinte teljesen felülírja az elsőt. E szerint nem is egy ufólányról van szó, hanem egy nagyon is valóságos, árva földi lányról, aki az általunk is ismert Kalocsáról jön — és minden, amit eddig láttunk, az voltaképpen nem más, mint Lili fantáziájának terméke, egyfajta védekezés az szülők korai elvesztése miatt érzett fájdalom és a vidéki kisváros unalma ellen. Míg azonban a darab eleje teljesen lineáris és egyértelmű, itt már szürreális dinamizmussal folyamatosan változnak és átértékelődnek az események. Lilinek gyereke lesz, de az is lehet, hogy ezt csak képzeli, mert valójában abortusza volt — aztán mégis sétáltat egy gyereket, aki vagy az övé vagy nem. A férje szerint nem (viszont szerinte Lili meddő), viszont lehet, hogy nem is Lili az őrült/zavarodott, hanem mindössze a férj az, aki egyszerűen csak ennyire látványosan kivonja magát a gyereknevelésből. Lili végül visszatér saját bolygójára, megölik vagy öngyilkos lesz, ugyanúgy, ahogy a darab elején utalásokból megismert elődje (?) is lett — persze lehet, hogy az nem is az elődje volt, hanem ő maga, csak éppen az eseményeket nem szigorú időrendben ismertük meg.

Amint látható, egy sokszorosan többrétegű történetről van szó, ráadásul darab készítői mindenáron el akarták kerülni, hogy túl hamar kiderüljön, melyik is a tényleges, domináns szál. A folyamatos illúzió fenntartása érdekében minden lehetséges eszközt maximálisan igyekeztek kihasználni — rendszerint elég nagy sikerrel. Ilyen például Lali figurája. Lalit Lilin kívül rendszerint nem érzékeli senki — nem teljesen világos, hogy azért nem, mert ennyire szerény és jelentéktelen vagy azért nem, mert esszenciálisan más, mint a földlakók; de az is lehet, hogy azért nem, mert pusztán Lili fantáziájának a terméke. Mindenesetre mi (kezdetben legalábbis mindenképpen) úgy érzékeljük, hogy sokszor kulcsszerepe van a történet alakításában. Rendszerint éppen olyankor lép közbe, amikor Lili éppen nagyon sablonos módon pórul készül járni. Erőszakoskodnának vele, kidobnák az állásinterjúról, végletekig kihasználnák, mint szeretőt, majd mint feleséget — és akkor jön Lali, és a történet máris új vágányon halad tovább — rendszerint egy újabb krízis felé. Persze sok minden magyarázható lenne másképpen is — néha azonban Lali mintha fizikai mivoltában is megnyilvánulna más, Lilin kívüli szereplők számára is. Nehéz tehát egy skatulyába elhelyezni. Néha az a legegyszerűbb, ha egy tudathatasásos személyiség alteregójának látjuk, néha kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mégiscsak egy kiborg.

A másik, gyakran és nagy sikerrel alkalmazott eszköz egyfajta nézőpontváltás. A darab sokszor kifejezetten Lili szemszögéből mutatja a világot; néha azonban határozottan az a benyomásunk (a világítás, a színészek intonációjának változásai nyomán), hogy a nyers, objektív valóságot látjuk. Rendszerint ezek azok a jelenetek, amelyek új és új jelentést adnak a darabnak. Ezek a fordulópontok segítenek abban, hogy végképp ne tudjuk eldönteni, tulajdonképpen mi is folyik a szemünk előtt.

Könnyen elképzelhető, hogy az elképesztően komplex rejtvényhez az értelmezési kulcsot a darab kerete adja. Az előadás eleje és a vége ugyanis a mesemondás (vagy például a gyerekek szerepjátékainak) rituális aktusaival van átszőve. Eszerint lehet, hogy voltaképpen az egész Kalocsa nem más, mint egyfajta “színház a színházban”: egy szereplőket játszó szereplők által eljátszott történet, ahol a “színészek” között nincs konszenzus abban, hogy voltaképpen mit is kellene bemutatni. Kemény, hiteles, kritikus keresztmetszetet a mai társadalomról, átszőve a modern női sors kiszolgáltatottságával, kilátástalanságával és igazságtalanságaival, vagy egy mesét, ahol végül, ha súlyos áldozatok és vérveszteségek árán is, de győzeledelmeskedik a jó. Sőt: nyugtalanító módon mintha a mi vállunkra lenne téve a felelősség: döntsük el mi, hogy hogyan akarjuk értelmezni a történetet, optimistán vagy pesszimistán, szubjektív kórtörténetként, szimbolikus értelmű parabolaként, egyfajta elénk tartott görbe tükörként vagy egy kicsit szomorkás, de azért lineáris és a műfaj szabályainak végül is engedelmeskedő meseként.

Ehhez a nagyon tömör, nagyon sokféle értelmezést lehetővé tevő színjátékhoz remek hátteret biztosít a Vígszínház Házi Színpada. Az erősen stilizált díszletek elemei igen rugalmasan idomulnak a folyamatosan változó jelentésű történethez. Kevés színész játszik viszonylag sok karaktert. Különösen sok női szerepet ismerhetünk meg — sokszor csak egy-egy jelenet, felvillanás erejéig — ezeket mindig ugyanaz a három színésznő, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit és Hullan Zsuzsa alakítja, végig ugyanabban a jelmezben, mégis megkapó változatossággal és hitelességgel. A főszereplő Lilit Láng Annamária formálja meg: nehéz dolga van, de sajnos nem is mindig sikerül száz százalékosan helytállnia. Rengetegszer kéne teljesen folyékonyan arcot, személyiséget váltania; néha ez a folyamat egy kicsit megbicsaklik, néha egy kicsit túlzásba viszi a hisztériát, ezzel egy kicsit túlhúzva az amúgy is állandó feszültséget.

A négy színésznő összjáték egy nagyon komplex és hiteles mintát ad a modern társadalom női feléből — és semmiképpen sem festenek pozitív képet a mai nők sorsáról. Szinte mindegyik alaknak közös problémája a világ férfiakra szabottsága, a férfiaknak való kiszolgáltatottság és a megfelelési kényszer. Ezeket a benyomásokat kifejezetten megerősíti a főnök-szerető-férj Endre (Epres Attila), a kizsákmányoló macsó klasszikus archetípusa; és abszolút nem cáfolja meg a védelmező, támogató szerepkört betöltő Lali (Józan László) sem. Noha végig Lilit mellett áll, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sokkal több kezdeményezéssel, előzetes felelősségvállalással, határozottabb kiállással egészen máshogy is alakulhatott volna a történet. Persze csak akkor, ha éppen valóságos létezést tulajdonítunk neki. Ha csak a képzelet szülötte, akkor inkább azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy egy gyönge és sokszor kifejezetten a végletekig kiszolgáltatott nő miért csak egy ilyen, passzív és inkább csak a kármentésben és olykor még a bosszúállásban jeleskedő védelmezőt képes elképzelni magának. Miért nem lehet inkább királyfi a fehér lovon? Nyilván azért nem, mert a mai társadalomban a szőke hercegek csillaga rég leáldozott; ezt a szerepet felvállani egyszerűen nem kifizetődő.

Fantasztikusan izgalmas játék tehát a Kalocsa; néha már egy kicsit sok is a jóból. Annyira fontos, hogy soha, egyetlen egyszer se érezhessük magunkat biztonságban, hogy egyes alternatív értelmezések mindenféle finomság nélkül egyszerűen a szánka rágnak. Ha valaki irracionálisan viselkedik, teljesen felesleges, hogy legyen valaki, aki harsányan felkiált: te megőrültél! Az ilyeneket nyugodtan ki lehetne hagyni. Lenne elég álmatlan éjszakánk ezek nélkül is.

Playlist újrakezdőknek

Trychydts ||| 2010., október 24., 17:40 |||
Kategóriák: ,

Ismét rendszerezettebb életet élek, ismét be tudom illeszteni a rendszeres futást az életembe. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy tulajdonképpen unom az eddigi playlistet és váltani kell. Még nagyobb hangsúlyhoz jutottak a koncertfelvételek, és vannak nagy kiesők is: immáron nem a Battle without Honor and Humanity a kezdőszám — sokáig jól bevált ez a Mr. A.-tól lopott ötlet, de a Border Riever egyszerűen nem tűri a második helyet. A Midlife Crisis túl erős leállást jelentett a futás közepén, most egy kicsit egyenletesebb a tempó azon a tájékon; a Heavy Fuel pedig úgy igazán sose vált be, egyszerűen nem jelentett elég inspirációt.

Mark Knopfler (Get Lucky Tour) Border reiver Már a stúidóverziót is imádtam, de a koncertverzió szerintem még sokkal jobb.
NY Loose (Year of the Rat) Dragonfly Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat) Detonator Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Mark Knopfler (Shangri La) Punish the Monkey Ezért a számért is eléggé odavagyok, és még koncentrálni is kell, hogy az ember elkapja a ritmust — ami pont jó figyelemelterelő hadműveletnek.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Mark Knopfler (Get Lucky Tour) Speedway at Nazareth A szám önmagában messze nincs a kedvencek között, de most, hogy már jó sokszor meghallgattam a koncertfelvételt, leesett, hogy a futáshoz pont jó tempója is ritmusa van — sokkal jobban pörget, mint a Midlife Crisis, ami kb. ugyanezen a helyen volt hónapokig.
What a Day What a day Ez a kőkemény, köpködős, military-tematikájú szám kölcsönöz nekem egy kis dacos szilajságot, amire itt már rendszerint nagy szükségem van.
Flowers on the Wall Flowers on the Wall Valami laza pörgős, erős ritmusos, mégis keményfiús szám kellett ide — ezt történetesen Bruce Willis hallgatja a Ponyvaregényben.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Marshall: Just a burger? Just a burger? Robin, it’s so much more than just a burger. I … I mean, that first bite, oh what heaven that first bite is. The bun, like a sesame-freckled breast of an angel resting gently on the ketchup and mustard below. Flavors mingling in a seductive pas de deux. And then … a pickle … the most playful little pickle, and a slice of tomato, a leaf of lettuce, and a patty of ground beef so exquisite … swirling in your mouth, breaking apart and combining again in a fugue of sweets and savory, so delightful. This is no mere sandwich of grilled meat and toasted bread, Robin. This is God, speaking to us through food.

Lily: And you got our wedding vows off the Internet.

— How I Met Your Mother

Azt hittem, már réges-régen írtam Budapest legjobb gyrosozójáról, de úgy látom, mégsem. Vasárnap ismét ott voltunk, gondoltam, megmutatom, milyen klassz helyeket is tudok az isten háta mögött két méterrel. Itt ugyanis teljesen át- vagyis inkább újraértelmezik a gyros fogalmát, nem a szokásos papírhúsokat darabolják a szárított mosogatókendőbe, hanem hús-állagú húsokat és friss zöldségeket és abszolút csúcsminőségű szószt tesznek a vastag, fűszeres, helyben sütött, tűzforró pitába (amiből most már kukoricás isvan — így még finomabb). Amikor legutóbb voltam, épp nem volt tejpite, most ebből is termeltünk — egészen szenzációs, lágy, kellemesen édes keveréke ez a tejberizsnek és a pitének, tényleg érdemes a megfelelő napokra időzíteni a látogatást.

“There are two ways you can get exercise out of a bicycle: you can “overhaul” it, or you can ride it.  On the whole, I am not sure that a man who takes his pleasure overhauling does not have the best of the bargain.”

— Three Men On The Bummel

Ezt a tanácsot mi is megfogadtuk. Eredetileg úgy volt, hogy bicajjal megyünk le, aztán bizonyos előre nem látott műszaki nehézségek miatt inkább visszajuttattuk a kölcsönbicaj atomjait a tulajnak egy nagy dobozban. Ha elég soká nyitja ki, az atomok szertelen ugrándozásának eredményeképpen egy új bicaj gurul majd ki belőle — vagy Scrödinger macskája, kerekeken. Mivel egy igencsak gyönyörű, mondhatni mintaszerűen arányos, bájosan kis növésű, csodálatos árnyalatokban pompázó, elegánsan távolságtartó, csodazöld szemű cirmos macskapéldány már van a lakásában, szerintem inkább választaná a bicajt. Úgyhogy aztán végül BKV-val közelítettük meg a célobjektumot, végül is csak nyolcszáz megállót kellett utazni az erdőben, de továbbra is azt gondolom, abszolút megérte.

A hely amúgy most téliesítve van, így októberben sem fagy hozzá az ember keze a kajához, a személyzet pedig nagyon-nagyon barátságos. Engem is rábeszéltek — igaz, egyelőre csak a gyros kategórián belül — némi újításra. Nem csak gyrost árulnak ugyanis, hanem mindenféle görög ételeket; most azonban nagyon erre voltam beállva, nem engedtem hát a több oldalas étlap csábításainak. Forró csokit azért ittam, ami Nicoline megfogalmazása szerint FOrró CSOki, vagyis nemcsak valami vizes-tejes kakaó izé-mizé, hanem egy kellemesen sűrű, tök csokiízű, folyékony desszert, valódi tejszínhabbal a tetején. Amúgy többféle ízesítésben is van — én persze maradtam a klasszikus változatnál (még a kókuszos és a mogyorós felé szoktam olykor-olykor elcsábulni, de most erősen klasszikus hangulatban voltam).

Hazafelé sétáltunk egyet a Római-parton (ezt a környéket eddig én csak urban legendekből ismertem), aztán kilyukadtunk az Újpesti Összekötő Vasúti hídnál. Némi latolgatás után sikerült is kiválasztanunk a töltés kevésbé barátságtalan oldalát, némi további tapogatózás után pedig találtunk is egy buszt, ami egészen tűrhető időn belül visszaszállított bennünket a civilizációba, Közellenségeket nézni.

Közben ettünk egy kis nachost mexikói szósszal, nehogy elmaradjunk a napi kalóriabevitellel.

Reader’s Log — Billy Pegram: Posing Techniques for Photographing Model Portfolios

Trychydts ||| 2010., október 15., 15:09 |||
Kategóriák: ,

(Én az Amazonról rendeltem.)

Amikor megvettem, persze rögtön elolvastam, azóta is bele-bele lapoztam, ha valami gyors ötlet kellett, de a tegnapi kihívás után úgy éreztem, nem ártana még egyszer alaposan és szisztematikusan átolvasni, hogy helyére kerüljenek a fejemben a dolgok.

Sokan gondolják, hogy a modellfotózás az csak inspiráció meg egy szép modell; én úgy tapasztaltam, ez már csak a hab a tortán, ami igazán kell hozzá, az rengeteg háttértudás és nagyon erős tudatosság. És bármennyire is meglepő volt ez nekem elsőre, de nem elég csak szépen bevilágítani egy modellt aztán rábízni az érzéseire; tényleg rengeteg múlik azon, hogyan tartja magát — és egy fotón azok a dolgok is szembeötlőek lesznek, amiket a való életben észre sem veszünk.

Az elsősorban a divat/glamour műfaj művelőinek szóló könyv a fotózásnak pont ezt az aspektusát mutatja be, nagyon részletesen, alaposan, didaktikusan, rengeteg jól felhasználható példán keresztül. A könyv felépítése (tulajdonképpen anatómiai tájegységekre bontva mutatja be a kérdést) azt is segíti, hogy fotózás közben gyorsan fel lehessen lapozni.

Könyvből persze nem lehet megtanulni fotózni, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy könyvek nélkül se.

Petit már többször nézegettem, hogy bizonyos klasszikus feladatokhoz remekül illeszkedne; úgyhogy amikor felkértem, pár business-stílusú portré már kábé a fejemben is volt. Pasit még nem fotóztam kifejezetten a nagyon erős visszafogottság elhatározásával, márpedig az üzleti portré éppen erről szól — csak semmi túlzásba vitt kreatívkodás, csak semmi felesleges villogás, csak semmi extravagancia, csak a jó technikai kivitelezés. Ez a része nem is volt nehéz a sorozatnak; csakhogy szerettem volna pár magazinosabb stílusú portrét is. Itt egy negyedórára biztosan elakadtam, de aztán befutott Nicoline, meg én is rájöttem, mire is kéne figyelni, és így végül asszem csak sikerült összehozni valami érdekeset. Ha már ott voltam, megcsináltam a szokásos, X-akták stílusú portrémat is Peter ügynökről.

Ennél valamivel több előzetes munkára volt szükség egy Zsót mozgósító projekt elkészítéséhez. A választott műfaj ugyanis, a negyvenes-ötvenes évek színészfotóit imitáló, ún. hollywoodi portré baromi nehéz. Mindenre nagyon kell figyelni, megfelelő atmoszférát kell teremteni, a világítással is jól kell bánni, de még az sem mindegy, hogyan terülnek el a modell mellett a hajszálak.

Két előzetes fotózás, egy jó csomó album-nézegetés, sok-sok előzetes konzultáció és több film megtekintése után vágtunk végül bele egy három órás fotózásba: Baluval és Nicoline-nel hárman a fotókat építettük, Zsó meg próbált mozdulatlan maradni miközben mi rángattuk a vakukat, igazgattuk körülötte a takarót, kerestük a megfelelő látószöget stb, egy idő után abszolút kézzel fogható munkamegosztásban.

Nicoline volt a részlet-specialista, olyan dolgokat is észrevett, illetve olyan dolgokra is volt ötlete, ami felett mi egészen hazáig lazán elsikolottunk volna. Balu volt a világítási felelős; részben sokkal több időt tölt állványok társaságában, mint én, másrészt velem ellentétben remek térlátása van, úgyhogy sokkal jobban tudta, hogyan kell a vakukat hajtogatni ahhoz, hogy a megfelelő árnyékok eltűnjenek, másikak meg megfelelő helyükre kerüljenek. Én az exponálógombot gombot nyomkodtam, én voltam a póz-felelős diktátor, illetve én próbáltam ügyelni az alapkoncepcióra is, nehogy elszaladjon. Az eredmény szerintem magáért beszél, ennyire penge fotókat még az életben nem csináltam. Mondjuk önállóan ez most sem ment volna, de legalább 33%-ban szellemi tulajdonosuk lehetek az elkészült képeknek; most ettől vagyok éppen nagyon boldog.

“2010. szeptember 13-án, 16:20 perckor a BPI-550 rendszámú 181-es busz Ifjúmunkás utcai megállójában a sofőr csak az első ajtót nyitotta ki, miközben én egyértelműen a második ajtó előtt álltam meg, mivel az első ajtó előtt számos utas csoportosult, leszállók és más felszállók is voltak. A sofőr az ajtót annak ellenére sem nyitotta ki, hogy felszállási szándékomat egyértelműen értésére adtam, mi több, hangjelzéssel jelezte az első ajtó záródását — tehát kész volt anélkül kihajtani a megállóból, hogy a buszra felszállhattam volna. Amikor némi nehézségek mellett felszálltam, a kigombolt ingű sofőr, azon kérdésemre, miszerint valami probléma van-e a hátsó ajtókkal, a következő kérdést tette fel:

“Mi a fasz van?”

Kérdését kérésemre megismételte, majd amikor jeleztem, hogy ezért panaszt fogok tenni, a következő kijelentést tette:

“Elmész te a picsába!”

Véleményem szerint a sofőr által alkalmazott hangnem, illetve magatartás nem felel meg azoknak a minimális kívánalmaknak sem, amiket én, mint fizető utas a társaság valamennyi alkalmazottjával szemben elvárok. Éppen ezért kérem panaszom haladéktalan kivizsgálását, illetve az annak eredményéről való tájékoztatást.”

“Hivatkozva a Társaságunkhoz 2010. szeptember 16-án érkezett elektronikus levelére, tájékoztatjuk, hogy észrevételével kapcsolatban illetékes szakterületünk, a Dél-pesti Forgalmi Szolgálatunk folytatott vizsgálatot.

A vizsgálat során az esettel kapcsolatban érintett járművezetőt a munkáltatói jogkört gyakorló vezetője figyelmeztetésben és anyagi elmarasztalásban részesítette. Felhívta figyelmét továbbá arra, hogy körülményektől függetlenül kötelessége munkavégzése során az utasokkal szemben türelmesen, kulturáltan, udvariasan viselkedni. Munkáját a jövőben fokozottan ellenőrizni fogja, és szabálytalan munkavégzés esetén szigorúbb szankciót fog alkalmazni vele szemben.”

Reader’s Log — Yiyun Lin: Gold Boy, Emerald Girl: Stories

Trychydts ||| 2010., október 13., 9:01 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Amazon Kindle Edition.)

A Times Literary Supplementben olvastam erről az idén szeptemberben megjelent könyvről; egy Pekingben felnőtt és másfél évtizede Amerikában élő szerzőnő művéről van szó. A kötetben található novellák kivétel nélkül mind a mai Kínában játszódnak; középpontjukban elsősorban emberi kapcsolatok, elsősorban a szerelem áll, ugyanakkor sokat megtudhatunk az elmúlt évtizedek Kínájáról, a hagyományok és a modernitás ottani konfliktusairól is.

Mégsem a kulturális különbözőségek a legkülönösebbek ezekben a keserédes, melankolikus történetekben, hanem az, hogy mennyire nehezen kiismerhetőek. Egyetlen olyan pillanat sincs, amikor valamelyik novella közepén már tudhatnánk, mivel zárul majd le. Mivel a hétköznapi embereket felvonultató, leginkább a szereplők belső világára építő történeteket nagyon visszafogott és nyugodt hangon beszéli el a szerző, “feszültségről” ennek ellenére sem beszélhetünk; hamar leszokunk ugyanakkor arról, hogy megpróbáljuk első pillantásra felmérni a történetek hőseit. Ugyanolyan komplexek és egyediek, mint ahogy a való életben sem egyszerű idegenek motivációit átlátni.

Több novellában is komoly szerephez jut a múlt — Yiyun Li különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a szereplők visszaemlékezésein keresztül megismerjük érzelmeik mozgatórugóit, életüknek azokat a jelentősebb fordulatait, amelyek az adott novellában bemutatott konfliktusok megértéséhez szükségesek. A legtöbb főszereplő cipel is magával valamilyen súlyos terhet vagy nagyon erősen meghatározó emléket. A leghosszabb történet hősnőjét egész életében gyötri a kétség, helyes volt-e visszautasítani egyik kiképzőtiszjének kedvességét a hadseregben. Egy másik novellában egy házaspár egyetlen lányát veszíti el, ezért a béranyaság mellett döntenek — a kiválasztott béranyának is megvannak azonban a maga terhei, ami egy idő után elkerülhetetlen érdekkonfliktushoz vezet.

A másik jellemzője ezeknek az amúgy is nagyon finom érzelmességgel felépített történeteknek, hogy a remény valamilyen formában minden történetben felbukkan. Vagy a múlt jelent valamilyen kiapadhatatlan érzelmi erőforrást a szereplőknek, vagy a jövő legalább egy kicsit szebbé tételére nyílik valamilyen lehetőség. Klasszikus happy endről egyik írás esetében sincs szó — ez már csak azért sem lehetne lehetséges, mivel igazából egyik történet sincs lezárva. Az adott helyzet így vagy úgy, de megoldódik, az élet azonban megy tovább.

A történetek legtöbbjének nő a főszereplője, így a kötet egyben a nemi szerepekre is egy nagyon nyílt és őszinte rálátást enged. Sokszor visszatérő motívum a klasszikus, nagyon erősen patriarchális kínai társadalom és annak lassú lebomlása, még mindig meghatározó mivolta az ország elmaradottabb részein. A szerző — valószínűleg személyes élményei nyomán — igen hatékonyan és érzékletesen tudja bemutatni, milyen konfliktusokhoz vezet a modern és a hagyományos társadalmi értékek ütközése. A hagyományos kínai családmodell már nem nagyon működtethető a modern Kínában — a férfitársadalom azonban nehezen fogadja el az évszázadokon keresztül működő társadalmi háló felszakadozását. Még ennél is elgondolkodtatóbb, hogy sokszor éppen a nők azok, akik ragaszkodnak ezekhez a hagyományokhoz; sokszor még az állami tiltás ellenére is ragaszkodnak bizonyos rítusok betartásához, valódi kényszer nélkül is alkalmazkodnak a régi elvárásokhoz. Mégis, egyik történet sem értelmezhető szimbolikusan, mintegy a régi és az új rend harcának hiteles illusztrációjaként — a szereplők annyira egyediek, hogy viselkedésük, motivációik nem értelmezhetők másutt, mint saját élethelyzetükben. A kötet egyik legfontosabb célja éppen az, hogy kiemelje az egyéni útkeresés fontosságát és létjogosultságát a konvenciókkal és a neveltetéssel szemben — vagy éppen azok mellett.

A kötet egy másik elbűvölő tulajdonsága a sokszínűsége mind a bemutatott helyzetek, mind a szereplők, mind az élethelyzetek tekintetében. Egy mindenféle szempontból nagyon komplex és elgondolkodtató könyvről van tehát szó; az alaposan kidolgozott történetek befogadását még tovább segíti azok egyszerű, mégis megkapó fordulatokkal teli nyelvezete.

Tokaji kultúrsokk

Trychydts ||| 2010., október 11., 10:58 |||
Kategóriák:

Egy hét kellett, hogy kiheverjem a kulturális sokkot meg az alkoholmérgezést. Most már ismét H2O adja a sejtplazmáim alapját C2H5OH helyett; lassan megszokom az asztalomon sorakozó négy borospalackát is. Saját bort lőttem magamnak Tokajban; szép pénzt nyerhetett volna, aki akár csak egy évvel ezelőtt is erre fogad.

Amúgy Tokajt eddig én csak Baluék elbeszélése alapján ismertem, ebből az a tudatalatti kép alakult ki bennem, hogy Tokaj voltaképpen nem más, mint egy gigantikus borospince, amiben valahol el van dugva az az üveg szamorodni, amit Balu minden évben elhoz nekem; meg nyilván van egy utca is, amin Zsó végig tud tántorogni, ahogy azt mesélték nekem még pár éve. Csak lefelé menet, az IC-n jutott eszembe, amikor tűnődve bámultam ki a sötétbe (a Stahl Magazin Nicoline-nal közös átlapozgatása után — igazi macsó bemelegítő program egy bortúra előtt.), hogy a valóság ennél alighanem komplexebb, de ahhoz már késő volt, hogy felkészítsem magam a reális tényekre.

Mondjuk ha szájon vágom a tudatalattimat, és logikusan végiggondolom vagy ha Vágó István mögém áll egy forgópisztollyal a kezében, akkor azért nyilván magamtól is kitaláltam volna, hogy egy bortermő vidékhez szőlőhegyek is tartoznak. Amikre adott esetben fel is lehet mászni. Mindenesetre ez a tudatos átgondolás elmaradt, így némi meglepetéssel kaptam magam azon szombat hajnalban, hogy felfelé kapaszkodunk egy ilyenre. Bocsi, én azt hittem, inni fogunk reggeltől estig.

Na nem mintha keveset ittam volna; amikor még ugyanaznap este felkúsztam a lefelé még egyenes, felfelé már ugyancsak kacskaringós lépcsőn, kidugtam a fejem a bugyborékoló utcára és körülnéztem, mint egy dezorientált üregi nyúl, kis híján a Tejúton tántorogtam tovább a következő pince felé. Két dolog elég keményen lenyűgözött: az egyik, hogy a fehérbor milyen finom is tud lenni tulajdonképpen (szamorodni fanként mentem le, gondolván, hogy ez az egyetlen fehérbor, amit inni érdemes és kőkemény Beatrix cuvée rajongóként jöttem haza, e mellé még egy egy irgalmatlanul selymes szárazzal, egy vadítóan harmatos zöld borral és egy kellemesen harmonikus édessel a motyómban, amelyből nem is egyet kifejezetten nekem palackáztak be).

Tokajban amúgy nem csak pincék vannak, de házak is, ahol az emberek laknak, hangulatos utcák, amik mentén szétszórták a házakat, meg tök jó vízpartok és hidak is, ahol sétálni is lehet. Meg fotózni. Meg egy Penny Market, ahol bebizonyítottam, hogy vasárnap sem abszurd ötlet friss pékárut venni (érdemes lett volna rögzíteni a kisboltos bácsi hangját, amikor elé tártam a véleménye szerint mindenképpen agybeteg és súlyosan szürreális elképzelésemet). Ha már ott voltam, yoghurtot is vettem, ugyanis a testszöveteimnek feltétlenül szüksége volt valami olyan folyadékra, ami nem tartalmaz tudatmódosító anyagokat. Nem voltam másnapos a szó klasszikus értelmében, csak nagyon reménytelenül elveszettnek és bágyadtan melankolikusnak éreztem magam a Világegyetemben.

A társaság is nagyon vicces volt, meg szemtelenül fiatal. Elég jól elvoltunk szerintem, volt közös búcsúreggelizés jelölőbáránnyal meg friss kaláccsal. Zsó tényleg remek szállást szervált egy 150 éves ki házacskában, hat méteres belmagassággal, Erzsike nevű rokonomra nagyon erősen emlékeztető, kedves, energikus ki háziasszonnyal.

Hazafelé úgy éreztem magam, mint aki éppen egy mesekönyvből távozik vonaton. Este már egy kongóba kiküldött idegenlégiós búcsúpartiján játszott a kezemmel a kis légióscsemete.

Fotóztam is rendesen, olykor Nicoline kifejezett megrendelései alapján, úgyhogy bizonyos képekért legalább egy fél copyright az övé.

Először akkor vettem meg a Steamen ezt a Sacredet, amikor egy új szerepjátékot kerestem. Ilyen értelemben persze hatalmas csalódás volt, félbe is hagytam, hiszen ez egy talán nem olyan szimpla hack ‘n slash, kicsit jobb grafikával és sokkal nyitottabb játékmenettel, mint a Diablo. Ennek ellenére azt gondolom, mégis az utóbbi viszi el a prímet. Most azért, jó hosszú idő alatt, apránként adagolva végigtologattam egyszer az alapjátékot.

Nem szabad, hogy az embernek túl sok elvárása legyen egy ilyen játék iránt. A Diablót alapvetően két dologért imádtam: a nagyon jól kézben tartott alapsztoriért és a jó karakterfejlesztési rendszerért. A Sacred mindkét síkon elvérzik.

Maga a játék tényleg elképesztően nyitott, a térkép döbbenetesen nagy része nyitva áll előttünk, rengeteg a mellékküldetés, ami persze szerepjátékos elemet nem foglal magában, de azért kis minidrámák még beleférnek magának a célnak a megfogalmazásába. Ez a megközelítés elsőre baromi csábító, ugyanakkor agyonvágja az alapvetően krízisek sorozatára felépített történetet. A herceg elküld bennünket, hogy gyorsan, szerezzünk segítséget, mi lóra pattanunk, segítünk rőzsét gyűjteni a néninek az erdőben, pépé verünk majd házasságra kényszerítünk egy részeges himpellért, elkalandozunk északra, megmentünk egy vándorcigány-tábort, visszaszerezzük egy varázsló elveszett könyvét, leszámolunk egy farkasfalka gonosz, de intelligens vezérével, kiszabadítunk pár túszt, megmentünk egy szellemet az örök kárhozattól, mindeközben persze harc, harc, harc, és ekkor kéne beleélnünk magunkat, hogy a hercegnek még mindig szüksége van a segítségünkre. Persze az események mindenképpen akkor vesznek döntő fordulatot, amikor odaértünk. Ráadásul egy csomó terület van, amit fel lehet fedezni, tulajdonképpen érdemes is, ha elég kíváncsiak vagyunk, de ezek magát a fő cselekményt még lötyögősebbé teszik.

A karaktereknek (típusukon kívül, amit nyilván az elején választunk ki), három aspektusa van: a tulajdonság, a képzettség és a különleges képességek. Nyilván az utóbbiak a legérdekesebbek, a Diablo egyik fő szépségét éppen az adta, hogy a karaktereket a nekünk megfelelő irányba fejleszthettük. Nos, ezt most is megtehetjük, eldönthetjük, hogy a karaketerünk vívni vagy baltákkal harcolni szeret inkább, de azt nem dönthetjük el, hogy inkább a több ellenfél elleni harcot fejlesztjük mondjuk a szörnyidéző különleges képességek rovására — azért nem, mert azokat csak véletlenszerűen talált “drágakövekkel” lehet fejleszteni. Magyarul: ha találunk követ kedvenc képességünkhöz, akkor az fejlődni fog, ha nem, akkor maradjunk a szimpla fegyverforgatásnál. Érthetetlen.

Mindemellett iszonyú sok a csata, mindenhol hemzsegnek a szörnyek, ha egy barlangba vissza kell mennünk valamiért, fél másodperc alatt újratermelődik az egész bagázs, egyik városból a másikba nem lehet úgy átlovagolni (pedig lehet lovagolni: az ember sokért nem adta volna az ilyesmit a Diabloban), hogy nem kellene mindig megküzdenie ellenfelek egész garmadájával. Így a játék elég hosszú, de még a hack’n slash műfajhoz képest is baromi repetitív.

Ezt ellensúlyozza valamennyire a klassz zene- és hangkészlet, a Diablonál sokkal szebb grafika és pár nagyon hangulatos elem; de az nincs, ami a Diabloban nagyon is fontos volt, hogy az ember rágta a körmét, hogy mi lesz legközelebb és alig várta, hogy játszhasson a folytatással.

Reader’s Log — Szerb Antal: Utas és holdvilág

Trychydts ||| 2010., október 09., 0:08 |||
Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Anno csak könyvtárból vettem ki, úgyhogy nagyon örültem, hogy legalább ez fenn van a MEK-en a Szerb-Antal művek közül. Éreztem én, hogy anno, húszas éveim elején még nem tudtam ezt a könyvet kellőképpen értékelni. Most, pár ezer kilométerrel és néhány kapcsolattal a hátam mögött már sokkal jobban értem, mire is gondolta pontosan a szerző, jobban tudok értékelni bizonyos mozzanatokat. Nem emlékszem például, hogy feltűnt volna, milyen gyönyörűen szimmetrikus felépítésű ez a könyv. Most már egyenesen azt gondolom, egyik fő szépségét éppen az adja, hogy két ember néhány napját ismerhetjük meg belőle. Egyszerre mindkét fél szemszögéből lesz látható a női-férfi kapcsolatok jellege, felépítése, dinamikája; a külső szerzői nézőpont lehetővé teszi, hogy felül emelkedjünk azon az egyoldalúságon, ami részint saját, szubjektív nézőpontunkból, részint nemi meghatározottságunkból fakad.

A címben is szereplő utazás csak egy erősen stilizált (de azért nagyon erős hangulatú) díszlet a valódi utazáshoz, az első lapokon megismert pár, Erzsi és Mihály spirituális kalandjaihoz. Bár nászútjukon ismerjük meg őket, hamar kiderül, hogy ez nem egy ideális, romantikus szerelmi házasság — vad, erotikus szenvedély hozta őket össze, és az egymás iránt megfogalmazott elvárásaik tartják őket még ideig-óráig együtt. A gyerekkorában egy különös társaságnak — különösen egy deviáns testvérpár szuggesztív hatásának — kitett Mihály végre szabadulni szeretne az állandó álmodozásból, szeretne végleg megkapaszkodni és gyökeret ereszteni a polgári, hétköznapi létben — legalábbis ő így gondolja. Valójában az utazás arra teremt lehetőséget, hogy végre szembenézzen és megküzdjön múltjának árnyaival.

Erzsi ezzel szemben egy konvencionális körülmények között felnőtt, aranykalitkában nevelkedett hölgy, aki különösen jómódú férje mellett is valami izgalmas, titokzatos kalandot keresett — ezt véli megtalálni Mihályban. Miközben a férfi számára ő lenne a kapaszkodó a mindennapi, “normális” életbe, ő titokban arra vágyik, hogy a férfi ismertesse meg őt saját, titokzatos fantáziavilágával.

Kérdés persze, hogy az ember képes-e megfelelni saját vágyainak. Az viszonylag hamar kiderül, hogy Erzsi és Mihály egy házasság folyamatos kötelékében már nem képesek illeszkedni a róluk a másik által megformált képhez. Az viszont sokáig nyitott kérdés marad, hogy saját vágyaik mennyire illeszkednek személyiségeikhez, mennyire lennének képesek azokat valóra váltani, ha tényleg adódna rá lehetőség.

Az emberi tudatalattiban tett utazás során persze számos társ csapódik hozzájuk: ezek látszólag (a történet elsődleges szintjén) egyszerű ismerősök, volt iskolatársak, családtagok. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ők csupán nem mások, mint az emberi tudatalattiban megjelenő figurák archetípusai; rendkívül karakteres megjelenésük, sarkított jellemük, személyiségük nyilvánvaló egysíkúsága, néhol abszolút misztikus ki-be lépésük a cselekménybe  is ezt teszi valószínűvé. Ez viszont felvet egy másik értelmezést is: eszerint az egész cselekmény nem más, mint egy álom. Erzsi és Mihály pedig az emberi tudatalatti két felének, a racionális, társadalomba illeszkedést segítő, józan, illetve az álmodozó, kreatív, ösztönös lélekrésznek felelnek meg. Ezzel a lehetőséggel egy teljesen új értelmezési síkkal bővül a könyv, hiszen gyakorlatilag mindennek szimbolikus jelentése van vagy lehet. (Az álmok A Pendragon legendában is fontos szerephez jutnak, ott a gyaníthatóan az író után megformált főhős kifejezetten utal is arra, hogy “pszichoanalitikus alapon” hisz az álmokban — hogy aztán álom és valóság kibogozhatatlanul összefonódjon.)

Egy rendkívül izgalmas és elgondolkodtató remekműről van hát szó, amely mindenképpen egyike Szerb Antal legfigyelemreméltóbb alkotásainak.

Reader’s Log — Dr. Balázs István: Államigazgatás

Trychydts ||| 2010., október 09., 0:04 |||
Kategóriák:

Egy hős vagyok, hogy elolvastam, virágokat az öltözőbe kérem, aprópénzt nem fogadok el.

Reader’s Log — P. G. Wodehouse: Bertie Wooster állja a sarat

Trychydts ||| 2010., október 08., 23:57 |||
Kategóriák: ,

(Ciceró Könyvkiadó.)

Olvastam már párszor, de mivel Bertie Wooster az abszolút kedvenc Wodehouse-figurám, számos kedvenc beszólásom és stilisztikai fordulatom fiktív szerzője, egy nagyon kedvesen, sok empátiával megrajzolt, rám több szempontból is ugyancsak hasonlító figura, hát ezt is többször előveszem, ha egy kis felüdülésre van szükségem. Márpedig most eléggé meggyötört a munkahelyi továbbképzés réme ahhoz, hogy legyen.

A sztorin rugózni teljesen felesleges, amúgy Bertie történetesen most éppen egy regényírónő hálójába kerül, kedvenc nénikéje, Dahlia Traversnek pedig gyöngysorokkal gyűlik meg a baja, de ez voltaképpen mindegy. Jól felépített, humoros helyzetek, karakteres mellékszereplők, kreatív dialógusok, hatalmas pofáraesések és merész fordulatok — mást az ember nem is vár egy igényes Wodehouse-regénytől és ez az.

Reader’s Log — Karinthy Frigyes: Tanár Úr kérem

Trychydts ||| 2010., október 08., 23:56 |||
Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Mivel rájöttem, wi-fivel milyen röhejesen egyszerű és fantasztikusan kényelmes dokumentumokat tölteni a Kindle-re, rátölöttem ezt is, ha már elém akadt.

Nagyon-nagyon régen olvastam, pedig egy igazi Karinthy-klasszikus és egy miniatűr kordokumentum is egyben a múlt század első felének diákéletéről. Ugyanakkor többségükben persze remekül megírt, elgondolkodtató, szatirikus novellák gyűjteménye is. Emlékszem, az ember még a nyolcvanas években, diákként is simán ráismert önmagára; otthon szállóige is lett egy-két fordulat, és a Magyarázom a bizonyítványomat elő is adtam az iskolai vers- és prózamondó versenyen.

Sosem értettem, hogy miért nem kötelező olvasmány az iskolában.

Reader’s Log — Stanisław Lem: Szénanátha

Trychydts ||| 2010., október 08., 23:54 |||
Kategóriák: ,

(Stanlisław Lem teljes science-fiction univerzuma,IV. kötet, Szukits Kiadó.)

A regény tulajdonképpen egy futurisztikus, intellektuális nyomozás története bizonyos rejtélyes nápolyi halálesetek nyomában — az áldozatok mindig egyedülálló, középkorú férfiak, idegenkezűség rendszerint nem merül fel, a tendencia ugyanakkor egyértelmű. A regény tematikája kicsit hasonlít A nyomozáséra, de hangnem annál sokkal oldottabb, a főszereplő pedig sokkal egzotikusabb — egy exkommandós tartalékos űrhajós, aki a Marsra ugyan nem mehetett fel, de mégis többre képes, mint egy átlagember.

Ahhoz képest, hogy milyen kevés a könyvben a tényleges akció, egy lebilincselően izgalmas könyvről van szó — egymást érik a meglepő fordulatok, új és új tények, elméletek merülnek fel, míg végül aztán egy szenzációsan csavaros befejezésben oldódik fel minden. Már ezért, a feloldódás ténye miatt sem egy tipikus Lem-regény: ugyanakkor értékeit tekintve nagyon is igaz minden, ami a sci-fi lengyel mesterét jellemezte. Széleskörű víziók, kiváló jellemábrázolás, jól megírt dialógusok és szórakoztató leírások — mindez egy feszes és jól kiszámított cselekményszövés szolgálatában.

Nyers ichthyosaurusfalatkák rizságyon

Trychydts ||| 2010., október 01., 9:59 |||

“Sushi. That’s what my ex-wife called me – cold fish.”

Blade Runner

Nicoline ezredszerre is biztosít róla, hogy jó lesz. Részletesen, kedvesen és nagyon megnyugtatóan elmagyarázza, hogy az egész voltaképpen nem más, mint némi trükkösen megfőzött rizs, valami algalevél meg nyers hal. Vagy egy csiga. Vagy egy félbevágott bálnaszem. Vagy egy kis csirkeagyvelő. Esetleg egy kis szeletelt triceratopsvese. Szóval tényleg felesleges paráznom.

Biztos, ami biztos, rendelünk háromezer darabot vegyesen, amúgy igen stílszerűen a Bin-jip nézés előestéjére, úgyhogy a nyitott ablakon befú a Távol-Kelet előszele vagy mi a szösz; a sushi-gyorstalpaló alatt kissé elvesztettem a fonalat. Viszonylag hosszú várakozás után meghozza a futár a cuccot; időközben értesültem arról is, hogy köretként — csak lazán és természetesen — nyers gyömbért fogunk rágcsálni, magnézium-reszelékkel, mert ez így szokás.

Várakozás közben még felelevenítettem első családi kínaizásunkat. Én és húgocskám már a gondolatától is visítottunk — ha már egyszer étterembe megyünk kajálni, akkor miért ragaszkodunk ehhez a kínai flancoláshoz, miért nem eszünk meg egy pizzát az Il Trenoban vagy tolunk be egy pár hamburgert? Azt hiszem, életemben nem fanyalogtam még olyan látványosan, mint amikor kihozták azokat  a fura, szószos cuccokat, ráadásul mérhetetlenül irritált, hogy kedves szüleim a lehető legtenyérbemászóbb mosolyukkal turkáltak bele az általam rendelt cuccban. Szerencsére őket teljesen elbűvöli a hely varázsa és az újdonság szelleme, úgyhogy lefegyverző, buddhista mosollyal szerelik le az összes hisztimet — rezzenéstelen arccal kínálgatnak a “saját” cuccukból illetve apám lazán kér egy új tányért, amikor azon kezdek rugózni, hogy az enyém már használhatatlanul ananászos lett.

Na de vissza a japán kajához, hiszen az is megjött közben. Mindenféle színes izé a rizs közepén, és ha túlságosan hétköznapi feelingem lenne, akkor kiderül, hogy ami a diszkrét, hatvan literes fahordóban van, amit a futár még pluszban hozott fel, az valójában szójaszósz, amit kötelező eltunkolnunk a vacsi végére. Nicoline szilánkokra és forgácsokra tör hat pár pálcikát, mire rájövök, hol a hiba. Felhívom rá a figyelmét, hogy talán érdemes lenne nem szálirányra merőlegesen feszegetnie, ha enni akar. És lőn. Szerencsére pálcikánk, az van elég, a jelek szerint a rendelt adag egy húszfős társaság adagja lehet. Mindegy, bekapok egy diszkrétebb falatot, ezen csak egy egész tintahal figyel egy kétkilós rizskockán.

És most jön a sorsszerű fordulat és a hátborzongató párhuzam a kínais kalanddal: finom, finom, finom. Tulajdonképpen minden ízlik, a zacskós tőkehalszem talán egy kicsit kevésbé és a mackó sajtos sushi sem lesz a kedvencem, ennek ellenére abszolút természetesen csúszik minden, a füstölgő zöld szósszal fűszerezett gyömbért is beleértve. (Natúr gyömbérteát iszunk hozzája, a stílszerűségen tényleg nem esik csorba sehol.) Úgyhogy részemről a jövőben bármikor jöhet egy falat Japán, ha megéhezem.

Jó sokat egyeztettük ezt a sorozatot — a stúdió valamiért alapból kizáródott, szabadtéri koncepcióban kellett gondolkodni, nekem az meg finoman szólva sem az erősségem. Végül úgy döntöttem, hogy ez a nagyon lágy fényes, vizes hajú megoldás biztosan bejön majd. Eredetileg egy spricni is volt nálunk, arra az esetre, ha esetleg nem esik az eső, de végül szerencsére esett. Hogy ez mennyire járult hozzá az éteri hangulathoz, arról megoszlanak a vélemények; szerintem nagyon.

Építkezés

Trychydts ||| 2010., október 01., 9:33 |||
Kategóriák:

Construction

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site