Try in Wonderland

Trychydts | | | 2010., szeptember 26., 16:29 | | |

— Az ott vajon milyen játék?

— Az, Baluka, az ajándékbolt.

Zsó&Balu

Legutóbb kialakult bennem a meggyőződés, hogy én egy csirke vagyok, ha vidáman kell parkolni. Most kiderült, hogy nemhogy csirke nem vagyok, de én vagyok a kötélidegzetű, kőkemény macsó kommandósveterán, legalábbis ha megfelelő társasággal megyek. Ha jól számolom, nem volt olyan, amire ne ültem volna fel (na jó, csónakázni nem voltam, de ez aligha számít), viszont én voltam a legkevesebbszer rosszul. Oké, oké, a forgós, 300 km/h-val száguldó, forgó hullámvasúthorroron, amire csak Nicoline kifejezett biztatására szálltam fel, ott csalnom kellett és csukott szemmel tudtam csak valahogy életben maradni, de végül is felültem és ez a lényeg. A Tükörútvesztőben azonban a szemem sem rebbent, például. (Ez most először volt nyitva az én vidám parkolásaim nem amúgy is olyan hosszú történetében, eddig csak édesanyám elmeséléséből ismertem.)

Zsó májusi névnapját ünnepeltük, némi késleltetéssel — időközben már a backup-névnap is elmúlt, de azt hiszem, végül sikerült ideális napot kiválasztanunk a banzájhoz. Jóval többet dodgemeztünk, mint ahogy ahhoz hozzá vagyok szokva — most is csak Nicoline mellett mitfahrerkedtem. Ennek a hagyományos verzióban nem sok értelme van, mármint a közösségi élmény átélésén túl. A Lézerdodgemben viszont, ahol pontokat lehet gyűjteni, ott nagyon is volt szerepem. Legalábbis a harmadik kört, amikor tényleg masszívan összedolgoztunk, fölényesen megnyertük — régen éreztem már ezt a mindent elsöprő eufóriát. Tökéletes csapatmunka volt, remek összhanggal, találkozott egymással a remek vezetőtechnika és a jó fókuszálási képesség, az ügyes taktikai érzék és a jószerencse.  Utoljára talán Balu legénybúcsúján voltam ilyen túláradóan felszabadult és győztestudatos, amikor az utolsó körben sikerült 48-1-re szépítenünk a Házasok/Vőlegények — Szinglik/Barátnősek biliárdmérkőzést.

A legnagyobb veszteségként a Szellemvasút felszámolását, pontosabban átdolgozását éltem meg — én legalábbis mindig élveztem azt a hiperretró übergagyizmust, ami ezt az egészet körüllengte. Már gyerekkoromban is nagyon-nagyon porosnak látszottak ezek a gyönyörű, fluoreszcens fényekkel megvilágított díszletek — a nyikorgó fémkaron himbálódzó pókon pedig már gyerekként is szívből tudtam röhögni. Ez a mostani sem kevésbé gagyi persze, de egy kicsit már túlságosan is polírozott — de hát gondolom, a mostani gyerekeknek is kell valami, amire nosztalgiázva gondolhatnak vissza felnőttkorukban.

Amit nem gondoltam volna, hogy egy műemlék körhintán is képes vagyok kifejezetten jól érezni magam. Egyrészt voltak mindenféle érdekes fotós kihívások (sajnos a fényképeim időközben eltávoztak a mélyűrbe), másrészt pedig tiszta Amerikai Istenek volt az egész. Amikor felszálltunk, akkor még csak hülyéskedtem ezzel, de a vége felé már nagyon rámjött a könyv atmoszférája, már csak azt kell eldöntenem, hogy magyarul olvassam-e el vagy megvegyem angolul a Kindle-re.

A Break Dance továbbra is az egyik kedvencem, a minden határon túlmenően retró díszletekkel és zenével, az ülésbe gyakorlatilag belenőtt, fanatikus őrültként visítozó kis csajszibarackokkal, és a magasság teljes hiányával — ez utóbbi az egyetlen, ami képes bennem megingatni a szikár férfilelket. Ez a másfél g azért nem esett mindenkinek egyformán jól, Nicoline például határozottan kizökkent a csúcsformájából egy időre, de Balu is enyhén zölden támolygott le a pályáról. Zsó meg én viszont remekül bírtuk a strapát, hiába no, látszik, kikben töretlen a barbárszellem.