(Elérhető a Project Gutenbergen.)
Biztosan több, mint egy évtizede vagyok nehézsúlyú Wodehouse-rajongó, de ez a novellagyűjtemény mégis valami „új”; legalábbis a magyarul eddig megjelent kötetekhez képest nyújt teljesen mást.
A novellák — túlnyomó többségükben — az ún. kisemberekről szólnak; olyankoról, akik napról-napra még megélnek valahogy, de ahhoz, hogy álmaikat valóra válthassák (jellemzően: hogy elvehessék a lányt, akit szeretnek), csodára van szükség. Wodehouse pontosan ezt a csodát szállítja nekik. Mindig adódik valamilyen elképesztően szerencsés fordulat vagy egy abszurd körülmények közepette megnyíló mellékút, amiből mégiscsak nyílik kiút a kilátástalannak látszó helyzetből. Mindezt a szokásosan brilliáns jellem- és helyzetkomikummal fűszerezve tálalja nekünk a szerző.
A történetek sokkal több empátiát és érzelmet kavarnak fel az emberben, mint ahogy az Wodehouse regényei esetében megszokhattuk. Nem is jön össze mindig a nagykönyvben megírt happy end; a szereplők a szokásosnál jóval alaposabban megrajzoltak, kevésbé illeszkednek a humoros könyvek (nem kis részben éppen a szerző által kialakított) sztereotípiáihoz. A szereplők szándékoltan hétköznapiak; a hétköznapi emberek összes esendőségét, hibáját és apró gyengeségét magukban hordozzák. Érdekes módon ez a negatív szereplőkre is igaz; így őket sem lehet maradéktalanul a földbe döngölni.
Bár Wodehouse-t (elsősorban az igényes nyelvezet és az igen eredeti történetek miatt) mindig is egy kimagaslóan tehetséges és igényes szórakoztató írónak tartottam, ezekre a novellákra — minden irrealitásuk ellenére — már nyugodt lélekkel mondom, hogy irodalom.