Még a festés előtt-alatt olvastam újra — éppen kellett a kis plusz lelkierő.

Szerintem ez a legeslegjobb Wodehouse, ami valaha is íródott. Eleve nagyon csípem Bertie Woostert, a maga laza, elegáns stílusával és a tökfejével, a még nála is tökkelütöttebb barátaival. Remekül eltalált figura, azonosulnom sem túlságosan nehéz vele, noha egy lehelletnyivel alighanem olvasottabb vagyok — mégis, a beszólásaim nem csekély részét nyúltam tőle.

Bertie ebben a regényben van leginkább elemében — onnantól kezdve, hogy Dahlia nénikéjétől megkapja a megbízatást, hogy nevezzen modern hollandnak ez ezüst tejfölösköcsögöt, majd hamarosan vidékre kell utaznia, hogy olyan embereknél vendégeskedjen, akik javarészt mélységesen utálják, merő szívás az élete. Egyszerűen soha nincs vége a zűrök sorozatának, ha egy megoldódik, három másik lép a helyükre; ő meg persze elég kedves és aranyos ahhoz, hogy mindenki kedvéért állja a sarat. Na meg a Madeleine Basset-tel kötendő házasságból is jó lenne kimászni.

A klassz, csavaros történetet kedvenc Wodehouse-mellékszereplőim teszik még fűszeresebbé: Basset tata, a szarkasztikus, kicsinyes, visszavonult rendőrbíró, Roderick Spode, a szélsőjobboldali diktátorjelölt, Gussie Fink-Nottle, Bertie halképű, gőtetenyésztő barátja és Stiffy Byng, a megátalkodottan pajkos únokahúg.

Emlékszem, egy könyvesstandnál vettem meg, amikor szívem éppen aktuális hölgyére vártam még réges-régen, a metróépítés előtti Kálvin téren; azóta is jó sok mindenkit megnevettettem már vele.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2010/09/readers-log-p-g-wodehouse-gaz-van-jeeves/trackback/