Reader’s Log — Neal Stephenson: Snow Crash

Trychydts | | | 2010., szeptember 02., 8:11 | | | Kategóriák: ,

(Penguin Books, 1994)

Kultikus cyberpunk könyvként szokták emlegetni, de ha az, akkor csak az ötletek miatt, amiken kétségkívül sokat dolgozott a szerző: mint könyv, ez az egyik legrosszabb, legócskább, legszerkesztetlenebb fércmű, ami valaha a kezembe akadt. Sokszor nem is több egy író jegyzettömbjénél.

Algi sokszor szokta kritizálni az olyan filmeket, ahol szánkba rágják a szükséges ismereteket, ahelyett, hogy valahogy kiderülne a cselekményből. No, itt van egy egész könyvtáros program, aminek semmi más feladata nincs, mint hogy lexikális ismeretekkel lássa el a főhőst, Hiro Protagonistot (pedig milyen jó kis szójáték: angolul kiejtve kb. Hős Főszereplő a főszereplő neve). És ezeket a lexikális ismereteket bizony nekünk is el kell sajátítanunk, minden egyes szót el kell olvasnunk. Magát a világot — egy magáncégek irányította államocskákra szétesett Egyesült Államokat, illetve az ezzel párhuzamos Metaverzumot, a szerző 3D-s vízióját a mai Internetről — pedig javarészt szerzői kiszólásokból ismerjük meg.

Cselekmény a szó klasszikus értelmében véve nincs, ha cselekménynek az események logikailag összefüggő láncolatát értjük, amiben időnként, a monotonitás megtörendő, fordulatok vannak. A szereplők időnként úgy döntenek, hogy csinálnak valamit, de ez rendszerint egy hirtelen jött ötletként ér bennünket. Visszanézve persze mindig úgy tűnik, mintha lenne a dologban valami tervszerűség, de ahogy olvassuk a könyvet, mégsem ezt érezzük. Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a szerzőnek voltak ötletei jelenetekre — legyen egy kardozós verekedés a főhős és pár rasszista bunkó között egy felfújható sátorban — amiket aztán leírt, majd elrendezte úgy, hogy kábé kiadjanak egy cselekményt.

Teljesen hiányoznak pl. az ún. fordulatok. Amikor a főhős szeretne valamit, de a dolgok rosszul sülnek el, és valami mást kell kitalálni. Rendszerint megterveznek valamit, aztán az történik, ami nem is különösebben nagy kunszt, hiszen a hősök legnagyobb része szuperhős: a világ legjobb hackere és kardvívója, egy minden helyzetre az optimális kütyüket magával hordó tinédzser, gördeszkás futár, mutáns eszkimó sorozatgyilkos, a Maffia sokat tapasztalt és még ma is strapabíró főnöke stb. Haladnak a nehézségek közepette, mint kés a vajban. Ha esetleg mégsem, akkor sincsen semmi gond, mivel ilyenkor addig lézengenek, amíg a dolgok megoldódnak valahogy.

Külön irritáló, hogy a szerző mennyire igyekezett tudományosnak feltüntetni ezt a regényt. Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy elhitesse, a neurolingvisztikai metavírus, amit kitalált, tényleg működőképes, ezért elmagyarázza a működési mechanizmusát. Szeretné, ha a Metaverzum koncepciója hihető lenne, ezért folyton számítástechnikai részletekkel bíbelődik. Egy alternatív őstörténelmet szeretne kidolgozoni, ezért sokat vacakol történelmi apróságokkal. Csak éppen már 1992-ben is lehetett tudni, hogy a számítógépek nem így működnek, hogy a vírusoknak nem ez a hatásmechanizmusa, ami a könyvben le van írva (és hogy nem csak vírusoktól lehet megbetegedni, hanem baciktól is), és hogy a társadalom alapvetően más elvek szerint működik. Ennyi erővel lehetett volna a sok magyarázatot hagyni a francba.

Lehet, hogy egy kicsit erős lesz, amit mondok, de ez a könyv még a késői Asimovoknál is rosszabb.