Lemet nem számítva talán az egyik legdögösebb sci-fi, amit valaha olvastam (nem most először). Kevés könyv van, amelyik ennyire plasztikusan mutatja be az ismeretlentől (itt most konkrétan az űrtől, a végtelen távolságoktól, az ismeretlen veszélyektől) való elemi rettegést. Talán éppen azért annyira kézzel foghatók ezek az érzelmek, mert legalább ilyen részletesen és hitelesen mutatja be azokat az emberi vonásokat, amelyek ezt a félelmet hivatottak kompenzálni: a haszon és a dicsőség iránti, közel leküzdhetetlen vágyat, az irigységet, a könyörtelenséget és — a regény egyik drámája, hogy tényleg ez az utolsó — a kíváncsiságot.

Az emberek egy több százezer évvel ezelőtti űrállomásra (ez nevezik el az emberek Átjárónak) bukkannak a Naprendszerben. A rajta levő hajók, ha egy kicsit állítgatják őket, automatikusan elrepülnek valahová — csakhogy amíg egy adott utat végig nem járt valaki, senki meg nem mondja, hogy hová. Itt-ott meg lehet találni a hajókat hátrahagyó civilizáció letűnt maradványait; máskor az út így vagy úgy, de halálosnak bizonyul a kockázatot vállaló „feltárók” részére. Az így összecsipegetett morzsákból szépen fejlődget az emberi civilizáció, az összeszedegetett tudományos információkból a tudomány — miközben emberek százai áldozzák életüket, sokszor teljesen értelmetlenül, páran pedig, akiknek bejön egy-egy nagyobb fogás, jól meggazdagszanak. Amire nagy szükség is van, mivel a Föld szinte már csak a leggazdagabbak számára elviselhető: régen túl vagyunk már a globális környezeti katasztrófán, a hagyományos energiaforrások kimerültek, élelem is csak egyre kevesebbeknek jut.

A regény egy ilyen sikeres feltáróról szól: a visszaemlékezései révén megismerhetjük az Átjárón folyó életet, az ott összezsúfolódott emberek problémáit, konfliktusait. Rálátást nyerhetünk a Föld helyzetére is. Az egyszerre több szálon futó cselekményt mindenféle vendégszövegek — feltárók úti jelentései, az Átjáró lapjában megjelent hirdetések, tájékoztató szövegek — teszik még elevenebbé. Elképesztően erős atmoszférája van az egész könyvnek, és bár az érdemi cselekmény egésze a múltban játszódik, morális és emberi értelemben annyira súlyos dilemmákkal szembesülnek a szereplők, hogy egyszerűen képtelenség abbahagyni az olvasást.

Az összehasonlítás Lemmel annyiban is adja magát, hogy két regény is van, amelyek témája, kérdésfelvetései elég hasonlóak az Átjáróéhoz: a Visszatérés és az Úr hangja. Irodalmilag Lem persze mindenkit ver, ugyanakkor az Átjáró óriási helyzeti előnyben van. Lem, noha messze nem volt elégedett saját korával, képtelen volt olyan sötét jövőt megálmodni, ami számunkra minden különösebb spekuláció nélkül könnyedén elképzelhető. Pohl regénye sokkal mocskosabb, sötétebb és szívszorítóbb, mint Lem legpesszimistább víziói.

Nagy kár, hogy ez az egyedi teljesítmény megismételhetetlennek bizonyult. A második rész, a Túl a kék eseményhorizonton inkább csak egy kicsit vontatott, felesleges, sehová sem vezető mellékszálakkal, túl sok tudálékoskodással, a Találkozás a hícsíkkel már közel olvashatatlan, a negyedik részre pedig Balu kritikája után már nem is mertem vállalkozni.