Elém teszik a kilencedik kávémat. Megköszönöm, majd visszafordulok alkalmi bölcsészpartnerem felé, aki éppen kilencedszer rugaszkodik neki, hogy elhamvasszon egy érveléstechnikai lángszóróval. Gyorsan átdobok az asztalon pár ismeretelméleti kézigránátot — ez mindig bejön. Most annyira mégsem, alkalmilag jó lesz kitalálnom valamit. Közben a mellettünk ülő, szőke fiatalember elkezdi szavalni a guatemalai himnuszt, szanszkrit nyelven, visszafelé. Nyilván ebben is van valami rejtett humor.

Határozottan érdekesen alakul az este. Hogy így lesz, már akkor sejtettem, amikor eltakarítottuk a vacsora romjait, Nicoline kisestélyibe vágta magát, majd éjnek évadján kocsiba pattantunk, hogy nekivágjunk a városnak. Enyhén szólva is újszerű számomra ez a tempó, de kétségkívül van benne valami. Beugrottunk egy galériafesztiválra, intarziás bútorokat nézegettünk, kínai műtárgyakat, sétapálca-kollekciókat meg kortárs művészeti alkotásokat. Utóbbiak közül a legmegkapóbb a Dante Konferencia nevű őrület volt (némi keresgéléssel a webes funkcionalitás iránt viszonylag kevés érdeklődést mutató művész honlapján is meg lehet találni). Magamtól nem gondoltam volna, hogy arra vágyom, hogy különböző műanyagokból öntött, brutális külsejű drót-kutyákat nézegessek; látatlanban a lelkesedésemet az sem tupírozta volna fel, hogy az egyiknek egy időnként működő láncfűrész áll ki a fejéből. Így viszont, hogy ott voltam, elég érdekes volt — az a fajta kortárs művészet, aminek a befogadására az ember még időt is hajlandó szánni.

Innen kerültünk hát ide, erre a partyra. Nicoline — business as usual — valami minőségi rosét iszik, én meg, lévén, hogy vezetek, nekifekszem a kávénak, hadd legyen már bennem is egy kis endorfin és adrenalin. (Jó választás, gondolom egy órával később, a már ismertetett lángszórós jelenet csúcspontján.) A társaság elbűvölő lelkesedéssel fogadja Nicoline-t, velem is mosolyogva fognak kezet. Majdnem mindenki mindenki bölcsész (aki nem, azt társadalomtudós — egy percre elmerengek a dicső múlton, amikor én magam is szemtanúja lehettem annak, hogyan vívták meg a szociológusok szabadságharcukat az alma materben a mindent magába szippantó, gigantikus bölcsészkarral szemben). Van, aki most jött vissza három éves mexikóvárosi tartózkodásából — ahogy a mellettem ülő lány elmondja, fura, hogy most úgy lehet itthon üdvözölni, hogy nem kell búcsúztatni is egyben.

Persze az első benyomásokat deklaráltan magával ragadja az első bekezdésben épp szanszkritul szavaló srác. „Emlékezni fogsz a nevemre” — mondta bemutatkozásképpen. A nevét ugyan elfelejtettem, de azt nem, hogy részletesen elmagyarázta, hogyan lesz a vasércből Margit-híd. Amikor ideiglenesen távoznia kellett, akrobatikus táncgyakorlatok kíséretében lejtett el a hátsó helyiségek felé.

Mindezek az élmények persze erősen elhalványodtak, amikor egyszer csak teljes hévvel, IQ-m utolsó morzsáit is felhasználva el kellett kezdenem megvédenem az egyik szakdolgozatomat. Régen voltam már bölcsésztársaságban, a téma meg eleve az a nagyonbölcsész fajta volt; megszoktam hát, hogy a természettudományos végzettségű barátaim csak mosolyogva legyintenek egyet már a cím hallatán is. Ehhez képest itt most érvelnem kellett, ellenérvek struktúráit boncolgatnom — mindezt alig kilenc kávéval az oldalamon. A végeredmény egy barátságos, cinikus félmosolyokkal színezett döntetlen, bár hivatalosan nem hirdetett eredményt senki, úgyhogy lehet, hogy ez az én szubjektív benyomásom.

Elindulunk hazafelé. A szemerkélő esőben a már elcsendesedő utcákon, Nicoline esernyője alatt sétálgatva keressük meg a kocsinkat. A rádióban, mintegy levezető jelleggel, valami érdekes electrozene szól. Forgalom szinte semmi, nekem meg vezetés közben az jár a fejemben, hogy vajon mi lesz másnap reggel. Kilenc kávé mégiscsak kilenc kávé.

Másnap reggel rántottát eszünk James Bond receptje alapján és rosépezsgőt iszunk hozzá.