Bin-jip

Trychydts | | | 2010., szeptember 30., 13:00 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nicoline biztatására néztem meg ezt a gyönyörű és szürreális filmet. Abszolút lenyűgözött, a dél-koreai eredet ellenére nagyon is globális és időtlen történetével érdekes problémafelvetésével, különleges filmnyelvi hatásaival.

Egy fiatal srác abból él, hogy mások otthonába tör be. Egy viszonylag egyszerű módszerrel kipuhatolja, hogy hol nincsenek éppen otthon, majd ezekben a lakásokban tölti az éjszakát, fürdik, vacsorázik, olvasgat. El nem visz semmit, sőt, megjavítja az elromlott dolgokat, összeszedi és kimossa a szétdobált szennyest, feltakarít. Láthatatlanul éli tehát az életét, nincsenek gyökerei, nincs jövője, az állandóan változó jelenben él, különösebb célok nélkül. Az egyik ilyen, üresnek gondolt házban találkozik egy összevert modellel. Rögtön egymásba szeretnek, elmenekülnek és együtt próbálják meg a fiú életmódját folytatni. A valóság azonban utánuk nyúl, szétválasztják őket, a fiú börtönbe is kerül — a film cselekményének hátralevő része nyilván arról szól, újra egymásra tudnak-e találni.

Több szempontból is formabontó alkotásról van. A szereplők végig nagyon keveset beszélnek; a két főhős alig szólal meg a legritkábban. Némán tesznek-vesznek egymás körül, mégis remekül megértik egymást. Beszéd hiányában sokkal nagyobb szerephez jutnak a környezet hangjai: ajtócsapódások, a különféle háztartási eszközök és a takarítás hangjai, a súrlódó szövetek erősen felhangosított zörejei, a halkan koppanó lépések stb. Ez így együtt különösen átszellemült, melankolikus atmoszférát eredményez, amely alapvetően meghatározza a film befogadási módját is.

Ha van a Bin Jipnek kézzel fogható gyengesége, akkor az a cselekmény túlzott kiszámíthatósága és a mellékszereplők sablonossága. Sokszor egyszerűen tudjuk, mi fog történni, bizonyos konfliktushelyzetek feleslegesen ismétlődnek, másokat pedig — a mellékszereplők kidolgozatlansága és a színészi játék gyengeségei folytán — nem sikerül megfelelő erővel megvalósítani. Ezek rendszerint azok a pontok, ahol a készítők nem tudtak kellő erővel ellenállni valamilyen filmes hagyománynak — de ahhoz sem volt bennük elég akarat, hogy azt a szükséges erővel és kreativitással alkalmazzák. Ezeket az apróságokat viszont bőven kompenzálja a film, mint egységes műalkotás összesített hatása.

Az alaptörténet többféle olvasatot is kínál; ezek összevetésével, egymásra csúsztatásával válik csak igazán izgalmassá az értelmezési játék. A szürreális történetvezetés által kínált legnyilvánvalóbb, ha a film cselekményét, vagy annak egy részét álomként értelmezzük. A különleges amúgy éppen az, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy hol kezdődik vagy végződik az álom; néha nagyon éteri lesz az egész film hangulata, máskor mind a képi világ, mind a kísérő hangok nagyon reálisak. A szereplőket is sokszor látjuk elaludni; nehéz lenne megmondani, hogy melyik ébredés valóságos és melyik már egy álombeli cselekvés része. Az is egy érdekes kérdés, hogy a két szereplő közül melyik az álmodó: a magát eleve a társadalmon kívül helyező fiú vagy az élethelyzetéből valóságos viszonyok között szabadulni nem nagyon képes lány.

Egy másik lehetséges értelmezés szerint voltaképpen nem más, mint a film műfajával való játék: a néző beszippantása egy speciális film-univerzumba, ami a film, mint médium törvényszerűségei szerint működik. Miközben a csodaszerű események alatt újra és újra tudatosodik bennünk, hogy amit látunk, az a való életben nem, csak a filmvásznon lehetséges, a realisztikusan ábrázolt jelenetek újra és újra kvázi-valóságosként fogadjuk el ezt a világot.

Számomra persze a film feminista olvasata sem érdektelen (és örömmel láttam, hogy van ilyen):  e szerint a társadalomban láthatatlanság csak a férfiak kiváltsága. A fiú — amíg egyedül van — dönthet úgy, hogy a civilizáció összes áldását élvezve, de a társadalomtól félrevonulva, láthatatlanul éli az életét. Az aktmodell lány ugyanakkor mindig, mindenki számára látható: képe kin van a falakon, szerepel a katalógusokban. Kicsit általánosítva a gondolatot, a film kézzel foghatóan, ügyesen sarkítva illusztrálja, hogy a nő voltaképpen nem más, mint egy tetszetős tárgy, egy státusszimbólum, amely még annyira sem rendelkezhet önmaga felett, hogy visszahúzódhasson a magányba, ha ehhez van kedve. Elérhetőnek, szépnek, vonzónak kell lennie — hiába próbál ő is csatlakozni a fiúhoz annak életmódjában, ketten együtt már nem képesek eltűnni. Ha ezt az értelmezést tekintjük dominánsnak, akkor a film vége maga sötét reménytelenség: a nőnek egyszer s mindenkorra bele kell törődnie, hogy létének értelme az, hogy másoknak tessen — saját érzelmeit, vágyait ennek kell alárendelnie, csak mások megtévesztése révén lehet ideig-óráig önmaga.

Lélegzetelállítóan szép és elgondolkodtató alkotással van hát dolgunk; visszafogott, érzelmes, de szentimentalizmustól teljesen mentes ábrázolásmódja hosszú időre áthangolja az embert.

Reader’s Log — P. G. Wodehouse: The Man Upstairs and Other Stories

Trychydts | | | 2010., szeptember 30., 11:44 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Biztosan több, mint egy évtizede vagyok nehézsúlyú Wodehouse-rajongó, de ez a novellagyűjtemény mégis valami “új”; legalábbis a magyarul eddig megjelent kötetekhez képest nyújt teljesen mást.

A novellák — túlnyomó többségükben — az ún. kisemberekről szólnak; olyankoról, akik napról-napra még megélnek valahogy, de ahhoz, hogy álmaikat valóra válthassák (jellemzően: hogy elvehessék a lányt, akit szeretnek), csodára van szükség. Wodehouse pontosan ezt a csodát szállítja nekik. Mindig adódik valamilyen elképesztően szerencsés fordulat vagy egy abszurd körülmények közepette megnyíló mellékút, amiből mégiscsak nyílik kiút a kilátástalannak látszó helyzetből. Mindezt a szokásosan brilliáns jellem- és helyzetkomikummal fűszerezve tálalja nekünk a szerző.

A történetek sokkal több empátiát és érzelmet kavarnak fel az emberben, mint ahogy az Wodehouse regényei esetében megszokhattuk. Nem is jön össze mindig a nagykönyvben megírt happy end; a szereplők a szokásosnál jóval alaposabban megrajzoltak, kevésbé illeszkednek a humoros könyvek (nem kis részben éppen a szerző által kialakított) sztereotípiáihoz. A szereplők szándékoltan hétköznapiak; a hétköznapi emberek összes esendőségét, hibáját és apró gyengeségét magukban hordozzák. Érdekes módon ez a negatív szereplőkre is igaz; így őket sem lehet maradéktalanul a földbe döngölni.

Bár Wodehouse-t (elsősorban az igényes nyelvezet és az igen eredeti történetek miatt) mindig is egy kimagaslóan tehetséges és igényes szórakoztató írónak tartottam, ezekre a novellákra — minden irrealitásuk ellenére — már nyugodt lélekkel mondom, hogy irodalom.

Fordítanék fájdalmamban

Trychydts | | | 2010., szeptember 27., 12:05 | | |

Kicsit nehezen zökkenek vissza a munkába. Kitaláltam egy új finom sértést, de ezt inkább elteszem a szerepjátékra; Balutól pozitív szakvéleményt kaptam, márpedig neki értenie kell ehhez. Viszont ezenközben összefutottam a Google Translatorral, aminek a magyar fordítókája még nincs teljesen kész. Elég fura dolgok jönnek ki belőle, a múltkor románról kellett volna elolvasnom valamit, de csak nagy röhögés lett belőle:

Emlékszem egy régi mondás, hogy ha azt akarjuk fogni egy embert, aki fut, akkor gyorsabban futottak, mint ő, vagy megtalálni egy parancsikont. Tehát ha azt akarjuk, hogy a lisszaboni célkitűzéseket kell fogni az Egyesült Államok, majd Kína – amely az utóbbi időben elég gyors ahhoz, – és India. Hiszem, hogy meg kell használni hírszerző találni hivatkozást.

Persze a zseniális mondásomat is elferdítette, de ha már, akkor gondoltam, megnézem, mire megy a klasszikus Karinthy-féle félrefordítási gyakorlattal. 2006-ban a HVG még egészen költői dolgokat tudott kihozni ebből a gépi ide-oda fordítgatással. A Translator ennél azért már fafejűbb, elég intelligens ahhoz, hogy a fordítás egy idő után már eljusson oda, ahol már tényleg mindig ugyanazt adja vissza ide-oda fordítgatással. Tehát az Ady eredetiből

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Nekem most ez lett az abszolút végeredmény:

Azért jöttem, hogy a bank a Gangesz, ahol az álmok a dél-beat. A szívem egy nagy harangvirág és finom remegés: az erő alkalmazását.

Karinthy még mindig jobb, de a gépeket egyre nehezebb átverni.

Try in Wonderland

Trychydts | | | 2010., szeptember 26., 16:29 | | |

— Az ott vajon milyen játék?

— Az, Baluka, az ajándékbolt.

Zsó&Balu

Legutóbb kialakult bennem a meggyőződés, hogy én egy csirke vagyok, ha vidáman kell parkolni. Most kiderült, hogy nemhogy csirke nem vagyok, de én vagyok a kötélidegzetű, kőkemény macsó kommandósveterán, legalábbis ha megfelelő társasággal megyek. Ha jól számolom, nem volt olyan, amire ne ültem volna fel (na jó, csónakázni nem voltam, de ez aligha számít), viszont én voltam a legkevesebbszer rosszul. Oké, oké, a forgós, 300 km/h-val száguldó, forgó hullámvasúthorroron, amire csak Nicoline kifejezett biztatására szálltam fel, ott csalnom kellett és csukott szemmel tudtam csak valahogy életben maradni, de végül is felültem és ez a lényeg. A Tükörútvesztőben azonban a szemem sem rebbent, például. (Ez most először volt nyitva az én vidám parkolásaim nem amúgy is olyan hosszú történetében, eddig csak édesanyám elmeséléséből ismertem.)

Zsó májusi névnapját ünnepeltük, némi késleltetéssel — időközben már a backup-névnap is elmúlt, de azt hiszem, végül sikerült ideális napot kiválasztanunk a banzájhoz. Jóval többet dodgemeztünk, mint ahogy ahhoz hozzá vagyok szokva — most is csak Nicoline mellett mitfahrerkedtem. Ennek a hagyományos verzióban nem sok értelme van, mármint a közösségi élmény átélésén túl. A Lézerdodgemben viszont, ahol pontokat lehet gyűjteni, ott nagyon is volt szerepem. Legalábbis a harmadik kört, amikor tényleg masszívan összedolgoztunk, fölényesen megnyertük — régen éreztem már ezt a mindent elsöprő eufóriát. Tökéletes csapatmunka volt, remek összhanggal, találkozott egymással a remek vezetőtechnika és a jó fókuszálási képesség, az ügyes taktikai érzék és a jószerencse.  Utoljára talán Balu legénybúcsúján voltam ilyen túláradóan felszabadult és győztestudatos, amikor az utolsó körben sikerült 48-1-re szépítenünk a Házasok/Vőlegények — Szinglik/Barátnősek biliárdmérkőzést.

A legnagyobb veszteségként a Szellemvasút felszámolását, pontosabban átdolgozását éltem meg — én legalábbis mindig élveztem azt a hiperretró übergagyizmust, ami ezt az egészet körüllengte. Már gyerekkoromban is nagyon-nagyon porosnak látszottak ezek a gyönyörű, fluoreszcens fényekkel megvilágított díszletek — a nyikorgó fémkaron himbálódzó pókon pedig már gyerekként is szívből tudtam röhögni. Ez a mostani sem kevésbé gagyi persze, de egy kicsit már túlságosan is polírozott — de hát gondolom, a mostani gyerekeknek is kell valami, amire nosztalgiázva gondolhatnak vissza felnőttkorukban.

Amit nem gondoltam volna, hogy egy műemlék körhintán is képes vagyok kifejezetten jól érezni magam. Egyrészt voltak mindenféle érdekes fotós kihívások (sajnos a fényképeim időközben eltávoztak a mélyűrbe), másrészt pedig tiszta Amerikai Istenek volt az egész. Amikor felszálltunk, akkor még csak hülyéskedtem ezzel, de a vége felé már nagyon rámjött a könyv atmoszférája, már csak azt kell eldöntenem, hogy magyarul olvassam-e el vagy megvegyem angolul a Kindle-re.

A Break Dance továbbra is az egyik kedvencem, a minden határon túlmenően retró díszletekkel és zenével, az ülésbe gyakorlatilag belenőtt, fanatikus őrültként visítozó kis csajszibarackokkal, és a magasság teljes hiányával — ez utóbbi az egyetlen, ami képes bennem megingatni a szikár férfilelket. Ez a másfél g azért nem esett mindenkinek egyformán jól, Nicoline például határozottan kizökkent a csúcsformájából egy időre, de Balu is enyhén zölden támolygott le a pályáról. Zsó meg én viszont remekül bírtuk a strapát, hiába no, látszik, kikben töretlen a barbárszellem.

Predators

Trychydts | | | 2010., szeptember 26., 8:39 | | | Kategóriák: ,

A Predators élvezeti értéke semmiképpen sem nulla — mindenféle egyedi ötlet nélkül, hűen kopizza az első rész ötleteit. Körülbelül ennyi. Kicsit több az idegen szörny, kicsit nagyobbak a fák, kicsit szebb az ég. Amit eredetinek, meglepetésnek meg csavarnak szántak, az totálisan átlátszó, unalomig ismert húzás, a befejezés is jó előre borítékolható.

Különösebben a bevezetéssel, a karakterek kidolgozásával sem kellett bíbelődni, a szó szoros értelmében mindenkit csak ledobnak az égből, mindössze csak azt kellett kitalálni, kinek mi állna jól: sorozatlövő sörétes puska, távcsöves mesterlövészfegyver, páros géppisztoly vagy kisbicska. Az amúgy vadidegen emberek összehozásával sem vesződnek sokat: mindenki beszél angolul (az orosz géppuskás némi ismerős akcentussal), egyikük pedig olyan karizmatikus, hogy mágnesként szippantja össze a sierra leonei kivégzőt, a japán yakuza-orgyilkost, a női izraeli mesterlövészt és az amerikai sorozatkéjgyilkost és a többieket. Ez öt perc, innentől kezdve mehet a buli. Jönnek az embervadász űrlények, lehet lövöldözni meg halomra dögleni, éljen a felgyorsított evolúció.

Az akciójelenetek koreográfiája rendben van, a képi világ atmoszférája is okés, van pár nagyon szépen leforgatott jelenet, a kedvencem talán a katanával vívott párbaj az egyik predátorral, erős szürkületben, a szélben gyönyörűen hullámzó, magas fűben, jól kiszámított hosszúságú snittekkel, váratlan látószögekkel. Tulajdonképpen ezt az egy jelenetet egy kicsit hosszabban, kicsit szebben kibontva, valami igazán dögös zenével és dalszöveggel szívesen elcseréltem volna az egész filmért. A helyszínek is jól kitaláltak, karakteresek, segítenek előre vinni az amúgy teljesen lineáris és monoton cselekményt.

Az egyetlen érdekes felvillanás Laurence Fishburne vendégjátéka — a kissé már őrült, de még mindig szívós és óvatos túlélő szerepe remekül fekszik neki és ő hozzá is tesz valamit az alapkoncepcióhoz. Ezzel a színészi teljesítmények listája véget is ért, hiszen ma már mindenki tud bágyadt, ernyedt félmosollyal olyanokat kérdezni, hogy “Megölted?”, de alighanem azt is mindenki már az óvodában begyakorolja, hogy hogyan kell kemény arccal, ellentmondást nem tűrő hangon kijelenteni, hogy “Itt kell hagynunk!”. A színészek kiválasztása tökéletesen illeszkedik is az elvárásokhoz, így legalább annál több pénz jutott a trükkökért felelős számítógépes csapatnak.

Popcornnal tehát elmegy, dehát az egész sehol nincs az első rész elementáris félelemmel teli első részhez, vagy az erőszakkal, érdekes figurákkal, ötletes beszólásokkal teli, feszes cselekményű folytatáshoz képest. Utóbbit még ma is szívesen be-be rakom DVD-n; ezt az epizódot bottal sem piszkálnám meg még egyszer.

Reader’s Log — Frederik Pohl: Átjáró

Trychydts | | | 2010., szeptember 24., 10:11 | | | Kategóriák: ,

Lemet nem számítva talán az egyik legdögösebb sci-fi, amit valaha olvastam (nem most először). Kevés könyv van, amelyik ennyire plasztikusan mutatja be az ismeretlentől (itt most konkrétan az űrtől, a végtelen távolságoktól, az ismeretlen veszélyektől) való elemi rettegést. Talán éppen azért annyira kézzel foghatók ezek az érzelmek, mert legalább ilyen részletesen és hitelesen mutatja be azokat az emberi vonásokat, amelyek ezt a félelmet hivatottak kompenzálni: a haszon és a dicsőség iránti, közel leküzdhetetlen vágyat, az irigységet, a könyörtelenséget és — a regény egyik drámája, hogy tényleg ez az utolsó — a kíváncsiságot.

Az emberek egy több százezer évvel ezelőtti űrállomásra (ez nevezik el az emberek Átjárónak) bukkannak a Naprendszerben. A rajta levő hajók, ha egy kicsit állítgatják őket, automatikusan elrepülnek valahová — csakhogy amíg egy adott utat végig nem járt valaki, senki meg nem mondja, hogy hová. Itt-ott meg lehet találni a hajókat hátrahagyó civilizáció letűnt maradványait; máskor az út így vagy úgy, de halálosnak bizonyul a kockázatot vállaló “feltárók” részére. Az így összecsipegetett morzsákból szépen fejlődget az emberi civilizáció, az összeszedegetett tudományos információkból a tudomány — miközben emberek százai áldozzák életüket, sokszor teljesen értelmetlenül, páran pedig, akiknek bejön egy-egy nagyobb fogás, jól meggazdagszanak. Amire nagy szükség is van, mivel a Föld szinte már csak a leggazdagabbak számára elviselhető: régen túl vagyunk már a globális környezeti katasztrófán, a hagyományos energiaforrások kimerültek, élelem is csak egyre kevesebbeknek jut.

A regény egy ilyen sikeres feltáróról szól: a visszaemlékezései révén megismerhetjük az Átjárón folyó életet, az ott összezsúfolódott emberek problémáit, konfliktusait. Rálátást nyerhetünk a Föld helyzetére is. Az egyszerre több szálon futó cselekményt mindenféle vendégszövegek — feltárók úti jelentései, az Átjáró lapjában megjelent hirdetések, tájékoztató szövegek — teszik még elevenebbé. Elképesztően erős atmoszférája van az egész könyvnek, és bár az érdemi cselekmény egésze a múltban játszódik, morális és emberi értelemben annyira súlyos dilemmákkal szembesülnek a szereplők, hogy egyszerűen képtelenség abbahagyni az olvasást.

Az összehasonlítás Lemmel annyiban is adja magát, hogy két regény is van, amelyek témája, kérdésfelvetései elég hasonlóak az Átjáróéhoz: a Visszatérés és az Úr hangja. Irodalmilag Lem persze mindenkit ver, ugyanakkor az Átjáró óriási helyzeti előnyben van. Lem, noha messze nem volt elégedett saját korával, képtelen volt olyan sötét jövőt megálmodni, ami számunkra minden különösebb spekuláció nélkül könnyedén elképzelhető. Pohl regénye sokkal mocskosabb, sötétebb és szívszorítóbb, mint Lem legpesszimistább víziói.

Nagy kár, hogy ez az egyedi teljesítmény megismételhetetlennek bizonyult. A második rész, a Túl a kék eseményhorizonton inkább csak egy kicsit vontatott, felesleges, sehová sem vezető mellékszálakkal, túl sok tudálékoskodással, a Találkozás a hícsíkkel már közel olvashatatlan, a negyedik részre pedig Balu kritikája után már nem is mertem vállalkozni.

Éjszakai tempó

Trychydts | | | 2010., szeptember 23., 9:22 | | |

Elém teszik a kilencedik kávémat. Megköszönöm, majd visszafordulok alkalmi bölcsészpartnerem felé, aki éppen kilencedszer rugaszkodik neki, hogy elhamvasszon egy érveléstechnikai lángszóróval. Gyorsan átdobok az asztalon pár ismeretelméleti kézigránátot — ez mindig bejön. Most annyira mégsem, alkalmilag jó lesz kitalálnom valamit. Közben a mellettünk ülő, szőke fiatalember elkezdi szavalni a guatemalai himnuszt, szanszkrit nyelven, visszafelé. Nyilván ebben is van valami rejtett humor.

Határozottan érdekesen alakul az este. Hogy így lesz, már akkor sejtettem, amikor eltakarítottuk a vacsora romjait, Nicoline kisestélyibe vágta magát, majd éjnek évadján kocsiba pattantunk, hogy nekivágjunk a városnak. Enyhén szólva is újszerű számomra ez a tempó, de kétségkívül van benne valami. Beugrottunk egy galériafesztiválra, intarziás bútorokat nézegettünk, kínai műtárgyakat, sétapálca-kollekciókat meg kortárs művészeti alkotásokat. Utóbbiak közül a legmegkapóbb a Dante Konferencia nevű őrület volt (némi keresgéléssel a webes funkcionalitás iránt viszonylag kevés érdeklődést mutató művész honlapján is meg lehet találni). Magamtól nem gondoltam volna, hogy arra vágyom, hogy különböző műanyagokból öntött, brutális külsejű drót-kutyákat nézegessek; látatlanban a lelkesedésemet az sem tupírozta volna fel, hogy az egyiknek egy időnként működő láncfűrész áll ki a fejéből. Így viszont, hogy ott voltam, elég érdekes volt — az a fajta kortárs művészet, aminek a befogadására az ember még időt is hajlandó szánni.

Innen kerültünk hát ide, erre a partyra. Nicoline — business as usual — valami minőségi rosét iszik, én meg, lévén, hogy vezetek, nekifekszem a kávénak, hadd legyen már bennem is egy kis endorfin és adrenalin. (Jó választás, gondolom egy órával később, a már ismertetett lángszórós jelenet csúcspontján.) A társaság elbűvölő lelkesedéssel fogadja Nicoline-t, velem is mosolyogva fognak kezet. Majdnem mindenki mindenki bölcsész (aki nem, azt társadalomtudós — egy percre elmerengek a dicső múlton, amikor én magam is szemtanúja lehettem annak, hogyan vívták meg a szociológusok szabadságharcukat az alma materben a mindent magába szippantó, gigantikus bölcsészkarral szemben). Van, aki most jött vissza három éves mexikóvárosi tartózkodásából — ahogy a mellettem ülő lány elmondja, fura, hogy most úgy lehet itthon üdvözölni, hogy nem kell búcsúztatni is egyben.

Persze az első benyomásokat deklaráltan magával ragadja az első bekezdésben épp szanszkritul szavaló srác. “Emlékezni fogsz a nevemre” — mondta bemutatkozásképpen. A nevét ugyan elfelejtettem, de azt nem, hogy részletesen elmagyarázta, hogyan lesz a vasércből Margit-híd. Amikor ideiglenesen távoznia kellett, akrobatikus táncgyakorlatok kíséretében lejtett el a hátsó helyiségek felé.

Mindezek az élmények persze erősen elhalványodtak, amikor egyszer csak teljes hévvel, IQ-m utolsó morzsáit is felhasználva el kellett kezdenem megvédenem az egyik szakdolgozatomat. Régen voltam már bölcsésztársaságban, a téma meg eleve az a nagyonbölcsész fajta volt; megszoktam hát, hogy a természettudományos végzettségű barátaim csak mosolyogva legyintenek egyet már a cím hallatán is. Ehhez képest itt most érvelnem kellett, ellenérvek struktúráit boncolgatnom — mindezt alig kilenc kávéval az oldalamon. A végeredmény egy barátságos, cinikus félmosolyokkal színezett döntetlen, bár hivatalosan nem hirdetett eredményt senki, úgyhogy lehet, hogy ez az én szubjektív benyomásom.

Elindulunk hazafelé. A szemerkélő esőben a már elcsendesedő utcákon, Nicoline esernyője alatt sétálgatva keressük meg a kocsinkat. A rádióban, mintegy levezető jelleggel, valami érdekes electrozene szól. Forgalom szinte semmi, nekem meg vezetés közben az jár a fejemben, hogy vajon mi lesz másnap reggel. Kilenc kávé mégiscsak kilenc kávé.

Másnap reggel rántottát eszünk James Bond receptje alapján és rosépezsgőt iszunk hozzá.

Vacsoravendégek családi csomagolásban

Trychydts | | | 2010., szeptember 21., 9:41 | | |

2 hozzászólás

Már kész van egy ideje a lakásom, de csak most sikerült vendégül látnom az Szpeti-házaspárt vacsorára. A kiscsajszijukat is hozták magukkal, úgyhogy módomban állt magamat hazai terepen is letesztelni. Tulajdonképpen egészen jól teljesítettem. Sikerült neki báboznom egy kicsit — utána elég sokat szorongatta Bandi Bárányt, amit akár vehetünk sikerélménynek is. Kicsit játszogattam is vele, kúsztam-másztam a földön meg mindenféle módon próbáltam felvidítani, néha kaptam egy-egy megerősítő mosolyt cserébe. Amikor meg elkezdett nyűgösködni, akkor az a kontrollkísérletek alapján nem annyira az én hibám volt, mint inkább az alany fáradságának következménye.

Sikerült rávennem arra is, hogy nálam írja meg első blogbejegyzését — tekintettel arra, hogy beszélni egyelőre nem beszél, ezt is elkönyvelem komoly fegyvertényként. Sőt mi több, amíg saját blogja lesz (mindkét szüleje blogol, szóval gondolom, a génjeiben lehet a dolog), addig publikálom én (sortörések közbeiktatásával):

mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
,,,,,,,,l

Viccen kívül mondom, olvastam már rosszabb dolgokat is az idén. Gondolom, nem kell annak jelentőségét kiemelnem, hogy ez a mindenképpen formabontó alkotás M betűvel kezdődik. I think this is the beginning of a beautiful friendship.

A kaja amúgy elég remekül sikerült, ez volt az első alkalom, hogy átdolgoztam egy amerikai receptet — érdekes kérdés persze, hogy vajon így is amerikai kajának számít-e, hogy egy magyar dolgozta át. Mindenesetre egy csípősnek beállított sült csirkéről volt szó, de nem igazán akart sohasem elég chillis lenni, úgyhogy bevadultam, már ami a hozzávalókat illeti, vettem nyers chillit is a piacon, azt is beledaraboltam, tettem bele chilliszószt meg chilliport is, ha lenne chilligáz, szerintem azt is átbuborékoltattam volna rajta. Így végül sikerült produkálnom a megfelelő eredményt, hála istennek.

Desszertnek pedig olyasmit adtam, amin pár nappal azelőtt még én is meglepődtem. Amerikai “recept” ez is, de inkább csak egy ötlet a nyers narancs kreatívabb felszolgálására. A narancsokat darabokra vágom, összekeverem egy kis narancslekvárral, majd házilag pörkölt-darabolt mandulával a tetején tálalom, jégbe hűtve. Nem kis büszkeséget jelentett nekem, hogy a kiscsajszi is bőszen ette; igaz, valahányszor a szájába tett egy darabot, mindig fintorgott egy sort, mert savanyú volt a cucc, de aztán már tátogott a következőért.

Szpeti még vacsi előtt tarra vágta a könyvespolcomat, zsebre téve minden őt érdeklő könyvet, DVD-t, bakelit lemezt, magnókazettát, 5,25-ös floppyt és égetett agyagtáblát. Igaz, nekem meg két méternyi kölcsönmagnumom van a könyvesőpolcomon tőle, a kölcsönösség jegyében, úgymint. Vacsora után pedig az Kindle-lel szórakozott; bár ott volt neki a fél Wodehouse-életmű és a Káma Szútra, ő Indexet olvasott és Élet és Irodalmat. Én, bármennyire is imádom a könyolvasómat, a böngészőjét ezelőtt még ki sem próbáltam, jó nekem arra a telefon, végső esetben a számítógép. Azt hiszem, látszik, ki szerelmes a tablet-koncepcióba.

Reader’s Log — Ephraim Kishon: A zanyja Krausz

Trychydts | | | 2010., szeptember 21., 7:28 | | | Kategóriák: ,

(Európa Kiadó, 1988.)

Ezzel a kötettel kezdtem az ismerkedést a szerzővel. Tizenhét évvel ezelőtt, vitorlástáborban egy srác addig ajánlgatta, hogy olvas belőle, amíg végül igent mondtam, aztán nemsokára fetrengtem a röhögéstől. Nemsokára be is szerzetem az Eszed tokját meg a Veszett ernyő nyelét, de az mindeddig nem került elém, most pedig meguntam a sok vacakolást és megrendeltem a Vaterán.

Sok írnivaló nincs róla, ellentétben a mostanában megjelenő Kishon-kiadásokkal, régebben az Európa nem tematikusan, hanem vegyesfelvágott-jelleggel adta ki a humoreszkeket. Sajnos a kötetek közül így elég sok az átfedés, kevés írás van, ami egyetlen másik kötetben sincs meg benne. Ugyanakkor ami mégis hiányzott eddig, azok hiányoztak a legjobban — például a tyúktenyésztés városi talajon vagy pár gyereknevelésről szóló írás.

Nosztalgiának meg mindenképpen klassz volt.

Reader’s Log — P. G. Wodehouse: Mike

Trychydts | | | 2010., szeptember 20., 17:11 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Talán a legjobb az lesz, ha férfiasan bevallom: nekem tetszett a regény. Az második része mondjuk szerintem mindenkinek tetszene, akinek tetszik Wodehouse, hiszen az voltaképpen a Mike és Psmith, egy köztudomásúan falrengetően humoros regény. Az első rész, amit később Mike at Wrykyn címen adtak ki, sokkal kevésbé klasszikus Wodehouse.

Ez az első rész sokkal kevésbé hordozza magán azokat az irodalmi stílusjegyeket, amiről Magyarországon Wodehouse-t ismerni szokás: az erős jellemkomikumot, a szédületesen őrült szituációkat, kevesebb a pattanásig feszített, majd briliáns feloldásba torkolló jelenet is. Sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus ifjúsági regényre, mint bármi, amit eddig a szerzőtől olvastam: vannak benne érdekes karakterek, közepesen kemény súrlódások, fontos szerephez jut a főhős jellemfejlődése is, amennyiben megtanulja, milyen is a bentlakásos iskolák sajátos morálja, és persze megtanul krikettezni is. Ahhoz képest, hogy csak nagyon nagy vonalakban van gőzöm arról, mik is a krikett szabályai, engem ugyanúgy szórakoztatnak a krikettmeccsek leírásai, ahogy a sorfordító golfmeccs leírását is élveztem a Goldfingerben. Lehet, hogy más nem így van ezzel, nekik például nem érdemes túlzott reményekkel nekivágni a könyvnek.

A másik dolog, ami nekem kifejezetten érdekes volt, hogy megjelenik egy Psmith-előfutár is, Mike felsős szobatársa, Wyatt személyében. Az ő finoman mesterkélt, elegáns beszólásai igen sokat dobnak a történeten.

Reader’s Log — Nick Hornby: Slam

Trychydts | | | 2010., szeptember 15., 20:42 | | | Kategóriák: ,

(Amazon Kindle kiadás.)

Nehéz elképzelni egy önfeledten szatirikus könyvet a tinédzserkori terhességről. Nick Hornby többféleképpen is megpróbálja elkerülni a csapdát: eredeti, karakteres főhőst választ, aki képes arra, hogy stílusosan, eleven, közvetlen hangon és vállalt, erős szubjektivitással mesélje el a történetet; a történet kap pár érdekes csavart, amitől a szükségszerűen sablonos történet merevsége oldódhat egy kicsit; érdekes mellékszereplőkkel próbál meg még jobb atmoszférát teremteni. Sajnos ezek az erőfeszítések nem mindig válnak be száz százalékosan. Amennyire jó mesélő a tizenöt éves, gördeszkás Sam, annyira bosszantó, amikor a történet egy-egy kritikus fordulat előtt túlságosan hamar feladja önmagát. Tudjuk, hogy közeledik az Elkerülhetetlen Végzet, tudjuk, hogy addig már érdemi cselekmény nem várható; mégis várnunk kell — kicsit talán lejárt módja ez a feszültségkeltésnek.

Persze ahhoz képest, hogy egy ilyen történetben — két fiatal egymásba gabalyodik, pár hét, szexuálisan túlfűtött kapcsolat után szakítanak, majd kiderül, hogy a lány terhes és meg is szüli a gyerekét — milyen magától értetődően kínálják magukat a zsebkendőfacsaró fordulatok, Hornby mindenképpen kiváló munkát végzett. Úgy képes a felvetett problémákról őszintén, közvetlenül, nagy empátiával beszélni, hogy közben sikerül elkerülne a szokásos, didaktikus kliséket. Tulajdonképpen inkább az gondolkodtatott el, nem esik-e át időnként a ló túloldalára, nem mutatja-e be ezt az élethelyzetet túlságosan könnyedén, nem túl egyszerűek-e az egyes krízishelyzetekben kínált megoldások. Valóban hihető, hogy egy 16-18 éves srác ilyen könnyed humorral vágja át magát ezeken a nehézségeken?

A cselekményt pár érdekes mellékszál egészíti ki — megismerhetjük a főhős szüleinek történetét, akik hasonlóképpen jártak, mint ő; pár fricskát kap a társadalom is, amely ugyan ma már nem borzadnak el attól, ha egy tini teherbe esik, ugyanakkor valódi empátiát sem képes felmutatni.

A regény lezárása volt talán a legnagyobb csalódás. Túlságosan is hamar és túlságosan nyilvánvalóan kezdődött meg a szálak elvarrása, így végül is a inkább csak úgy tessék-lássék abbamarad a történet. Kár, mert ezek a hősök egy tisztességes búcsút is megérdemeltek volna.

Védett: Gin tonic, hamburger, baracklekvár

Trychydts | | | 2010., szeptember 15., 14:29 | | |

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

“So obvious, so bourgeois, so boring”

Trychydts | | | 2010., szeptember 13., 8:26 | | | Kategóriák: ,

Megnéztem a Tront. Leginkább azért, mert kétszer láttam a folytatás trailerjét, amiről eszembe jutott, hogy a nyolcvanas években olvastam róla egy cikket a Roburban. Úgyhogy több, mint egy évtizedes lemaradás után megnéztem, fél óra kivételével majdnem az egészet!

Ugyanaz a baj ezzel a filmmel, mint a többi hasonló technológiai villantással. Az alkotók elfelejtették, hogy lesz időszak, amikor nem a ZX-Spectrum vagy a Commodore 64-es lesz a legmájerebb számítógép a világon, így eljön majd a kor, amikor a rosszul digitalizált, ócskán kivágott szereplők rákenése egy 16 színes háttérre már nem lesz elég ahhoz, hogy az ember elájuljon a boldogságtól. (Mint amikor már majd 4D-ben nézünk filmeket, akkor az Avatar  is csak egy unalmas ócskaság lesz.) Filmművészeti alkotásként a Tron egyszerűen értelmezhetetlen, 1982-ben már én is drámaibb és komplexebb cselekményű történeteket dolgoztam ki a co-producerként tevékenykedő húgommal a gyerekszoba szőnyegén, mint amit a film végül is felnőtt alkotóinak sikerült.

Nem szpojlerezem el a történetet, hátha lesz olyan balek, akit sikerült úgy felcsigáznom, hogy megnézi, mielőtt rávetné magát a folytatásra, amit én természetesen már alig várok.

Jublieumi Újbuda Jazzfesztivál (Babám, Bin-Jip)

Trychydts | | | 2010., szeptember 08., 6:06 | | | Kategóriák: ,

Kár lenne úgy csinálnom, mintha jazz-szakértő lennék, ezért inkább kísérletet sem teszek arra, hogy érdemben elemezzem a Babám-Bin-Jip koncertet. Ami nagyon jól esett, hogy nagyon színvonalas, nagyon tudatosan összerakott előadás volt mind a kettő.

Nekem a Babám megközelítése tűnt inkább hagyományosnak, fülbemászó dallamokkal, kellően karizmatikus énekessel, hangulatos vokálokkal és pontos előadással — azóta már jó sokszor végighallgattam az összes elérhető számukat a Myspace-en. Talán a magyar nyelvű szövegek azok, ahol nem éreztem ezt az aggályosságig menő műgondot — az érdekes téma érzékelhető ugyan a sorok mögött, de az ember nagyon nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy leginkább azt írták le, ami épp kijött. Az angol szövegek ennél mindenképpen jobbak és semmiképpen sincsenek arányban a zenei megoldások színvonalával. Amúgy tényleg klassz, karakteres zenét játszik az együttes; most először hallottam őket először, mégis simán meg tudtam különböztetni a dalokat mindet hangulat, hangzás alapján.

Az egy DJ-ből, egy gitárosból, egy billentyűsből és egy énekesnőből álló Bin-Jip-et egyelőre nem mertem újrahallgatni, pedig hallgatni őket nem egyszerűen csak jó volt, de kifejezetten katartikus élmény volt. Nem is emlékszem, mikor hallottam ennyire más, ennyire újszerű, ennyire érdekes és izgalmas zenét, és mikor láttam színpadi előadást, ami ilyen tökéletes összhangban lett volna azzal, ami elhangzott. Hipnotikus érzés volt nézni is, hallgatni az egész előadást, nem volt egy olyan másodperc, amiről úgy gondoltam volna, hogy hiábavaló vagy egy kicsit leeresztett volna. Érdekes keveréke volt az elektronikus és a hagyományos zenének; az ének itt inkább funkcionált egy újabb “hangszerként”, mint szövegek közvetítőjeként.

A hangosítás állítólag az A38 érdeme, ahol a jelek szerint én még nem voltam elégszer. Mindenesetre kristálytisztán szólt minden (ellentétben azzal a jó pár évvel ezelőtti alkalommal, amikor először voltam itt).

Eredet (Inception)

Trychydts | | | 2010., szeptember 07., 14:58 | | | Kategóriák: ,

Utoljára talán a Mátrix (első két része) volt rám ekkora hatással. Olyan science-fiction film, amelyik nem éri be a jó alapötlettel, az ügyes kivitelezéssel, a hangulatos látványvilággal, az élvezhető és koherens történettel, hanem az önmaga által biztosított extravagáns kontextust arra használja fel, hogy alapvető erkölcsi, társadalmi, emberi kérdéseket újszerű megközelítésben mutassa be.

Az Eredet világában egy különleges technológia segítségével lehetővé válik, hogy behatoljanak mások álmaiba és megszerezzék a célszemély legrejtettebb titkait. Ez a lehetőség nyilván új távlatokat nyit az ipari kémkedés vagy a magánnyomozás előtt. Persze a különleges feladathoz különlegesen képzett emberek kellenek: olyanok, akik kiismerik magukat az álmok különleges törvényei között. Ugyanakkor ahhoz, hogy a feladatukat hatékonyan el tudják látni, a való világban is sok mindent meg kell tenni: meg kell ismerni az alanyt, hogy aztán el tudjanak tájékozódnia a tudatalattijában; ismerni kell a környezetét, hogy kellőképpen megtévesztő környeztet tudjanak neki szimulálni. Nem utolsósorban fizikailag is közel kell kerülni hozzá, akkor, amikor alszik — gazdag és befolyásos emberek esetében ez önmagában sem egyszerű feladat. És ezek a kihívások csak nehezebbek, ha nem ellopni kell valamit, hanem egy új gondolatot kell az alany fejébe ültetni.

A film főhőse, a Leonardo DiCaprio játszotta Dom Cobb egy ilyen álomtolvajt alakít. A film onnantól kezd alapvetően több lenni egy sima tolvajos akciófilmnél, amikor kiderül: a feleségével való zaklatott viszonyát álmaiba is képtelen magával vinni: nem csak a célszemély, hanem saját tudatalattijának kivetüléseivel is meg kell küzdenie. Ráadásul, mivel rengeteg időt tölt mások álmaiban, egyre bizonytalanabb lesz abban, hogy mikor van ébren, mikor van a valóságban.

Ebből persze rögtön adódik egy érdekes metafizikai-ismeretelméleti játék. Az álomargumentumot már Descartes is alkalmazta annak bizonyítására, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e egyáltalán tőlünk független külvilág. Ahogy — szól az érvelés — álmunkban is biztosak vagyunk a megtapasztalt valóság létezésében, hogy aztán ráébredjünk, hogy az általunk tapasztat világ valójában csak általunk teremtett illúzió volt, úgy nincs alapunk arra sem, hogy a valóságnak objektív létezést tulajdonítsunk. Ez az alapgondolat erősödik fel azokban, akik hivatásszerűen, rendszeresen foglalkoznak álmokkal (lényegében a valóság meghamisításával); nekik valóban égető fontosságú, hogy megtanuljanak különbséget tenni álom és valóság között. Azért ha igazán odafigyelünk, akkor azért érezhetjük, hogy ez a bizonyosság mindenképpen vékony jégen jár: ahogy Lem Solarisában is nehéz, ha nem lehetetlen ezt a tesztet elvégezni, azt itt prezentált megoldás is vállaltan paradox. A nézőt is gyakran húzzák be ebbe a csapdába: még akkor is hajlamosak vagyunk egyes, a vásznon játszódó eseményeket reálisnak elfogadni, ha tulajdonképpen tudnunk kellene, hogy amit látunk, az csak álom.

Az álmokkal való játék persze sok más dolgot is lehetővé tesz. A film sok különleges, szépen megformált, egyedi hangulatú helyszínen játszódik, miközben a főcselekmény lineárisan halad tovább; ezzel párhuzamosan szépen lassan a főszereplő múltját is megismerhetjük. A film térideje tehát megkapóan komplex, ugyanakkor mégis viszonylag jól átlátható. A kép szépen lassan áll össze, ezzel párhuzamosan tolódnak el a film hangsúlyai: egyre kevésbé az a fontos, sikerül-e teljesíteni a megbízást, sokkal inkább az, hogy a saját problémáikba és komplexusaikba belebonyolódott szereplőknek sikerül-e megküzdeniük saját lelki problémáikkal.

A tudatalattiban való búvárkodás pedig felszínre hozza a film tulajdonképpeni kérdésfelvetését: tulajdonképpen mire alapulnak az emberi kapcsolatok? Dom Cobbs feleségével való viszonya egy izzó, lángoló, elsöprő erejű szenvedélyre épülő, soha ki nem hunyó szerelem: ezt mégis leginkább csak saját elméjükben élik meg. Egymásra érdemi, valódi hatást csak a tudatosság határán tudnak gyakorolni: rendkívül éles helyzet szükséges ahhoz, hogy meg tudják különböztetni a valódi személyt saját tudatalattijuk kivetülésétől. A regény felszíni cselekménye pedig egy apa-fiú kapcsolat körül mozog. Bár szerencsés módon meg vagyunk kímélve az idegesítő flashbackektől és az irreális hosszúságú visszaemlékezésektől, leginkább csak a fiú személyiségét láthatjuk, mégis nagyon plasztikusan tárul fel előttünk a szülő-gyermek kapcsolatok bonyolultsága, törékenysége és kitettsége a félreértéseknek, előítéleteinknek és saját, belső rögeszméinknek.

Az Eredet egy majdnem-szolipszisztikus világban játszódik, ahol az emberek alapvetően a saját elméjük kreálta világukban élnek, életüket, döntéseiket pedig igen nagy részben a tudatalatti irányítja. Érdemi hatalmat saját sorsuk felett csak azok kaphatnak, akik nem félnek alámerülni saját elméjük legsötétebb mélységeibe: ők viszont ezért óriási árat fizetnek. Ugyanakkor határozottan pozitív ennek a világlátásnak egy másik következménye: ha javítani akarunk a másokkal való viszonyunkon, akkor is elsősorban saját magunkba kell fordulnunk.

Egy ilyen komplex és sokféleképpen értelmezhető film tökéletes kivitelezést követel — szerencsére az egész stáb remekül felel meg a kihívásnak. A zene és a finom, érzékeny operatőrmunka rengeteget tesz hozzá a kiváló ütemű rendezéshez — ugyanez a színészi játékokra igaz. Különösen a mellékszereplők egységesen magas színvonalú, egymást remekül kiegészítő játéka az, ami különösen szembeszökő. Remek, plasztikus karakter valamennyi, aprólékosan kidolgozott személyes stílussal és temperamentummal, gyengeségekkel és nagyon emberi erényekkel. DiCaprio teljesítménye is osztályon felüli, de tőle nem is vár mást az ember. A sci-fi rajongók alighanem azt a tényt is örömmel fogadják majd, hogy a világ fantasztikumra vonatkozó törvényszerűségei is hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, nincsenek szembeszökő logikai hézagok, erőltetett megoldások, és a matek is stimmel mindenhol (ha szőrszálhasogatóak szeretnénk lenni, elég sokat lehet számolni).

Egy dologért azért kár. Az Eredet nem sokkal a Viharsziget után készült — a két film alaphelyzete pedig több ponton is átfed egymással (az egyik ilyen az ugyancsak DiCaprio alakította főhős folyamatos vágyódása a felesége és a gyerekei iránt). Ez a kelleténél talán több áthallás forrása, talán olyan értelmezéseket is lehetővé vagy hangsúlyossá tesz, amelyek valójában nem (igazán) relevánsak. DiCaprio is sokszor hasonlít önmagára. Nüansznyi különbség ez persze, talán tenni sem lehet ellene, ez egyszerűen csak a filmipar működési mechanizmusának mellékterméke.

A film vége több szempontból is nagyon érdekes és különleges. Egyrészt — mintha mi is sorra törnénk át a cselekményt alkotó álmok egyes rétegein — több szereplő is komoly katarzist él át. Majd remekül megkomponált zárójelenetben a készítők ráébresztenek bennünket: a filmben felvetett filozofikus kérdésekre még nem született megnyugtató válasz. Ezekre egyedül kell megoldást találnunk — és a fejünkbe táplált problémák pedig alighanem sokáig foglalkoztatnak majd bennünket. Dom Cobbnak igaza volt abban, hogy a gondolat a legszívósabb élősködő.

Reader’s Log — Ephraim Kishon: Hiszi a piszi

Trychydts | | | 2010., szeptember 05., 9:47 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Akadémiai kiadó.)

A Gozsdu Bazárban vettem ezt a könyvet — még szórakoztam is rajta, hogy vajon mi mást vennék én egy ilyen kirakodóvásárban, ha nem könyvet. (Egy fuufot, például. De végül nem vettem.)

Nagy Kishont-rajongó vagyok, éppen ezért nagyon élveztem ezt a könyvet; ugyanakkor olyanoknak nem ezt ajánlanám a figyelmükbe, akik még semmit sem olvastam Ephraim Kishonttól (vagyis eredeti nevén Kishont Ferenctől). Az Izraelben karriert csinált humorista-újságírónak itt a politikával kapcsolatos írásai vannak összegyűjtve, illetve jó pár ilyen témájú írást itt olvastam először. Mindezt a szerző fanyarul filozofikus fejtegetései foglalják keretbe. Az összhatás mindenképpen nagyon kedvező, de az a falrengető humor most kimaradt, ami az összegyűjtött, nem tematikus köteteiben rendszeresen felcsillan).

Klassz volt, tetszett, akit érdekel a politika egy kicsit más megközelítésben, és/vagy Kishont-rajongó, annak ajánlom. A kötetben ugyancsak megtalálható a szerző nyílt levele a pere előtt álló Adolf Eichmannhoz; ez viccesnek nem vicces, de nagyon is megindító és érdekes.

Szeptember lett

Trychydts | | | 2010., szeptember 03., 16:15 | | |

Nyolcadszor jön a kérdés, most éppen e-mailben, hogy mikorra lesz lesz a guide a zimbabwei delegációnak. Már mondtam személyesen és telefonon, hogy jó esetben csütörtökre, rossz esetben péntekre leszek kész; az übersürgős másik projekt miatt ma ruhástól aludtam, és fél hátra mentem be melózni, szerintem ez elég rossz eset. Úgyhogy itt az ideje egy kis keményebb diplomáciának: átmegyek, és dorombolva megkérdezem: csak nincs valami baj? Borul az előre megbeszélt ütemterv? Így végre csend lesz.

Végre ősz van. Más a levegő, végre hűvös van este, és talán kánikulaveszély sincs már. Rovarok még akadnak. A minap valami irgalmatlan ciripelés miatt nem tudtam aludni. Nyomozom a hang forrását, hát egy giga-lombszöcske hegedül a szomszéd ajtaja feletti sarokban. Hozok egy széket, és közben azon töröm a fejem, vajon elég jó magyarázat lesz-e a szomszédoknak, hogy azért állok egy széken az ajtajuk előtt, mert szöcskét akarok fogni. Fogok is, kidobom az ablakon, hegedüljön másutt a koma.

Két vacsivendégem is volt a héten, villoghattam a fahéjas-szekfűszeges-mazsolás fasírtommal, meg a párolt zöldségsalátámmal.

Tegnap amúgy Csabi volt nálam játszani, az év egyik legizgalmasabb menete volt, jól el is húzódott, de aztán pozitív lett az eredmény. Nem daráltam be. Talán öregszem.

Még mindig no Kindle a láthatáron. Papíron olvasok, mint egy ősember. Persze mivel most egy sztártermékről van szó, még azon is bosszankodhatok, hogy mindenhol ezt dicsőítik.

Reader’s Log — P. G. Wodehouse: Gáz van, Jeeves!

Trychydts | | | 2010., szeptember 02., 8:48 | | | Kategóriák: ,

Még a festés előtt-alatt olvastam újra — éppen kellett a kis plusz lelkierő.

Szerintem ez a legeslegjobb Wodehouse, ami valaha is íródott. Eleve nagyon csípem Bertie Woostert, a maga laza, elegáns stílusával és a tökfejével, a még nála is tökkelütöttebb barátaival. Remekül eltalált figura, azonosulnom sem túlságosan nehéz vele, noha egy lehelletnyivel alighanem olvasottabb vagyok — mégis, a beszólásaim nem csekély részét nyúltam tőle.

Bertie ebben a regényben van leginkább elemében — onnantól kezdve, hogy Dahlia nénikéjétől megkapja a megbízatást, hogy nevezzen modern hollandnak ez ezüst tejfölösköcsögöt, majd hamarosan vidékre kell utaznia, hogy olyan embereknél vendégeskedjen, akik javarészt mélységesen utálják, merő szívás az élete. Egyszerűen soha nincs vége a zűrök sorozatának, ha egy megoldódik, három másik lép a helyükre; ő meg persze elég kedves és aranyos ahhoz, hogy mindenki kedvéért állja a sarat. Na meg a Madeleine Basset-tel kötendő házasságból is jó lenne kimászni.

A klassz, csavaros történetet kedvenc Wodehouse-mellékszereplőim teszik még fűszeresebbé: Basset tata, a szarkasztikus, kicsinyes, visszavonult rendőrbíró, Roderick Spode, a szélsőjobboldali diktátorjelölt, Gussie Fink-Nottle, Bertie halképű, gőtetenyésztő barátja és Stiffy Byng, a megátalkodottan pajkos únokahúg.

Emlékszem, egy könyvesstandnál vettem meg, amikor szívem éppen aktuális hölgyére vártam még réges-régen, a metróépítés előtti Kálvin téren; azóta is jó sok mindenkit megnevettettem már vele.

Reader’s Log — Neal Stephenson: Snow Crash

Trychydts | | | 2010., szeptember 02., 8:11 | | | Kategóriák: ,

(Penguin Books, 1994)

Kultikus cyberpunk könyvként szokták emlegetni, de ha az, akkor csak az ötletek miatt, amiken kétségkívül sokat dolgozott a szerző: mint könyv, ez az egyik legrosszabb, legócskább, legszerkesztetlenebb fércmű, ami valaha a kezembe akadt. Sokszor nem is több egy író jegyzettömbjénél.

Algi sokszor szokta kritizálni az olyan filmeket, ahol szánkba rágják a szükséges ismereteket, ahelyett, hogy valahogy kiderülne a cselekményből. No, itt van egy egész könyvtáros program, aminek semmi más feladata nincs, mint hogy lexikális ismeretekkel lássa el a főhőst, Hiro Protagonistot (pedig milyen jó kis szójáték: angolul kiejtve kb. Hős Főszereplő a főszereplő neve). És ezeket a lexikális ismereteket bizony nekünk is el kell sajátítanunk, minden egyes szót el kell olvasnunk. Magát a világot — egy magáncégek irányította államocskákra szétesett Egyesült Államokat, illetve az ezzel párhuzamos Metaverzumot, a szerző 3D-s vízióját a mai Internetről — pedig javarészt szerzői kiszólásokból ismerjük meg.

Cselekmény a szó klasszikus értelmében véve nincs, ha cselekménynek az események logikailag összefüggő láncolatát értjük, amiben időnként, a monotonitás megtörendő, fordulatok vannak. A szereplők időnként úgy döntenek, hogy csinálnak valamit, de ez rendszerint egy hirtelen jött ötletként ér bennünket. Visszanézve persze mindig úgy tűnik, mintha lenne a dologban valami tervszerűség, de ahogy olvassuk a könyvet, mégsem ezt érezzük. Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a szerzőnek voltak ötletei jelenetekre — legyen egy kardozós verekedés a főhős és pár rasszista bunkó között egy felfújható sátorban — amiket aztán leírt, majd elrendezte úgy, hogy kábé kiadjanak egy cselekményt.

Teljesen hiányoznak pl. az ún. fordulatok. Amikor a főhős szeretne valamit, de a dolgok rosszul sülnek el, és valami mást kell kitalálni. Rendszerint megterveznek valamit, aztán az történik, ami nem is különösebben nagy kunszt, hiszen a hősök legnagyobb része szuperhős: a világ legjobb hackere és kardvívója, egy minden helyzetre az optimális kütyüket magával hordó tinédzser, gördeszkás futár, mutáns eszkimó sorozatgyilkos, a Maffia sokat tapasztalt és még ma is strapabíró főnöke stb. Haladnak a nehézségek közepette, mint kés a vajban. Ha esetleg mégsem, akkor sincsen semmi gond, mivel ilyenkor addig lézengenek, amíg a dolgok megoldódnak valahogy.

Külön irritáló, hogy a szerző mennyire igyekezett tudományosnak feltüntetni ezt a regényt. Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy elhitesse, a neurolingvisztikai metavírus, amit kitalált, tényleg működőképes, ezért elmagyarázza a működési mechanizmusát. Szeretné, ha a Metaverzum koncepciója hihető lenne, ezért folyton számítástechnikai részletekkel bíbelődik. Egy alternatív őstörténelmet szeretne kidolgozoni, ezért sokat vacakol történelmi apróságokkal. Csak éppen már 1992-ben is lehetett tudni, hogy a számítógépek nem így működnek, hogy a vírusoknak nem ez a hatásmechanizmusa, ami a könyvben le van írva (és hogy nem csak vírusoktól lehet megbetegedni, hanem baciktól is), és hogy a társadalom alapvetően más elvek szerint működik. Ennyi erővel lehetett volna a sok magyarázatot hagyni a francba.

Lehet, hogy egy kicsit erős lesz, amit mondok, de ez a könyv még a késői Asimovoknál is rosszabb.

Yza — pin-up kísérlet

Trychydts | | | 2010., szeptember 01., 13:06 | | | Kategóriák:

A Lectuson már leírtam, amit a dolog technikai oldaláról tudni érdemes. Úgy tűnik, sikerült életem egyik legjobban sikerült sorozatát összehoznom: technikailag is sikerült kellőképpen komplex megoldásokat összeraknom, a kiválasztott koncepció is elég érdekes volt, és elég bonyolult ahhoz, hogy még filmeket is kelljen néznem hozzá. Kicsit féltem, hogy végül egy sima glamour sorozat jön ki a sok munkából, de az eddigi visszajelzések alapján ezt a veszélyt sikerült elkerülnöm. Mondjuk ezúttal a modellen is sokkal több múlott, mint ahogy azt máskor hagyni szoktam: sok dologban kifejezetten Yzára hagyatkoztam, részben, mert a koncepció is ezt követelte meg, részben, mert biztosan gyakorlottabb stylist, mint én.

A stúdió-berendezés, mint ötlet, megint bejött, azóta is sokat gondolkodtam ezen, algitól is kaptam ötleteket, így legközelebb még jobban berendezem majd.

| | | Korábbi bejegyzések »