Nem hiszem, hogy érdemes erről sokat írni: azon science-fiction novelláskötetek egyike, amiből még az Irodalmi szöveggyűjteményben is volt novella. Kvázi minden évben elolvasom.

Lem egyik legszellemesebb és legkönnyedebb munkája: humoros, de mégis nagyon mélyen filozofikus mesegyűjtemény, aminek főszereplői nem emberek, hanem robotok. Ráadásul, ahogy az egyes írások alapján szépen lassan összeálló mitológiából megtudhatjuk, az embertől függetlenedett, immáron évezredek óta független, saját civilizációkban élő robotok — az ember maximum mint a legendák szörnye vagy gonosz, ártó szándékú, undorító ellenség tűnik fel.

A novellák témája és tétje mindig elég változatos: a huszadik század általános társadalmi problémáira és tudományos eredményeire éppen úgy reflektál, mint az általános emberi erényekre és gyarlóságokra. És mindezt sokszor falrengető humorral, zseniális helyzet- és jellemkomikummal teszi.

Amúgy a most megjelenő Lem-összkiadásban is benne van, szóval, akinek eddig hiányzott, most beszerezheti.