Nyári frontátvonulás

Trychydts | | | 2010., július 30., 5:56 | | |

Liz lányát felvették az egyetemre. Normál esetben ilyenkor persze örülés van meg minden — jelen esetben elég keserű szájízzel utaztak el nyaralni. (Utóbbi amúgy azt jelenti, hogy most két hétig légkondi-Hawaii van az irodában, de azt is, hogy nekem kell locsolnom Liz imádott növényeit.) Ugyanis nem arra a szakra vették fel, ahová első helyen meglett a ponthatára — mégpedig azért nem, mert a kiváló pontokról szóló bizonyítvány-fénymásolatokat a felvételi iroda egyszerűen kidobta. Persze fellebbeztek, az irodának laza hatvan napja van, hogy a fellebbezést elbírálja, az egyetem viszont ennél valamivel hamarabb kezdődött. Az így előresorolódott, reménybeli Alma Mater már most igyekszik rávenni a leányzót arra, hogy regisztráljon csak nyugodtan, vegyen fel tárgyakat meg ilyesmi. Isten hozott a felsőoktatásban, kislány; biztosíthatlak, a későbbiekben is hasonlóan jól fogsz szórakozni.

Tegnap újrakezdtük az RPG-szezont; Balu és Zsó visszatértek grönlandi hajóútjukról. Vicces lehetett jégtáblák között vitorlázgatni ebben a melegben, de állítólag fotóztak egy csomó jegesmedvét, majd felteszik őket a Flickr-re. Élménybeszámolót nem tartottak — Emzsunak mondtam is napközben, az újabban egyre rendszeresebb kávé-agóniánk egyikén, hogy én csak egy kérdést fogok feltenni nekik, jelesül, hogy hol tartottunk a játékban. Rizses lecsót főztem, ez egy elég kellemes nyári partikaja, lehet belőle jó sokat főzni, kellőképpen jó az éhség ellen, de mégsem olyan nehéz, hogy mindenkinek lebillenjen a feje.

Van új nyomtató-scannerem — egy Epson. A legeslegeslegelső nyomtatóm is egy Epson volt, egy kilenc tűs mátrixnyomtató — percekig tartott, amíg kinyomtatott egy oldalt a Wordben, mégis abszolút imádtam, egy valóságos csodának tarottam, hogy a szobámban van valami, amivel a számítógépről a papírra tudom varázsolni a leveleimet. Úgyhogy most, hogy életemben először nem társbérlő vagyok egy nyomtatóra, én is Epsont vettem. A HP-nyomtatókból végletesen elegem lett, de szerintem a HP-nyomtatóknak is elegük lett belőlem — az elmúlt öt évben számos súlyos konfliktusunk volt, úgyhogy úgy éreztem, egy időre most mindenképpen szüneteltetni kell a kapcsolatot. Az Epsonhoz meg nem csak ez a régi szerelem fűz, hanem a szaksajtóban is elég kellemes dolgokat lehet róluk olvasni.

Jövő héten megint megyek stúdiófotózni — mondjuk már eleve rettegek, lévén, hogy Emzsu került lencsevégre. De az is lehet, hogy jó lesz, noha egyelőre csak nagyon haloványan körvonalazódik bennem a koncepció. Azért elég sokat egyeztettünk már ahhoz, hogy érezhető legyen, mi az, ami mindenképpen ki van zárva — jelesül az, hogy hagyományos, sima stúdió-sorozat készülhessen. Mindenképpen izgalmas lesz, még akkor is, ha koksszá égek közben.

A Tetovált lány amúgy újabb szintre juttatta a Kindle-ös tapasztalataimat: még a Paradise Lostnál is többet jegyzeteltem, húzogattam alá benne, kifejezetten annak érdekében, hogy minél jobban össze tudjam hasonlítani a filmmel. A végén aztán visszaolvasgattam a jegyzeteimet, elég sokat segített a jobb megértésben. Azt gondolom, tényleg segíti a kritikus olvasást, ha az ember egy kicsit interaktívabban bánhat a könyvével — a papírkönyvbe firkálást azonban olyan szintű barbarizmusnak tartom, amire szerintem soha nem lennék képes. De így például nem csak a szubjektív megérzéseimre kellett hagyatkozni annak kérdésében, hány ordító közhellyel találkoztam vagy hogy hány erőltetett poént kellett elviselnem.

Voltam shoppingolni. Átütő esemény ez felnőtt életemben, nem nagyon emlékszem, hogy valaha is csináltam volna hasonlót. Igen, fogtam édesanyámat, meg egy bevásárlólistát (alsóneműt akartam, pólókat, tenisz- meg rövidujjú ingeket), és boltról boltra jártunk, keresgéltem, válogattam, próbálgattam. És nem csak vettem ám öt fekete pólót, meg három tökegyforma fekete inget, hanem kifejezetten hajtottam arra, hogy kihasználjam édesanyám széleskörű ismereteit, tapasztalatát és erkölcsi hátterét, és olyan cuccokat is megvegyek, amiket magamtól semmiképpen nem mertem volna még kézbevenni sem.

Arra azért vigyáztam, hogy legyen nálam hátizsák — a plázában logós szatyrokkal sétálgató Trychydts olyasvalami, amit már végképpen nem tudnék összeegyeztetni az önképemmel. Így is azon kaptam magam, hogy a Marks and Spencerben állok sorba a pénztárnál — ami ugye köztudottan az az üzlet, ahol végül Bridget Jones is ki szokott kötni. És akkor még vannak, akik nem értik, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy nem vagyok elég macsó.

Reader’s Log — Stieg Larsson: The Girl with the Dragon Tattoo

Trychydts | | | 2010., július 29., 4:41 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Amazon Kindle kiadás.)

Amikor Tetovált lányról írtam, engedtem azoknak a külföldi hangoknak, miszerint ennek a különlegesen erős atmoszférájú, komplex mondanivalójú filmnek a „valódi” története a regényben van. Kíváncsi voltam, utánajártam. Sajnos a regény messze nem éri el a film színvonalát. A történet valóban komplexebb, a Harriet Vagner utáni nyomozás sokkal realisztikusabb, a cselekmény jobban át van gondolva, mentes az abszurd képtelenségektől is. Ezeket a pozitívumokat az irodalmi érték teljes mellőzésével próbálja kompenzálni — teljes sikerrel. Ez a könyv nem több ügyes szellemi konstrukciónál, ami leköti ugyan az embert, de a végén mégis azon kapja magát hogy a szerzőnek a leírt emberi szenvedésekkel nem volt más célja, mint az ő borzongatása és szórakoztatása. Akkor már jobb volt a Da Vinci kód — érdemi mondanivaló ott sincs, csak izgulunk egy nyomozás végeredményért, de legalább nincs benne állatias kegyetlenség és nem csorog patakokban a vér.

Sorra véve a „veszteségeket” (persze ez csak annak az, aki előbb látta a filmet), a leginkább talán a film erős drámaiságáért kár. A filmben nagyon markánsan hétköznapi emberek szerepeltek, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a mögöttes üzenet hatni tudjon. Így ugyanis a néző számára is jól beazonosíthatóak voltak a megjelenített személyiségek, hitelesek voltak a közöttük levő súrlódások, konfliktusok. Bizonyos értelemben ismertük a film szereplőit; a történet szociografikus keresztmetszetet adott a jóléti társadalmakról is.

A könyv ehhez képest teljesen fekete-fehéren ábrázolja a dolgokat, a szereplők pedig hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A „jók” (például a filmben központi szerepet játszó Millenium magazin munkatársai) morálisan akkor is kikezdhetetlenek, ha éppen szakmányban követik el a bűncselekményeket. Gondolkodásuk letisztult és világos, stratégiai érzékük kitűnő, gyakorlatilag tökéletes közöttük az összhang, az esetlegesen fellépő problémákat szexszel vezetik le. Minden érzelmük pozitív, ha felháborodnak valamin, akkor az kizárólag az Igaz Ügy iránti maximális elköteleződés kifejeződése. Hibát csak akkor követnek el, ha az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a regény cselekménye továbbhaladhasson.

Ennek az elképesztően elfogult ábrázolásmódnak a következményei valójában a címszereplő lányon mutatkoznak meg. Míg a filmben egy elképesztően tehetséges és intelligens, de saját démonaival folyamatos harcban álló, személyiségének maradék integritásáért folyamatos küzdelmet folytató, mások által sokszorosan megvetett és megalázott szereplőt látunk, addig a könyvben egy kikezdhetetlenül erős és szívós, megtörhetetlen, szinte mechanikus tökéletességgel operáló sötét angyalt. Egyedül a legutolsó oldalon bicsaklik meg egy másodpercre, de hát ez sem elkerülhető, hiszen így garantáltan kíváncsiak leszünk a folytatásra.

A „gonoszok” viszont aztán tényleg nagyon azok: képmutatóak, cinikusak, haszonlesők, erőszakosak, elvakultak, beképzeltek, önzők, részvétlenek, hazudnak, frigidek de legalábbis szexuálisan elhanyagoltak, minősített esetben ölnek és nőket erőszakolnak meg. Csúnya egy bagázs, csak azok remélhetnek feloldozást, akiknek a Fény angyalai (a főszereplők) meg tudnak bocsátani a végén. Mi, olvasók esélyt sem kapunk arra, hogy legalább a nem-sorozatgyilkosokkal magunktól is azonosulhassunk.

Amennyire gondosan ki van dolgozva a cselekmény, az irodalmi eszközök alkalmazása éppen annyira silány . Minden egy kicsit túl van húzva. A „realisztikus” légkör megteremtésének egyik legfontosabb eszköze a számítógépes márkanevek folyamatos ismételgetése. Mindenkinek tudjuk, hogy milyen laptopja és asztali gépe van, rengeteg program a nevén van nevezve (a főgonosz persze Internet Explorert használ). Ez egy idő után nagyon fárasztó. Ez ugyanis pont olyasmi, ami a valóságban rendszerint nem tudatosodik az emberben; nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a történetet valójában egy szoftver- és hardverügynök meséli el nekünk.  Rengeteg a közhely. „A gondolat úgy hatott rá, mint derült égből a villámcsapás” — amennyire csinosan (?) mutat ez egy középiskolai fogalmazásban, annyira igénytelen egy nemzetközi kiadásra szánt regényben.

Időről időre igénytelen és idétlen viccek szúrják a szemünket: a szerző szemlátomást azt gondolta, hogy egy-két jó poén sosem árt. Pedig amikor emberi kapcsolatok kibontakozásáról kéne őszintén és egyenesen beszélni, akkor nem feltétlenül kívánatos vicces feliratú gúnyákba bújtatni a szereplőinket.

A regény szerkesztése sem egységes. A legnagyobb baj az, hogy amikor az író éppen nem tudja megoldani, hogy az olvasó az amúgy következetesen alkalmazott, „láthatatlan megfigyelő” szemszögéből ismerje meg a dolgokat, akkor egyszerűen félreteszi a regényt és szájbarágósan megmagyaráz mindent, a saját (írói) véleményét is hozzátéve. Fut a cselekmény, Stieg Larsson egyszer csak leteszi a tollat, elmagyarázza, mit kell tudnunk a svéd gyámügyi rendszerről, elmondja, hogy neki mi a véleménye, majd, mintha mi sem történt volna, követjük tovább a hackerlányt a folyosón.

Az események sokáig szigorú időrendben történnek, és mivel a történet legtöbbször legalább két szálon fut, ezért adott a lehetőség a feszített tempójú történetmesélésre: hol ezt, hol azt a szereplőt követjük, ha párhuzamosan történnek velük a dolgok, akkor egy-két oldalanként váltogatva közöttük. (Ezt a szerkesztést amúgy a film is visszaadta.)

Ez az elv csalódást hozó igénytelenséggel bomlik meg a könyv utolsó fejezeteiben. A központi rejtély már megoldódott, a szereplőknek gyakorlatilag szinte már csak szövetségesei vannak és a végső győzelemhez kétség sem férhet. Ehhez képest hosszan, unalmasan, az eddigi stílust a lustaság jegyében sutba vágva, teljesen ad hoc megoldásokkal kell megismernünk minden részletét annak, hogyan varják el szereplőink (majdnem) az összes szálat. Az említett lustaság oda vezet, hogy megjelennek a vendégszövegek is: a szerző már nem bíbelődik azzal, hogy tömören és röviden ismertesse a szereplők által írt és olvasott e-mailek tartalmát, egyszerűen úgy tesz, mintha bekopizná ezeket, és voila, máris megvan az ideológia a szerkesztetlen, informális és slampos stílusra.

Ez az utolsó rész amúgy azért is szörnyű, mert itt derül ki feketén-fehéren, ami már eddig is sejthető volt, hogy micsoda brutális és vérlázító erkölcsi demagógia áll a főszereplők cselekedeteinek hátterében. A szerző gyűlöli a kapitalizmust — ezt egy-két  kiszólással már korábban is sejtette — és elkötelezett híve a „cél szentesíti az eszközt” elvének. Legszívesebben alighanem egyszerűen csak leggéppuskáztatná a pozitív szereplőkkel a saját maga által teremtett, vérszívó, gonosz spekulánsokat: az író szemlátomást gyűlöl mindenkit, aki vagyonát nem átallotta a tőzsdén gyarapítani. Amikor a főszereplőt arról kérdezik egy sajtótájékoztatón, nincs-e lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy cselekedetei negatív hatással vannak a tőzsdei árfolyamokra, határozott nemmel felel. A tőzsdén ugyanis csak élősködő spekulánsok gazdagodnak, ha ők elveszítenek pár millió koronát, azért nem kár — fejtegeti nagy élvezettel. Belegondoltam, és rögtön kedves barátaim jutottak eszembe, akik nemrég részvényalapokba fektették spórolt pénzüket, hogy a kislányukat majd megfelelő iskolába járathassák. Körülbelül ekkora szellemi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a tőzsde nem a Sátán kreálmánya és nem is intézményesített kizsákmányolás fellegvára. Egyszerűen egy olyan piac, ahol nem krumplit veszünk, hanem tulajdonrészeket; semmivel sem rosszabb ezzel kereskedni, mint pl. olajjal. Lehet persze másképpen gondolni, de a regényben gondolatok nincsenek, csak elvakult fröcsögés.

Persze így az sem meglepő, ha a kiválasztottaknak bizonyos helyzetekben minden megengedett. Újságok nyugodtan foglalkoztathatnak bűnözőket, zúzhatják szét a kiszemelt gengszterek privát szféráját, taposhatják őket a sárba, uszíthatják rájuk a rivális bandákat, rendezhetnek ellenük kizárólag illegálisan szerzett információkra épülő hajtóvadászatot. A Tetovált lány utolsó része így nem más, mint egy médiadiktatúráért kiáltó pamflet — a demagógia szokása szerint persze felvilágosult és a Jó iránt elkötelezett diktátorokkal. Szembe köpése annak az elvnek, hogy az emberi jogok és a törvények betűje és szelleme iránti tisztelet még akkor is köt bennünket, amikor bűnözők ellen harcolunk.

A regény következő feldolgozását David Fincher jegyzi majd és Daniel Craig lesz a főszereplő. Számomra ez azt jelenti, hogy a film sokkal hívebben adja majd vissza az eredeti történetet és az eredeti szemléletmódot. Ami hatalmas kár. Akkor már inkább maradok a svéd verziónál, a forgatókönyv minden gyatrasága ellenére.

Panda

Trychydts | | | 2010., július 23., 10:11 | | |

Christopher Prücsök nagyon anyás hangulatban volt — talán azért, mert húgocskám előzetes bejelentés nélkül jött le nekem kaput nyitni, talán a nagy meleg és páratartalom miatt, lehet, hogy a szokottnál nagyobb számú vendég miatt, de azt sem tekintem kizártnak, hogy egyszerűen csak ilyen lábbal kelt fel. Mindenesetre nagyon csimpaszkodott a mamiba és mindenáron mesét kellett neki olvasni. A strucc nem tud olvasni, az IKEA-állatok főszereplésével.

Micsoda véletlen, a padlón egy IKEA-panda hevert, rögtön kiszúrtam, hogy remekül lehet vele bólogatni, illetve — szépen ívelt háta miatt — bukfencezni. Úgyhogy barátkozás gyanánt Panda is leült mesét hallgatni Christopher Prücsök mellé. Folyton belekotyogott a mesébe, mindig nagyon örült, amikor kiszúrta magát az állatok között, ilyesmik. Aztán, amikor ebédre került a sor, Leslie őrjítően finom parasztelcsójából is részt követelt magának, majd hangversenyt vezényelt, kocogtatott a tányéron egy műanyag bottal. Szóval nem fért a bőrébe.

Christopher Prücsök egy ideig csak nézett ki a fejéből, aztán láttam, hogy ő is interakciózik. Megmutatta, hogyan csinál a panda a képen, partner lett a vívogatásban, együtt kocogtatták a tányért.

Amikor mentem el, Prücsök lekísérte Leslie-t a kapuhoz. Kidugta a kezét a rácson és integetett nekem.

Reader’s Log — Ian Fleming: From Russia, with Love

Trychydts | | | 2010., július 22., 12:17 | | | Kategóriák: ,

Az egyik legkeményebb James Bond történet, amit valaha is láttam vagy olvastam. Persze az egzotikum az adott: van benne Isztambul, puszta kézzel halálos párbajt vívó cigány hölgyekkel, patkányokkal hemzsegő csatornákkal és tükrökkel borított nászutas lakosztállyal. Utazás keresztül a Balkánon az Orient Express-szel, klausztrofóbiás hangulattal és rejtélyes gyilkosságokkal. Mindez egy kémek közötti háborúnak szolgál hátteréül: ezúttal „csak” annak kell kiderülnie, hogy az angol titkosszolgálat vagy a KGB konspirál-e jobban. Amolyan barátságos mérkőzésről van tehát szó, nem forog kockán a világ sorsa „csak” néhány hivatásos élete, erkölcsi integritása, karrierje, egzisztenciája.

Talán éppen azért, mert a sztori így átélhetőbb nagyságrendbe került, a feszültség sokkal fojtogatóbb és kézzel foghatóbb, mint a legtöbb James Bond történetben. Ezúttal a másik oldalt, a KGB szereplőit is sokkal jobban megismerjük, így az „ellenségről” is árnyaltabb képünk lesz: van, akivel akár még azonosulni is tudunk, van, akit lehetetlenség nem gyűlölni. Így az etikai dilemmák (amelyek amúgy érdekes módon más regényekben is felbukkannak, sokkal sűrűbben, mint a filmekben) is sokkal jobban átélhetőbbek és izgalmasabbak. A titkosügynökök világa pedig még egyetlen általam olvasott regényben sem volt még ennyire kegyetlen, lehangoló és idegőrlő, mint ebben a könyvben.

A befejezés pedig, hangozzék ez bármennyire is hihetetlenül, valóban meglepő.

Reader’s Log — Arthur Conan Doyle: The Valley of Fear

Trychydts | | | 2010., július 19., 13:52 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Doyle egy viszonylag késői munkája, és ez látszik is. Ekkor már biztosan tudhatta, hogy Sherlock Holmesszal bármit el tud adni, hát írt egy kisregényt, majd köréírt egy Holmes-novellát. A húzás bevált, először, magyarul hozzám is egy Sherlock Holmes válogatásban jutott el. Amúgy ha ez szükséges, akkor kár, mert a Holmes-rész bizony eléggé összecsapott, a valódi történet viszont egy jól megírt, feszes történet, vaskos atmoszférával, sok feszültséggel és erőteljes konfliktusokkal. Úgyhogy a későbbiekben legyen szó inkább erről.

A történet egy amerikai iparvidéken játszódik: a városokat egy bűnszövetkezet tartja a markában: zsarolással és megfélemlítéssel tesz szert egyre nagyobb befolyásra és vagyonra. A sztori a Wikipedia szerint, ha lazán is, de valós eseményeken alapul: ez mondjuk elég jól érződik is rajta. Szemben Moriarty professzor igen romantikus elvek szerint organizált birodalmával, itt már olyannak láthatjuk a szervezett bűnözést, amilyennek mi is megismertük. A történet hőse ebbe a szervezetbe épül be, saját, mindvégig gondosan titkolt céljai érdekében: ebben a regényben is megjelenik az a feszültség, a folyamatos hazudozásból eredő állandó stressz és félelem, ami nekem A téglában és a Donnie Brascoban is hasonló erőteljességgel jelent meg.

Aki még nem olvasta, annak abszolút érdemes megismerkednie vele; legalább lát valamit, ami Doyle, nem Holmes és nagyon jó.

A tetovált lány

Trychydts | | | 2010., július 18., 13:52 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nagyon vegyesek az érzéseim. Az a ritka eset áll fenn, amikor a film mondanivalója aktuális, jól artikulált, érthető és megrázó; a karakterek egyediek, jó színészek játsszák őket nagyon jól és egészen különleges (számunkra, akik nem ismerjük a skandináv filmművészetet, mindenképpen) újszerű stílusban. A történet viszont, ami mindenzt keretbe foglalja, szánalmasam, fogcsikorgatóan rossz, rosszabb, mint számos hollywoodi thrillerlimonádé.

Essünk hát túl először ezen: egy hipergazdag, hipergonosz, hiperkapitalista klán egy fiatal tagja, a család egyik legbefolyásosabb és legkevésbé romlott tagjának kedvenc únokahúga eltűnik egy szigetről. Nyilvánvaló, hogy meggyilkolták, ezért negyven év hiábavaló magánnyomozás, dühödten alapos rendőrségi vizsgálatsorozat és töméntelen szenvedés után a klánfőnök megbíz egy bukott gazdasági újságírót, hogy fél év alatt tegyen pontot az ügy végére. Induljon ki pár tucat kartondoboznyi bizonyítékból, és a hat hónap végén legyen letartóztatva a gyilkos — hát nem éppen rutinfeladat. Szerencsére a történetbe egy szociopata hackerlány is belekeveredik, akinek fotografikus memóriája van és zseni.

Aminek bonyolultnak kellene lennie, az egyszerű, aminek egyszerűnek kellene lennie, az bonyolult. Ami húsz kilométerről, szél ellen is bűzlik az ügyben, az negyven éve nem tűnik fel senkinek. Ugyanakkor hősünk kezébe vesz egy sajtófotót, ami egy magazinban jelent meg, és ez alapján olyan eredményeket mutat fel, amelyek már évtizedekkel korábban is figyelemre méltóak lettek volna. A nyomozás is simán megy: minden szemtanú emlékszik mindenre, de ha nem, akkor negyven éves fényképek is megvannak, minden archívum sértetlen és viszonylag jól rendezett, és mindenki készséges a végtelenségig. Aki volt már könyvtárban, az pontosan tudja, hogy egy szakdolgozathoz szükséges források feltúrása is tovább tart, mint egy ilyen emberfelettien bonyolult rejtély kibogozása. Sehol egy zsákutca, sehol semmi kétely, hőseink haladnak előre, mint kés a vajban. A befejezés meg még rosszabb, visszamenőleg is hitelteleníti, ami egészen addig nem volt röhejes. Szörnyű gagyi az egész, na.

Még szerencse, hogy a film tulajdonképpen nem a gyilkosságról szól. (Amúgy a külföldi kritikák szerint egyszerűen az történt, hogy volt egy jó bonyolult regény, amit a megfilmesíthetőség érdekében alaposan csutkára vágtak.) A film középpontjában tulajdonképpen a nők (elsősorban szexuális) alávetettsége áll. Mintegy mellékesen, a történet hátterében mutatják be, hogy a modern nyugati társadalom hogyan huny szemet a nők megalázása, molesztálása, testi-lelki megtörése felett. A főszereplő tetovált lány számos traumát cipel magával, gyerekkori erőszakot is (ennek következményei miatt még mindig gyámság alatt áll), de a történet jelenében is rendszeresen kénytelen megtapasztalni, hogy nőként mennyire ki van szolgáltatva az erőszakos férfivilágnak. Nyilván az is szimbolikus jelentőségű, hogy mind a történet középpontjában álló gyilkosság, illetve az ennek nyomán felfedezett rituális gyilkosságsorozat áldozatai is nők. Egy dolog mindegyik esetben közös: a szinte teljesen általános közöny, ami ezeket az eseteket körbeveszi. Hatalmi, döntési pozícióban viszont szinte kizárólag csak férfiak vannak — tulajdonképpen ők azok, akik ezért a részvétlen környezetért felelősek.

A film operatőri munkája nagyon finom és elegáns, a tompa színek, a szépen megkomponált jelenetek, a karakteres fény-árnyék hatások mind remekül járulnak hozzá a sötét, reménytelen hangulat megteremtéséhez. Hasonló okokból említésre érdemes a film zenéje is.

Kár, hogy mindezt nem támasztja alá egy megfelelően jó történet. Így a filmvégi katarzis is kárba vész, ami pedig nagy kár. Még így is napokig kísértett a film vádló, kifogásokat nem tűrő üzenete.

Elvisszük a balhét

Trychydts | | | 2010., július 14., 13:58 | | |

Történt, hogy kedvenc lapomat és az egyik, benne rendszeresen publikáló szerzőt „megbírságolták” egy cikk miatt — egészen konkrétan kártérítést kell fizetni egy érintettnek, a bíróság megítélése szerint nem kellőképpen pontos megfogalmazásért. A szerkesztőség, illetve pár mögöttük álló értelmiségi gyűjtést kezdeményezett a büntetés kifizetésére, amihez én is csatlakoztam.

Azt gondolom, az álláspontom valamelyest eltér az átlag adományozóétól. Abszolút nem képzelem, hogy érdemes lenne elkezdeni rugózni azon, hogy a bíróság ítélete igazságos volt-e vagy sem. Azért élünk jogállamban, hogy a vitás ügyeket erre rendelt fórumokon intézzük el, a döntést pedig tudomásul vegyük. Ha fizetni kell, hát fizetni kell, ez van; messzire vezetne, ha azt gondolnánk, hogy nekünk axiómaszerűen igazunk van. A szerző amúgy most Strasbourgba készül, ami szerintem ugyancsak rendben van — ha ott igazat adnak neki, akkor sem fogom azt gondolni, hogy a bíróságnak másmilyen döntést kellett volna hoznia. Bízom benne, hogy a tudásuknak és a szakmai meggyőződésüknek megfelelő döntéseket hozták, és remélem, a későbbiekben sem az alapján fognak dönteni, hogy milyen nyomást gyakorolnak rájuk ilyen vagy olyan csoportok. (Persze, abban bíznék, hogy a megfelelő szakmai következtetéseket levonják majd.)

Ami miatt csatlakoztam a gyűjtéshez az az, hogy úgy éreztem, az egész balhé miattam (is) van. A lap, amit tizenkét éve rendszeresen olvasok, rendszeresen ír olyan témákról, amelyek feldolgozásához különösen mennyiségű bátorság és szakmai hozzáértés kell, ráadásul sejthető, hogy az ezekhez a témákhoz való hozzápiszkálás várhatóan érdekeket sért majd. Nem is részben ezért veszem meg a lapot minden héten. Ha úgy tetszik, mások miattam viszik vásárra a bőrüket. Nyilvánvaló érdekem, hogy ez a szakmai munka tovább folytatódjon — és mivel nem gondolom, hogy az (esetleges) hibát rosszhiszeműségből követték volna el, azt gondoltam, helyes, ha erőmhöz mérten részt vállalok a következményekből is. Abban bízom, hogy ilyen összefogásokkal biztosítható, hogy a lap és a szerzői máskor is merjék vállalni a kockázatot.

Christopher Prücsök és az édes anyukája

Trychydts | | | 2010., július 14., 10:10 | | |

Múlt héten ugye szabin voltam, a szabim java részét a húgomék töltöttem, szerelgetéssel. Persze nem csak szerelgettem, csevegtünk is elég hosszan, tulajdonképpen az idejét sem tudom már, mikor volt ilyen sok időnk egymásra. Mindenesetre jó volt, kicsit visszatért a feeling, amikor éjnek évadján kiköltöztünk a gyerekszoba erkélyére, és az éjszakai utca fölött vitattuk meg az élet nagy kérdéseit.

Persze Christopher Prücsökkel is elég sok időt töltöttem együtt, azt hiszem, lassan meg fogja szokni, hogy én is vagyok. Emelgetni már rutinszerűen emelgettem, de csütörtökön például szarkofágot építettem fölé párnákból. Ötöst is kapok már, ha nem sikerül elsőre, akkor sikerül másodszorra.

Elkezdett beszélni is, egyelőre csak szavakat mond — az igazán vicces az, hogy mindegyiket teljesen más intonációval. Amikor megkérdeztem, hogy milyen a pólója, akkor például alig hallhatóan suttogta, hogy „bikás” (tényleg egy bika volt rajta), a banán pedig „bánáán”, de vékony, hangos, sipító hangon előadva. Az „oda-oda” az mély hangon van, és a hangsúly a második szótagon van teljesen következetesen. A „nem” pedig inkább „nnnnem”, gondolom, ezzel is próbál nyomatékot adni az akaratának.

Volt kb. 138 másodperc, amikor teljesen egyedül nekem kellett rá vigyázni. Szerintem még tovább őszült a szakállam (a hajam nem őszül, a szakállam viszont már elkezdett), és legalább tíz évet öregedtem a stresszben. Amikor kísérletet tett arra, hogy elhagyja a nappalit, odaszóltam neki, hogy Chris, most ne menj ki, mert életben kell, hogy tartsalak. Simán megértette, legalábbis első szóra visszafordult.

Reader’s Log — Stanislaw Lem: Kiberiáda

Trychydts | | | 2010., július 14., 4:19 | | | Kategóriák: ,

Nem hiszem, hogy érdemes erről sokat írni: azon science-fiction novelláskötetek egyike, amiből még az Irodalmi szöveggyűjteményben is volt novella. Kvázi minden évben elolvasom.

Lem egyik legszellemesebb és legkönnyedebb munkája: humoros, de mégis nagyon mélyen filozofikus mesegyűjtemény, aminek főszereplői nem emberek, hanem robotok. Ráadásul, ahogy az egyes írások alapján szépen lassan összeálló mitológiából megtudhatjuk, az embertől függetlenedett, immáron évezredek óta független, saját civilizációkban élő robotok — az ember maximum mint a legendák szörnye vagy gonosz, ártó szándékú, undorító ellenség tűnik fel.

A novellák témája és tétje mindig elég változatos: a huszadik század általános társadalmi problémáira és tudományos eredményeire éppen úgy reflektál, mint az általános emberi erényekre és gyarlóságokra. És mindezt sokszor falrengető humorral, zseniális helyzet- és jellemkomikummal teszi.

Amúgy a most megjelenő Lem-összkiadásban is benne van, szóval, akinek eddig hiányzott, most beszerezheti.

Reader’s Log — Nick Hornby: Juliet, Naked

Trychydts | | | 2010., július 14., 4:10 | | | Kategóriák: ,

(Amazon Kindle kiadás.)

Elképesztően erős hangulatú, életközeli könyv emberi kapcsolatokról és emberi gyengeségekről, akárcsak Hornby másik, általam olvasott regénye, a Hosszú út lefelé.

Tucker Crowe, a rocksztár huszonkét éve hallgat. Egyik pillanatról a másikra véget vetett karrierjének, lemondta az éppen futó koncertjét és nem lépett a nyilvánosság elé. Legelkötelezettebb rajongói mégis folyamatosan elemzik minden sorát, boncolgatják magánéletének nyilvánosságra került részleteit, elméleteket állítanak fel. A legelkötelezettebbek végiglátogatják a zenész karrierjének fontosabb állomásait: megnézik a stúdió hűlt helyét, ahol dolgozott, a vécét, ahol a jelek szerint a sorfordító döntést meghozta; álldogálnak az utolsó album címszereplőjének, egy topmodellnek a háza előtt.

Három főszereplő sorsát követhetjük nyomon. Annie és Duncan egy tizenöt éves kapcsolat után lassan, észrevétlenül válaszúthoz érkező, középkorú értelmiségi pár — Duncan pedig a fenti rajongótábor egy igen elkötelezett tagja. A harmadik pedig maga a rejtélyes Tucker Crowe, akiről persze nem lehet igaz minden, az Interneten kidolgozott elmélet. A két eseményszál persze elég érdekesen és elég hamar összefonódik — a cselekmény nagy része pont azokról a fordulatokról szól, amit ez a találkozás a szereplők életében előidéz.

A regény igen összetett módon, mégis letehetetlenül olvasmányosan dolgoz fel egy sor érdekes és valamilyen szinten mindenki számára nyilván jól ismert témát. A késői identitáskrízis éppen olyan fontos alkotóeleme a szereplők jellemének, mint a gyerekekhez való ragaszkodásuk (esetleg annak hiánya), a zenéhez való viszonyuk, vagy párkapcsolataik dinamikája. Mindemellett még elég jelentős szerephez jut a regény írójának álláspontja a művészet szerepéről az életünkben, befogadásának módjairól, a művészi alkotások értelmezésének csodálatosan sokféle lehetőségeiről vagy a popkultúra iránti rajongás mibenlétéről.

Az alaphelyzet felvázolása után — ez a regény egyetlen komoly gyengesége — elég hamar nyilvánvalóvá lesz a végkifejlet, ami egy kicsit egyszerűbb a kelleténél. Az oda vezető út viszont kellőképpen tekervényes és nehéz ahhoz, hogy érdeklődéssel szemléljük, amint a szereplők végigmennek rajta. A cselekmény több idősíkon zajlik, részben a nyolcvanas, részben a kilencvenes, részben a kétezres években; a nézőpont gyakran változik, a fókusz pedig mindig a legjobb pillanatban kerül rá egy-egy szereplőre.

Összességében véve tehát egy remek és friss regényről van szó, ami abszolút méltó Hornby eddigi munkáihoz.

(Magyarul Meztelen Juliet címen jelent meg.)

Reader’s Log — Ian Fleming: Casino Royale

Trychydts | | | 2010., július 12., 15:34 | | | Kategóriák: ,

El sem akartam hinni, amikor kiderült számomra, hogy ennek a Bond-regénynek nem volt Sean Connery féle feldolgozása. Pedig most, hogy elolvastam, azt gondolom, hogy ez a könyv tényleg megfilmesítésért kiált: egzotikus helyszín, brutális ellenfelek, fordulatos és ötlettel teli cselekmény. Ráadásul az első Bond-regény.

Aki amúgy látta a Daniel Craig-féle feldolgozást, az egy többé-kevésbé precíz rekonstrukciót kapott az eredetiből. A Craig által megszemélyesített nyers és kemény figura minden eddiginél közelebb áll az eredetihez, a sztori pedig majdnem teljesen ugyanaz: csak éppen a szerencsejátékban legyőzendő lángelme nem szovjet ügynök, hanem a globális bűnözésnek dolgozik; mivel ma már senki sem játszik Baccarat-t, ezért a filmben már az amúgy is sokkal izgalmasabb, fordulatosabb és kevesebb szerencsét igénylő póker áll a középpontban, illetve a filmben még van egy kis plusz csavar, amelyik még jobban elmélyíti Bond veszteségeit.

Amit mindig is csodáltam Flemingben, hogy az egyszerű dolgokat is milyen színesen és plasztikusan tudja megfogalmazni. A kártya- vagy a vacsoraasztalnál történtek ugyanolyan olvasmányosak és letehetetlenek, mint amikor valamilyen akció zajlik — mind a szókincs, mind a stílus segít abban, hogy ezeket a fordulatokat is jól meg tudjuk ragadni. Ami azért is szerencse, mert így nem kell minden fontos dolognak valamilyen véres összecsapásban eldőlnie.

Minden Bond-regény vagy történet olvasásakor érdekes elgondolkodni azon, milyennek is láttatja Fleming a hidegháborút — a világnak az az egyértelmű és feloldhatatlan kettéosztottsága ma már teljesen megszűnt. Ma már többet kell agyalnunk azon a problémán, ami egyébként a regényben James Bondban is véresen komolyan felvetődik: honnan tudhatjuk, hogy mi a jó oldalon állunk és miért olyan bizonyos, hogy az ellenség gonosz? Fleming számára ez persze nem volt valódi kérdés, de tiszteletre méltó alapossággal járja körül ezt a dilemmát. Így mi is szabadon elgondolkodhatunk azon, hogy vajon az általa adott válasz hiteles-e.

Szabi, első reggel

Trychydts | | | 2010., július 07., 8:50 | | |

Torrentezek, wooo-hooo. Kell az Ubuntu, többféle okokból, és így jön le a leggyorsabban. Emlékszem, amikor az OpenOffice új verziójára akkor volt az érdeklődés, hogy lehaltak a szerverek, akkor azt is torrenttel tudtam végül leszedni. És ezt lelkiismeret-furdalás nélkül seedelhetem majd tovább.

Van a szomszéd utcában egy pékség, amit magamban csak „békebelinek” szoktam nevezni. Helyben sütik a dolgokat, iszonyú finom is minden, de a kiszolgálás, az tényleg nem a huszonegyedik század tempójára van méretezve. Iszonyú lassúak, komótosak, ráadásul a vevők is felvették ezt a tempót. Kérek még egy ilyen kenyeret, egy olyan kenyeret, nem azt, az túl barna, nincs még egy világosabb?, de ott a sarokban mintha még látnék egyet, nem mégis legyen inkább az előző, legyen szíves felszeletelni. Mert bár a kiszolgálásban mindig csak egy fő vesz részt, akkor is szeletelnek, ha tízen állnak sorba. Miközben nekem csak egy mákos tekercs kéne, de az is gyorsan. Persze egy szót sem szólok, nem vagyok hisztis természet, tudom, hogy mindenki kivárta a sorát, de egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy pékségben sorban kelljen állnom. Mindegy, zen-buddhista lelkigyakorlatként fogom fel a dolgot és gondolkozom mindenfélén.

Gondolkodás közben többször eszembe jutott Szonja néni, keresztanyám, aki legalább ötször elmesélte, édesanyja hogyan vásárolt sonkát a csemegésnél. Pl. öt sonkát vágtak ketté, mire a csemegés az egyikre azt mondta: na, ez szép, és azt csomagolta szeletenként, egyesével. Hogy mi lett a félbevágott, selejt sonkákkal, arra a történet soha nem tért ki; gondolom, rásózták a nem-törzsvásárló balekokra. Ezekkel a békebeli történetekkel mindig az a baj, hogy valaki csak megszívja a nagy lovagiasság végén.

Húgomék laptopja döglődik rendesen. Sok-sok órás szenvedés, javítgatás, egy fél délelőttös helpdesk-szolgáltatás után egyszer csak visszajött az életbe annyira, hogy legalább a Christopher Prücsökről készített képeik nem füstöltek el az űrbe. Azért érdekes egy tendcia bizonyos ismerőseim körében, hogy amíg minden oké, addig let’s throw safety into the wind, ránk úgysem vonatkoznak a számítástechnika, a fizika és az elektrokémia vastörvényei, a mi adataink mindig biztonságban lesznek és nem függünk a géptől; aztán, amikor beüt a krach, jöjjön szépen Joe és csinálja meg, de lehetőleg azonnal, ne legyen adatvesztés se, ne tartson sokáig és az eljárás legyen mindenféle előképzettség nélkül is reprodukálható.

„It’s a challenge” — mondta George Clooney a Kegyetlen bánásmódban.

Mark Knopfler Get Lucky Tour, Budapest

Trychydts | | | 2010., július 05., 6:19 | | | Kategóriák:

  1. The Border Reiever (Get Lucky)
  2. What It Is (Sailing to Philadelphia)
  3. Sailing to Philadelphia (Sailing to Philadelphia)
  4. Coyote (The Ragpicker’s Dream)
  5. Prairie Wedding (Sailing to Philadelphia)
  6. Hill Farmer’s Blues (The Ragpicker’s Dream)
  7. Romeo and Juliet (Dire Straits: Brothers in Arms)
  8. Sultans of Swing (Dire Straits: Dire Straits)
  9. Done with Bonaparte (Golden Heart)
  10. Marbletown (The Ragpicker’s Dream)
  11. Speedway at Nazareth (Sailing to Philadelphia)
  12. Brothers in Arms (Dire Straits: Brothers in Arms
  13. So Far Away (Dire Straits: Brothers in Arms)
  14. Telegraph Road (Dire Straits: Love Over Gold)
  15. Piper to the End (Get Lucky)

Pár dolog alapból szimpatikus egy Mark Knopfler koncertben: viszonylag pontosan kezdődik (8:00-kor kezdődött a 8:10-kor már színpadon volt a zenekar; ennél kevesebb késés már szinte udvariatlanság egy telt házas előadásnál), elég tisztességes hosszúságú és a számok többsége teljesen egyedi koncertfeldolgozás: az ember itt úgy hallhatja őket, ahogy máskor sohasem. Ráadásul a hangosítás csodálatos, az átlagosan tízféle hangszerből mindegyik kristálytisztán hallatszik.

1996 óta Mark Knopfler minden koncertjén ott voltam, rendszeresen hallgatom a számait, ismerem is őket, így a mérce eleve nagyon magasan volt. Ennek ellenére nyugodtan mondhatom, hogy az idén hatvanegy éves művész laza eleganciával ugrotta meg ezt a mércét. Számomra az a nagyon visszafogott, de mégis kedves és közvetlen előadói stílus is nagyon szimpatikus, ami őt jellemzi, és hát persze zeneileg is abszolút csúcsteljesítményt hallhattunk. Nem csak ő, de a nagy gonddal összeválogatott (és a számunkra is dicséretes részletességgel bemutatott) csapat valamennyi tagja kiváló zenész, akik száz százalékos teljesítményt nyújtottak. A legtöbb számnak nagyon finom, nagyon érdekes dinamikája volt; aki pedig jól ismerte ezeket, az felfedezhette azokat a finom megoldásokat és újításokat, amelyek a koncert igazi varázsát adták. A Hill Farmer’s Blues végére például bekerült egy nagyon szép és elegáns zenei játék akusztikus hangszerekkel; a Coyote ugyancsak hasonlóan izgalmas módon fejeződött be. (Érdekes módon tegnapig egyik számból sem néztem volna ki ekkora potenciált.) Ugyan nem teljesen értem, hogy Knopfler miért szerelmes a Speedway at Nazareth című számba (két vagy három koncerten is elhangzott már, pedig nekem messze nem ez a Sailing to Philadelphia csúcsteljesítménye), de most sikerült minden eddiginél erőteljesebben és dinamikusabban előadni. Aminek nagyon örültem még az a The Border Riever és a So far away volt — mindkettőt nagyon szeretem. Előbbire még futni is szoktam, utóbbi a viszonylag ritkábban játszott Dire Straits számok egyike.

Ha már itt tartunk, nekem személy szerint kevesebb szám is elég lett volna a zenész régi együttesétől — nyilván vannak rajongók, akiknek ez egyszerűen kell, én azt gondolom, hogy az eddig megjelent hat szólóalbum már bőségesen elég anyagot szolgáltathatna egy tetszőleges hosszúságú, legalább ennyire kiváló koncerthez. Kisebb veszteségként éltem meg azt is, hogy az eddigi kedvenc albumaimból, a Shangri-laról és a Kill to get Crimsonról egyetlen dal sem hangzott el; a kicsit már túlságosan is jól ismert, nyolcvanas évekbeli számokat szívesen becseréltem volna ezekre.

Aki lemaradt a koncerten vagy olyan szerelmes lett az elhangzó interpretációkba, hogy újra akarja hallani, egy érdekes szolgáltatásnak köszönhetően akár meg is rendelheti USB-n.

Cyberhorror

Trychydts | | | 2010., július 03., 8:55 | | |

Elég sok pénzügyi tranzakciót indítottam ma reggel: mindenféle fizetnivalóim voltak, amiket ki is fizettem, úgyhogy folyamatosan dőltek az sms-ek a mobilomra. Kissé már untam is a dolgot, egy másodpercre még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy az utolsó üzenetet már olvasatlanul törlöm, úgyis nyilván csak valamelyik tranzakcióm teljesüléséről van benne szó. Mégis győzött bennem a lelkiismeret, de a jövőben aligha fognak ilyen kísértések kerülgetni.

Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de sok cyberpunk történetben van egy pont, amikor a megbízó/főellenség/rivális hacker csak úgy elpárologtatja a pénzt a bankszámláról. Na, ez az sms pont erről szól. Minimálbért fizettem egy magánszemélynek, akiről azt sem tudtam, kicsoda. A bank pedig úgy első rápillantásra közölte, hogy hát igen, itt egy jogos tranzakcióról volt szó.

Hogy a dolog hátborzongatóbb legyen, nem elektronikus utalásról volt szó, amikor még szívózhattunk volna azon, hogy hol hagytam szét a kódjaimat (sehol) — ez egy fiókban kezdeményezett utalás volt. Tehát a bank azt állította, hogy bementem, átnyújtottam az okmányaimat, kitöltöttem egy papírt, amit aztán aláírtam — és mind az okmányok, mind az aláírásom megegyeztek a nyilvántartásomban szereplővel. Kicsit visítottam.

Utána még kaptam egy telefont, hogy nem vesztettem-e el véletlenül az igazolványaimat. Mondtam, hogy nem, az utóbbi hónapokban csak a posta kérte el, de akkor is végig a szemem előtt volt. (Később beugrott, hogy egy-két évvel ezelőtt ki volt az, aki elkérte ezeket az igazolványokat, majd visszavonult velük egy sötét sarokba molyolni, fénymásolgatni — ugyanennek a banknak a tisztviselője, egy számlanyitás alkalmával.)

Amúgy halál lazák voltak, az első ajánlatuk az ügyintézésre 30 nap volt; amikor közöltem, hogy ez esetben ha másért nem, hát a maradék vagyonom megőrzése érdekében én most azonnal megszüntetem az üzleti kapcsolatot velük, csak akkor voltak hajlandóak átpöckölni a bankbiztonsági csoporthoz.

Két óra múlva amúgy ismét a számlán volt a pénz, és az ügyintéző bocsánatot kért a történtekért. Kicsit még messze vagyunk attól, ami a Snow Crashben van, hogy amennyiben húsz percnél később jön meg a pizza, akkor a Maffia fővezére személyesen jelenik meg nálad segget nyalni, hogy aláírj egy elhallgatási szerződést, de azért összességében véve meg voltam elégedve a problémamenedzsmenttel.

Cipősztori

Trychydts | | | 2010., július 02., 12:12 | | |

— Találkozzunk a Mammut bejáratánál!

— Melyiknél?

— Amelyiknél az elefánt van!

Két nap alatt kétszer jártam amúgy a Mammutban, és három cipőt vettem. Most nyilván lesz, aki azt gondolja, hogy a túlzott Cosmopolitan-fogyasztás jelei mutatkoznak rajtam, de nem erről van szó. Részben praktikussági szempontok indokolták a dolgot, részben pedig saját korlátaim felismerése.

Történt pedig, hogy nekem kellett reprezentálnom a munkahelyemet. A különleges alkalomra való tekintettel, hirtelen jött nyár ide vagy oda, szép inget vettem és szép nadrágot, és a szabályozott páratartalmú, pormentes páncélszerkényből elővettem a Szép Cipőmet, ami eddig még nem volt rajtam hússzor sem.

Mire beértem a munkahelyemre, beszakadt a sarka, oldalra lógott ki belőle egy jó nagy darab gumi, kvázi úgy nézett ki tehát, mintha aznap kukáztam volna egy elhanyagolt szeméttelepről. (Nb. alaposabb szemrevételezés kimutatta, hogy már a másik sarkon is jelentkeznek azok a sugárirányú repedések, amelyek ehhez a végállapothoz vezethettek.) Mivel nem éreztem, hogy ez a cipő alkalmas lenne reprezentációra, mezítláb meg mégsem állíthattam be a Csodák Palotájába, ezért beugrottam a Mammutba, és némi mérgezett egérként való rohangászás után találtam is egy boltot, ahol volt is megfelelő fekete bőrcipő, az egyszerűség kedvéért sarok nélkül. Gyorsan megvettem, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a polcról rám kacsint még egy könnyű szürke velúrcipő is, ami egészen jó lenne most nyáron olyankor, amikor nincs kedvem az édesanyám-féle szandáletikett maradéktalan betartásához. De gondoltam, ide szaktekintély kell, végül is kedvező ár ide vagy oda, nem lenne szerencsés valami gagyit venni, úgyhogy leléptem reprezentálni.

Másnap visszamentünk, és kihasználva a tényleg baromi jó árakat, meg azt, hogy egy igazi, vérprofi stylisttal vásárolok, nem is egy, hanem két cipőt újítottam: a fentin kívül egy érdekesen sportos, de mégiscsak bőr darabot, ami állítólag simán hordható együtt farmerral is, a nagyobb lazaság jegyében. Most is ez a topán van a lábamon, és bár barátkoznom kell még vele, tényleg nagyon lazának érzem magam tőle.

Reader’s Log — Barabási Albert-László: Villanások

Trychydts | | | 2010., július 01., 18:14 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Kiadta a Nyitott Könyvműhely.)

A szerző előző, állítólag legendás könyvét nem olvastam, ami kár, mert lehet, hogy az jó volt. Ez viszont egyszerűen felháborítóan rossz. Egy világhírű kutató sztorizgatni akar, ezért kidolgoz egy zseniális elméletet: az emberi viselkedés nem véletlenszerű.

Hogy a szerző egy kedvelt fordulatával éljek, egyetlen aprócska probléma van csupán: ez nem zseniális és nem elmélet. Annyira közismert tény, hogy már Asimov 1951-ben írt, Alapítvány című regényének is ez volt a témája. De erre épül a teljes nyomozói munka is, hogy csak még egy példát mondjunk. Hatalmas, brutális méretű banalitásról van tehát szó, ami egy nagyon laza, porladozó, málladozó kötőanyag pár történelmi és kortárs anekdota körül, amit a szerző szívesen jelentetett meg nyomtatásban és szívesen zsebelt be érte némi pénzt.

Vegyünk csak egyetlen példát a sok közül! A szerző kutatócsoportja kikéri a könytári adatbázis azonosított naplófájljait. S hosszas elemzés, kutatás után már meg is van a forradalmi felismerés: az egyes felhasználók nem véletlenszerű időpontokban keresik ki a könyveket, hanem egyszerre többet is, de aztán hosszabb szünetek vannak! Aki már járt életében könyvtárban, azt alighanem az agyvérzés kerülget annak gondolatára, hogy valaki erre képes volt egy munkananoszekundomot is erre szánni. Mi lehetett a kezdeti hipotézis? Hogy az ember naponta többször is betér a könyvtárba, hogy kikeressen egy-egy rekordot? Hogy lunatikus olvasók éjjel is betörnek a könyvtárba, hogy a számítógépet használhassák?

De még egyszer hangsúlyoznám: nem ez itt a lényeg. Barabási-Albert László el szerette volna mesélni egy kissé excentrikus amerikai kortárs művész történetét, a Dózsa-féle parasztlázadás sztoriját a saját szája íze szerint, jó sok dilettáns okoskodással kommentálva (számára bizonyos családi vonatkozásai is vannak); ismert pár kutatót, akik bénázásairól azt gondolta, szórakoztató lehet leírni. Persze ez lehet szórakoztató is, csak ehhez olyan írói véna szükségeltetik, amellyel a szerző, sajnos, nem rendelkezik. Unalmas, szerkesztetlen, sokkolóan igénytelen elírásokkal meghintett könyvről van szó.

Gondolom, nem nehéz megjósolni, hogy a jövőben kerülöm majd a szerzőt, mint a tüzes trónust.

| | |