Kicsit már kezd ciki lenni ez a retró-hullám, úgyhogy ideje színt vallanom: elkezdtem olvasni Miltontól a Paradise Lostot (egy, a Deus Exbe beágyazott mondat miatt), ami lehet, hogy az angol nyelv egyik csúcsteljesítménye, de ennek megfelelően baromi nehéz is. Így az agyam kábé minden fejezet után némi pihenőért visít — így az elmúlt pár este elővettem ezt a másik kedves régi ismerőst.

Szégyen lenne részletesen bemutatni ezt a könyvet, úgyis mindenki tudja, hogy forradalmian új megközelítésű szövegekről van szó, kesernyés, groteszk, nagyon is életközeli írásokról, amelyek hol könyörtelenül pontos korrajzot adnak az elmúlt század második felének évtizedeiről, hol teljesen általános emberi témákkal foglalkoznak. Annak idején teljesen újszerűnek számító módszerekkel él: néha a cím hosszabb, mint maga a szöveg, és a magyar irodalomban itt szabadult el először igazán az intertextualitás stb. stb. stb.