Nagy nehezen rászántam magam életem első önarcképsorozatára. Gondoltam, megírom, milyen az ilyesmi. Nos, alig rosszabb, mint egy élve boncolás.

Volt egy viszonylag rövid pre-production fotózás, ahol kipróbálhattam, hogy néz ki a fejem a fényképen, meg hogy mik azok a pózok, amikről azt gondolom, hogy viszonylag jól állnak nekem. Aztán elmentünk stúdióba, és Balu fényképezgetett, meg segített beállítani a fényeket, amiket egyébként én álmodtam meg, én instruáltam Balut a fotózáshoz és én pózoltattam magamat. Azt hiszem, túlzott macera nélkül ennél közelebb jutni az önarckép-fotózáshoz nem nagyon lehet.

Aminek kifejezetten örültem, hogy bár elég sok szörnyű fotó készült rólam, végül csak összeállt egy szokásos mennyiség a 206 kattintásból, amire azt gondolom, hogy simán vállalható: nem teszek rajta rossz benyomást és az egyéniségemet is tükrözi.

Persze igyekeztem minden szabályt betartani, amit én is kérek a modelljeimtől: volt nálam többféle ruha, előző nap voltam fodrásznál, ahol tudakozódtam is a hajvaxolás rejtemeiről, igyekeztem karban tartani az arcomat stb. Új szemüvegem is van, de ez persze csak véletlen; nyilván nem erre készültem vele, de végül is szerencsés, hogy a stúdióképek ebben készültek, mert így könnyebben felismerhető lettem. Egyedül a pulóveremre szólt be egy-két kényesebb nőnemű egyén (pl. Emzsu); na de az egész cuccot el kellett hoznom valahogy a munkahelyemre, örültem, hogy tiszta lett, nem hogy még élére is vasaljam.

Természetesen ezt is RAW-ban fotóztam, aminek nagyon örültem; ugyanazt a világítást többféleképpen is simán lehet értelmeztetni csak a fényképezőgép beállításaival — néha nem is értem, hogy bírtam ki a JPG formátumot. A RAW amúgy akkor is jól jött, amikor véletlenül F29-en felejtettük a gépet, a világítás meg F11-re volt kalibrálva.

Hogy miért volt szükségünk F29-re, az egy külön történet. Van egy Greta Garbo portré, amit sajnos sehogy sem találok, de a lényeg az, hogy egy vékony fehér vonal az egész, ami a profilt rajzolja ki; az arc többi része, illetve a háttér egy merő feketeség. Mutattam Balunak, meg hogy ilyet szeretnék, elsőre persze azt mondta a lelkem, hogy ezt nem lehet megcsinálni, vagy ha mégis, akkor iszonyú nehezen, két vagy három lámpával. Végül csak összehoztuk, alig húsz perc alatt, egy vakuval. Azt hiszem, az összes kép közül erre vagyok a legbüszkébb. Szerencsére ehhez a képhez nem kell Greta Garbonak lenni, a stílus szerintem teljesen uniszex.