Arhamra nehéz napok jártak: a város eldugott, sötét sikátoraiban kapuk nyíltak más dimenziókra ésmegnevezhetetlen, gonosz teremtmények árasztották el a várost. A helyiek persze, ahogy ez nagyon is jellemző az emberekre, képtelenek voltak szembenézni a valósággal, inkább félrefordították a fejüket, és próbáltak nem tudomást venni arról, hogy Hastur, a Sárga Király ébredezik eónok óta tartó álmából.

Csak három nő, egy zabolázhatatlan fantáziájú író, egy ősi iratok fordításával foglalkozó kutató és egy, a helyi sötét titkokkal csak nemrégiben szembesült apáca volt elég bátor ahhoz, hogy szembeforduljon a Sötétséggel, és ténylegesen tenni is próbáljon valamit a nem-emberi szörnyek ellen. Csak később ahogy múltak a napok, csak akkor csatlakoztak hozzájuk, a három nő erkölcsi tartásából erőt merítve magukat egykori gyávaságukon elszégyellő férfiak. Fáradhatatlanul kutatták fel a nyomokat a város legsötétebb területein, saját józan eszüket is kockára téve saját céljaikra fordították a felfedezett sötét kultuszok borzalmas varázslatait; még az idegen, nem-emberi világok idegen szörnyűségeivel is képesek voltak szembenézni. A falhoz tapadva surrantak végig a Dicső Faj városainak hatalmas épületei között; mágikus tekercsek után kutattak R’lyeh elsüllyedt városának sötét oszlopainak tövében; vállalták a bolyongást az Álomföldeken és más idegen világokban.

Persze egy ilyen kaland senkinek a személyiségét nem érinti változatlanul. Ha valaki törzsvendég lesz a helyi kórházban, ahol hatalmas karmok okozta, gyulladt sebek bekötözését kéri rendszeresen; akinek saját szobája van az elmegyógyintézetben, ahol az irodalomban teljesen ismeretlen rémálmok kigyógyítását kéri a döbbent szakemberektől; ha függővé válik egy, a Miscatonic Egyetem egyik raktárából elcsent kő mágikus sugárzása iránt, akkor aligha lesz képes arra, hogy a világot olyannak lássa, mint korábban. Hősnőink egyre cinikusabbak lettek. Amikor egy újabb Mi-go csapott le rájuk az éjszakai felhőkből, már csak cinikus mosollyal nyúltak kabátjuk alá fegyvereik vagy varázstárgyaik után.  Amikor újabb térkapura bukkantak rá egy beomlott pincében vagy egy korhadt, enyészettől bűzlő fa odvában, rezignált sóhajjal lépték át a világok közötti határvonalat. Lassan, de biztosan erősödött bennük a tudat: küldetéssel születtek erre a világra, amit végre is fognak hajtani.

Amikor aztán az utolsó térkapura is rákerült az Ősi Pecsét, végleg rácsapva ezzel az ajtót a Sárga Király ambícióira, már azon vitatkoztak, melyikük lesz Arkham díszpolgára.