Reader’s Log — John Milton: Paradise Lost

Trychydts | | | 2010., június 30., 23:59 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

A virágokat az öltözőbe kérem!

Ehhez tényleg feketeöves angoltudás kell, a Wikipédia dicséretesen részletes szócikke alapján ez az angol nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Jó sokáig tartott, amíg megemésztettem, közben minden lehetőséget kihasználtam, a jegyzetelésre és kiemelésre, amit a Kindle nyújt; ez most ugyancsak nagy segítséget jelent nekem ezen beszámoló elkészítésében.

Az 1667-ben publikált, hatalmas terjedelmű epikus költemény a Paradicsomból való kiűzetésről — ami az egyik legellentmondásosabb Bibliai történet, és már Milton korában is az lehetett. A szerző arra tesz kísérletet, hogy valahogy elmagyarázza: hogyan lehetséges, hogy a mindent tudó és mindenható Isten olyan embert teremtett, aki aztán képes volt a bűnbeesésre? Elfogadható-e az egész emberi faj kitaszítása a Paradicsomból, ha Isten előre látta, hogy mi fog történni? Egyáltalán, mi szükség volt a jó és rossz tudásának fájára, ha csak arról nem volt szabad enni? Ezek akkor is nyugtalanító és nehéz filozófiai kérdések, ha történetesen tudjuk, hogy a kulcs a szabad akarat koncepciójának megértésében van.

Milton annak érdekében, hogy koherens magyarázatot adjon a kérdésre, elképesztő részletességgel vázolja fel a történet színterét: a költeményt olvasva rendkívül plasztikus képet kapunk a Paradicsomról és a benne élő emberpárról. Hasonló részletességgel ismerhetjük meg a teremtő Atya motivációit; nem vakon engedelmeskedő rabszolgákat akar, hanem valódi döntési lehetőséggel felruházott, értelmes, őt önként szolgáló teremtményeket. A Paradicsomból való kiűzetés (érdemes megjegyezni, a könyvben inkább kivezetésről van szó) tehát tulajdonképpen úgy is felfogható, mint egy tudatos döntés a naiv, kényelmes zárt ősállapottal szemben és a végtelen lehetőségeket és kihívásokat magában tartogató emberi történelem mellett.

Ezt erősíti például a bűnbeesés mechanizmusa is. (Azt hiszem, itt érdemes megjegyeznem, hogy a magamfajta, feminista szemszöget kedvelő olvasónak a Paradise Lost nem sok csemegéznivalót kíván, a nő ugyanis pontosan az az érzelemvezérelt, esendő, morálisan alsóbbrendű lény, amilyennek sokszor mind a mai napig szeretik őket láttatni.) A morálisan gyenge Éva gyakorlatilag csapdába esik: bár tisztában van vele, hogy mit kéne tennie, tudatában van annak, hogy isteni parancsot szeg meg, lényegében belezavarodik a Sátán érvelésébe, és megkóstolja a gyümölcsöt. Ádám ezzel a kész ténnyel szembesül — és ő önként, az Évával való sorközösség jegyében, tudatosan vállalja a bűnbeesést. Ő tehát nem téved, nem irigy, hanem szerelemből szegi meg a parancsot — azért, hogy neki is osztoznia kelljen társa sorsában. Sajnos ez a romantikus állapot nem tart sokáig — mihelyst ugyanis szembesülnek tettük súlyával, morálisan mind a ketten megroppannak. Éva teljesen összeomlik, Ádám pedig (egy rövid időre) undorodva elfordul tőle.

Megnyugvást végül három dolog jelent számukra. Egyrészt tudatosodik bennük, hogy döntésük, ha „szülőföldjük” elvesztését ugyan visszavonhatatlanul maga után is vonja, de lehetőségük lesz arra, hogy továbbra is teljes életet élhessenek, bizonyíthatják, hogy képesek helyes döntések meghozatalára is. Másrészt az egyéni megváltás lehetősége mindenki számára eleve ott van; aki helyes életet él, az halála után bocsánatot nyerhet. A Fiú (Jézus) pedig eljön majd, és ő megváltást hoz az egész emberiségnek — bizonyos értelemben tehát visszavezeti az embereket egy spirituális Paradicsomba.

A költemény metafizikája legalább ennyire izgalmas. Milton — gondolom, a korszellem hatására — lényegében megkettőzi a Teremtést. Van a Föld, és van egy Földön kívüli világ, amelynek kezdetben a Menny és a Káosz a része. Isten a Mennyben él; a Fiú még a Teremtés előtt létrejön, és átveszi a Menny irányítását az atyától. A Mennyben angyalok élnek — ugyancsak szabad akarattal rendelkező, ám halhatatlan és majdnem elpusztíthatatlan entitások, akiknek mind saját erkölcsiségük van. A Sátán egy ilyen angyal — méghozzá közöttük is a legerősebb –, aki nem fogadja el Istent teremtőnek, hanem azt feltétlelezi, hogy a világ öröktől fogva létezett. (A Sátán tehát egyben az ateizmus allegóriája is.) Éppen ezért lázad a Fiú uralma ellen (sejthető, hogy inkább magát látná szívesen az Atya utódjaként). Társai azonban elkerülhetetlenül elbuknak az Isten ellen indított gigantikus küzdelemben — az Pokol tehát az ő börtönükként jön létre. Innen szökik meg a Sátán, és cserkészi be az embereket a Paradicsomban — ellentétben tehát a Bibliában foglaltakkal, a gonosz nem a teremtett világ szerves része, hanem egy külső aktor. A történet ilyen módon való prezentálása, amennyire természetes lehetett Milton számára, voltaképpen megkettőzi a bűnbeesés dilemmáját, hiszen a Sátán elbukásának okairól is számot kellene adnia.

A Sátán amúgy egy klasszikus antihős — bár egyértelműen sötét és gonosz, szabadságszeretete, zabolátlansága és megtörhetetlensége mégis valamilyen mértékben szimpatikussá teszik őt az olvasó számára. Ez mindenképpen egy igen jelentős irodalmi újítás lehetett.

A szöveg amúgy irodalmilag is igen erős. A sok látomás, a szereplők által elmesélt történetek révén a szöveg egyáltalán nem lineáris — hol előre, hol visszatekintünk az időben; a cselekmény egyben kerettörténet is a világ múltjának megismeréséhez, illetve a történelem előrevetítéséhez. A leírások elevenek, színesek, a szereplők nagyon alaposan kidolgozottak és (a nagyon szűkre szabott keretekhez képest) egyáltalán nem sablonosak vagy semmitmondóak.

Nagyon sajnálom, hogy a mai oktatásba ilyen művek már nem férnek bele.

Reader’s Log — Ian Fleming: Quantum of Solace: The Complete James Bond Short Stories

Trychydts | | | 2010., június 29., 8:42 | | | Kategóriák: ,

(Én az Amazonon vettem.)

Soha nem győzöm hangsúlyozni, mennyire más a könyvek James Bondja, mint amit a filmekben lát az ember — bár az utolsó két Daniel Craig feldolgozás szerintem már sokkal markánsabb visszatérés volt a gyökerekhez.

A Quantum of Solace történeteit olvasgatva ez még nyilvánvalóbb. James Bondnak nem kell mindig beutaznia a világot, nem kell mindig röhejes akciójelenetek tucatjain részt vennie, nem kell minden nehézségből poént csinálnia. Ő ugyanis egy profi, akit éppen akkor és ott vetnek be, amikor szükség van rá. Van, amikor csak egyetlen lövés dördül el az egész történetben, az izgalmat a várakozás feszültsége adja. Van, hogy nyaralás közben bonyolódik bele valamibe, de tulajdonképpen csak nyomeltakarításra használja a szakértelmét és ő sem (így mi sem) jön rá a novella középpontjában álló rejtély nyitjára. Más alkalommal a 007-es ügynök semmi mást nem csinál, csak ékszerszakértőkkel beszélget és figyel egy ékszerárverésen. De arra is van példa — kapaszkodjunk meg –, hogy a főhősnek éppen az ölésből lesz elege, amire a 00-s kód feljogosítja.

Az is látszik, hogy Fleming hősét sokszor csak arra használta fel, hogy megírhassa a többi, nem is feltétlenül akcióra épülő tematikájú ötletét. A címadó novellában James Bond példáulcsak a kerettörténetben szerepel: meghallgatja, ahogy egy magas rangú tisztviselő elmeséli neki egy tönkrement párkapcsolat történetét. (Az azonos című film lényegében csak a címet vette át, semmi köze a novellához.)Máskor csak egy nyomozás eredményeit ismereti a lebukott bűnözővel: de valójában a tolvaj a regény főszereplője, az ő élete bontakozik ki.

Amúgy mindegyik novella régimódi alapossággal megírt, tömör, fordulatos, szellemes alkotás: aki ismerkedni kezdene az eredeti James Bonddal, és nem akarja magát a közkézen forgó, förtelmes fordításokkal gyötörni, az nyugodtan kezdheti ezzel.

Variációk hatvan percre és Try-sanra

Trychydts | | | 2010., június 28., 0:51 | | | Kategóriák: ,

Természetesen variálok. Kiesett a Please don’t let me be misunderstood, és az így benyomuló vákuumba bezúdult egy rakás újabb szám. Mindez természetesen továbbra is a hatvan perc — fizikailag amúgy egészen jól bírom a strapát, inkább mentálisan kell még edződnöm.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Ismét az első helyen, tényleg remekül alkalmas arra, hogy szokjam a gondolatot.
Mark Knopfler (Get Lucky) Border reiver Annyira szeretem ezt a számot az új albumról, alig vártam, hogy végre ide is felférjen, ezzel ürügyet teremtve arra, hogy még többet hallgassam.
NY Loose (Year of the Rat) Dragonfly Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat) Detonator Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night) Heavy Fuel Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Reader’s Log — Örkény István: Egyperces novellák

Trychydts | | | 2010., június 24., 8:32 | | | Kategóriák: ,

Kicsit már kezd ciki lenni ez a retró-hullám, úgyhogy ideje színt vallanom: elkezdtem olvasni Miltontól a Paradise Lostot (egy, a Deus Exbe beágyazott mondat miatt), ami lehet, hogy az angol nyelv egyik csúcsteljesítménye, de ennek megfelelően baromi nehéz is. Így az agyam kábé minden fejezet után némi pihenőért visít — így az elmúlt pár este elővettem ezt a másik kedves régi ismerőst.

Szégyen lenne részletesen bemutatni ezt a könyvet, úgyis mindenki tudja, hogy forradalmian új megközelítésű szövegekről van szó, kesernyés, groteszk, nagyon is életközeli írásokról, amelyek hol könyörtelenül pontos korrajzot adnak az elmúlt század második felének évtizedeiről, hol teljesen általános emberi témákkal foglalkoznak. Annak idején teljesen újszerűnek számító módszerekkel él: néha a cím hosszabb, mint maga a szöveg, és a magyar irodalomban itt szabadult el először igazán az intertextualitás stb. stb. stb.

Reader’s Log — Szerb Antal: A Pendragon legenda

Trychydts | | | 2010., június 21., 10:06 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Úgy látszik, most az intellektuális nosztalgiára van szükségem, mert ez is egy olyan könyv, amit már ezerszer olvastam. Mégis, azt hiszem, ez az egyik legjobb regény az egész világon, egyszerűen minden benne van: etika, szerelem, történelem, misztikum, barátság és a végén egy fantasztikus katarzis.

Hihetetlenül sokat köszönhetek ennek a könyvnek, talán azért, mert nem áll tőlem túlságosan messze a főhős Bátky János cinikus, bogaras, kissé élhetetlen de azért sokoldalú bölcsészfigurája. Sok szempontból abszolút referencia számomra a Pendragon-legenda: a nőkhöz való hozzáállásomat is alapvetően meghatározta és meghatározza mind a mai napig; szorult helyzetekben néha átfut az agyamon, vajon hogy oldódna meg az adott helyzet ebben a történetben.

Nem is tudom, érdemes-e egyáltalán szavakat fecsérelnem a történetre. Az Angliában élő bogaras tudós megismerkedik egy angol lorddal, a misztikus történelmű Pendragon-ház jelenlegi fejével, aki meghívja walesi kastélyába, hogy tanulmányozzon át néhány ritka könyvet, amely segítheti kutatásait. Igen ám, de a lordnak éppen akkor megpróbálnak az életére törni; Anglia egyik legnagyobb örökségének sorsa fordulhat meg ugyanis az idősödő főnemes biológiai kutatásain. Ráadásul kiderül, hogy a család történetéből nem minden csak mese.

Elképesztően elegáns cselekményszövés, remek humor, érdekesen megformált karakterek és gyönyörű magyarság jellemzi ezt a könyvet. Azt hiszem, akárhová megyek, mindig ott lesz a polcomon.

Plafon

Trychydts | | | 2010., június 21., 9:57 | | | Kategóriák: ,

… és ye! Megvan a hatvan perc. Péntek este ugyan jól megszippantottam, láttam ugyan a gyülekező esőfelhőket, aztán hallottam a mennydörgést, és az is feltűnt, hogy egy-egy villámlás nappali világosságot varázsol a pályára, de gondoltam, majd csak megúszom az igazi elázást. aztán amikor a salakpálya már egyetlen nagy pocsolya volt, mégiscsak hazaindultam. Mintha zuhany alatt futottam volna, folyt rólam a víz — egy-két perc után már tényleg semmit sem számított, ha esetleg pocsolyába léptem. De az új MP3 lejátszó azért kibírta.

Megvan tehát az új playlist — bár van egy olyan érzésem, hogy csak a történelemnek másolom ide, mert az első számból már egy kicsit elegem van, viszont az új Mark Knpofler albumon van egy szám, amenyik annyira kívánkozna egy futóplaylistre… na mindegy. Most ez van.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.) Please don’t let me be misunderstood Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night) Heavy Fuel Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Reader’s Log: Rejtő Jenő — A néma revolverek városa

Trychydts | | | 2010., június 18., 9:25 | | | Kategóriák: , ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

– Itt egy a fontos: az Adat!

– Úgy van!

– Felezünk?

– Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

– Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

– Na, ez túlzás… Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

A fenti idézetben az a szép, hogy a főhős pontosan annyit ért belőle, mint az olvasó. Pencroft Tivald, a mérhetetlenül peches csavargó elvetődik Filipponba, a texasi kisvárosba, ahol évek óta nem dördült el egy lövés sem. Ráadásul még össze is tévesztik valakivel, azt gondolják, neki mindent tudnia és mindenkit ismernie kéne — miközben a leghaloványabb sejtelme sincs róla, hogy mi történik körülötte.

Rejtőnek igazából pontosan ehhez a fajta humorhoz volt a legjobb érzéke — a váratlan meglepetésekre és a kínos félreértésekre épülő szituációs komikumhoz, ahol a feszültség levezetése mindig a lehető legmegfelelőbb pillanatban történik meg.

A vadnyugati Rejtő-regények közül talán ez a legjobb. Akár filmre is lehetne vinni, nem tűnne olyan abszurd marhaságnak, mint a Három testőr Afrikában.

Arkham Horror alginál

Trychydts | | | 2010., június 13., 8:51 | | |

1 Trackback

Arhamra nehéz napok jártak: a város eldugott, sötét sikátoraiban kapuk nyíltak más dimenziókra ésmegnevezhetetlen, gonosz teremtmények árasztották el a várost. A helyiek persze, ahogy ez nagyon is jellemző az emberekre, képtelenek voltak szembenézni a valósággal, inkább félrefordították a fejüket, és próbáltak nem tudomást venni arról, hogy Hastur, a Sárga Király ébredezik eónok óta tartó álmából.

Csak három nő, egy zabolázhatatlan fantáziájú író, egy ősi iratok fordításával foglalkozó kutató és egy, a helyi sötét titkokkal csak nemrégiben szembesült apáca volt elég bátor ahhoz, hogy szembeforduljon a Sötétséggel, és ténylegesen tenni is próbáljon valamit a nem-emberi szörnyek ellen. Csak később ahogy múltak a napok, csak akkor csatlakoztak hozzájuk, a három nő erkölcsi tartásából erőt merítve magukat egykori gyávaságukon elszégyellő férfiak. Fáradhatatlanul kutatták fel a nyomokat a város legsötétebb területein, saját józan eszüket is kockára téve saját céljaikra fordították a felfedezett sötét kultuszok borzalmas varázslatait; még az idegen, nem-emberi világok idegen szörnyűségeivel is képesek voltak szembenézni. A falhoz tapadva surrantak végig a Dicső Faj városainak hatalmas épületei között; mágikus tekercsek után kutattak R’lyeh elsüllyedt városának sötét oszlopainak tövében; vállalták a bolyongást az Álomföldeken és más idegen világokban.

Persze egy ilyen kaland senkinek a személyiségét nem érinti változatlanul. Ha valaki törzsvendég lesz a helyi kórházban, ahol hatalmas karmok okozta, gyulladt sebek bekötözését kéri rendszeresen; akinek saját szobája van az elmegyógyintézetben, ahol az irodalomban teljesen ismeretlen rémálmok kigyógyítását kéri a döbbent szakemberektől; ha függővé válik egy, a Miscatonic Egyetem egyik raktárából elcsent kő mágikus sugárzása iránt, akkor aligha lesz képes arra, hogy a világot olyannak lássa, mint korábban. Hősnőink egyre cinikusabbak lettek. Amikor egy újabb Mi-go csapott le rájuk az éjszakai felhőkből, már csak cinikus mosollyal nyúltak kabátjuk alá fegyvereik vagy varázstárgyaik után.  Amikor újabb térkapura bukkantak rá egy beomlott pincében vagy egy korhadt, enyészettől bűzlő fa odvában, rezignált sóhajjal lépték át a világok közötti határvonalat. Lassan, de biztosan erősödött bennük a tudat: küldetéssel születtek erre a világra, amit végre is fognak hajtani.

Amikor aztán az utolsó térkapura is rákerült az Ősi Pecsét, végleg rácsapva ezzel az ajtót a Sárga Király ambícióira, már azon vitatkoztak, melyikük lesz Arkham díszpolgára.

Önarckép

Trychydts | | | 2010., június 08., 11:37 | | | Kategóriák:

Nagy nehezen rászántam magam életem első önarcképsorozatára. Gondoltam, megírom, milyen az ilyesmi. Nos, alig rosszabb, mint egy élve boncolás.

Volt egy viszonylag rövid pre-production fotózás, ahol kipróbálhattam, hogy néz ki a fejem a fényképen, meg hogy mik azok a pózok, amikről azt gondolom, hogy viszonylag jól állnak nekem. Aztán elmentünk stúdióba, és Balu fényképezgetett, meg segített beállítani a fényeket, amiket egyébként én álmodtam meg, én instruáltam Balut a fotózáshoz és én pózoltattam magamat. Azt hiszem, túlzott macera nélkül ennél közelebb jutni az önarckép-fotózáshoz nem nagyon lehet.

Aminek kifejezetten örültem, hogy bár elég sok szörnyű fotó készült rólam, végül csak összeállt egy szokásos mennyiség a 206 kattintásból, amire azt gondolom, hogy simán vállalható: nem teszek rajta rossz benyomást és az egyéniségemet is tükrözi.

Trychydts 0018

Persze igyekeztem minden szabályt betartani, amit én is kérek a modelljeimtől: volt nálam többféle ruha, előző nap voltam fodrásznál, ahol tudakozódtam is a hajvaxolás rejtemeiről, igyekeztem karban tartani az arcomat stb. Új szemüvegem is van, de ez persze csak véletlen; nyilván nem erre készültem vele, de végül is szerencsés, hogy a stúdióképek ebben készültek, mert így könnyebben felismerhető lettem. Egyedül a pulóveremre szólt be egy-két kényesebb nőnemű egyén (pl. Emzsu); na de az egész cuccot el kellett hoznom valahogy a munkahelyemre, örültem, hogy tiszta lett, nem hogy még élére is vasaljam.

Természetesen ezt is RAW-ban fotóztam, aminek nagyon örültem; ugyanazt a világítást többféleképpen is simán lehet értelmeztetni csak a fényképezőgép beállításaival — néha nem is értem, hogy bírtam ki a JPG formátumot. A RAW amúgy akkor is jól jött, amikor véletlenül F29-en felejtettük a gépet, a világítás meg F11-re volt kalibrálva.

Trychydts 0030

Hogy miért volt szükségünk F29-re, az egy külön történet. Van egy Greta Garbo portré, amit sajnos sehogy sem találok, de a lényeg az, hogy egy vékony fehér vonal az egész, ami a profilt rajzolja ki; az arc többi része, illetve a háttér egy merő feketeség. Mutattam Balunak, meg hogy ilyet szeretnék, elsőre persze azt mondta a lelkem, hogy ezt nem lehet megcsinálni, vagy ha mégis, akkor iszonyú nehezen, két vagy három lámpával. Végül csak összehoztuk, alig húsz perc alatt, egy vakuval. Azt hiszem, az összes kép közül erre vagyok a legbüszkébb. Szerencsére ehhez a képhez nem kell Greta Garbonak lenni, a stílus szerintem teljesen uniszex.

Trychydts 0026

Kihasználtam a vasárnapot

Trychydts | | | 2010., június 07., 15:37 | | |

Van Bibliám a Kindle-re! King James fordítás — nagyon sokat dilemmáztam a Standard American version mellett, de mivel angolul eddig a King James-féle kiadással ismerkedtem a legtöbbet, végül maradtam ennél. Amúgy szenzációs navigációs lehetőségek — remek tartalomjegyzék, közvetlen adott vershez lapozási lehetőség, plusz nagyon jó könyvön belüli navigáció. Persze elég furának hathat (tegnap, amikor Petiéket látogattam, szerintem annak is hatott), hogy az én életformám mellett Bibliára vágyom, de az az igazság, hogy olyan sokszor kell csak a referencia miatt, hogy úgy érzem, mindenképpen megérte azt a nyolc dollárt. Amúgy ahhoz képest, hogy kb. egyidős a Károli Bibliával, elképesztő, mennyivel olvashatóbb — úgy látszik, az angol akkoriban sokkal alkalmasabb volt ilyen bonyolult szövegek visszaadására.

Rendbe raktam otthon a könyveimet, megint rend van — elöl van, aminek elöl kell lennie, hátul, aminek hátul kell, kábé minden kézre áll és nem olvasott dolgokat pedig archiváltam. Így az utóbbi két év beszerzéseinek is jutott rendes hely — különösen a fotós könyveim és a Lem-összes érdemelte meg a jelenleginél gondosabb elhelyezést.

Tegnap végre odakeveredtem Petiékhez is — egyre aranyosabb a csajszijuk, tegnap már elszántam annyira magam arra, hogy ölbe vegyem egy picit meg piszéztünk is egyet. Elég barátságos volt velem is, javarészt csak csöndesen nézegetett a nagy szemeivel, aztán búcsúzásképpen még elmosolyodott. Jó látni, hogy azért vannak még gyerekek, akik nem teljesen érzéketlenek a sármomra.

Reggel piac és édesanyám, délelőtt IKEA, délben takarítás, délután és este egy-egy vendégség, este Bibilavásárlás: szerintem senki nem mondhatja, hogy elvesztegettem volna a vasárnapomat.

Reader’s Log: G. K. Chesterton — The Wisdom of Father Brown

Trychydts | | | 2010., június 07., 13:41 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Bevallom, nem tetszett annyira, mint az első kötet, de azért jó volt így is.

Kicsit bonyolultabbak a történetek, a morális dimenzió ugyanakkor sokkal szimlifikáltabb. Míg az Innocence of Father Brown történeteiben nagyon sok volt az érdekes morális kérdés és dilemma, az elsődleges cél pedig a bűn természetének megértése volt, ezeknek a történeteknek a középpontjában látszat és valóság megkülönböztethetősége áll. Ami persze érdekes, csak éppen ezen a területen már bő száz éve is nagyon nehéz volt újat mondani — így a történetek sokszor túlbonyolítottak, néha egy kicsit erőltetettek is és sokszor még így is látható a vége.

Ennek elllenére tetszett és volt benne sok érdekes tartalom is — letehetetlennek azonban már nem nevezném.

Gondolkodom a szakadó esőben… mert már megint esik

Trychydts | | | 2010., június 02., 10:09 | | |

Lehet, hogy ez túlságos digitális elitizmus, de rühellem a Facebook idézet-generátorait. A Fortune Cookie még valahogy elmegy, főleg a kreatívabb ismerősök falán, akik képesek azt kellő szellemi frissességgel kommentálni. De maga az alkalmazás is egészen elfogadható, szemlátomást sok időt és energiát szántak arra, hogy feltöltsék jó és sokféleképpen értelmezhető mondásokkal, amik sok mindenkinek mondhatnak valamit. Ehhez képest a „dr. House idézetek”, „Jó barátok idézetek”, „Harcosok Klubja idézetek”, „X másodvonalbeli celeb válogatott böfögései” stílusú spam-áradatokban se kellem, se szellem, csak lapátolás és mechanikus gombnyomogatás. Oké, én is kiteszek napi egy filmidézetet, de mindig azzal vigasztalom magam, hogy azt kézzel keresem ki, és igyekszem arra törekedni, hogy legalább rólam elmondjon valamit. Úgyhogy az ilyen spammelésre csak nyomogatom a Hide gombot, amíg mutatóujjam le nem szárad.

Egy hét múlva harminckét éves leszek. Tekintettel arra, hogy már egy évvel ezelőtt is harminckét évesnek képzeltem magam, ha úgy vesszük, ez az év egy szabadmenet volt. Meg is kezdtem a spirituális felkészülést erre a fordulópontra. Átnéztem az újévi fogadalmaimat, egyelőre a „folytatom a videózást” pont az, ami még nem indult be, de amúgy szerintem elég jól állok: többet bloggolok, mint tavaly, sokat olvasok, minden könyvről írok, és ha nem szakad az eső, akkor lényegében minden nap futok, most már lassan egy órát. Az ugrálókötelet tegnap elfelejtettem megszereltetni Baluval, de most már minden adott ahhoz is, hogy azt is folytassam. Fotózni fotózhatnék még többet, de azért nem is kezdtem el hanyagolni a dolgot; hatvannyolc perc múlva például már az én hajamat fogják vagdosni, ugyanis csütörtökön magamat fogom fényképezni, Balu szakmai és technikai segítségnyújtása mellett. Tekintettel arra, hogy februárban mekkora gellert kapott az életem, szerintem ez egészen jó teljesítménynek számít.

Szülinapi bulim is lesz, a jelek szerint rekordszámot közelítő részvétellel, és az ELTE-s időket közelítő számú kollégával. Okulva a múltkori eset tanulságaiból, ezúttal nem csak billiárd- hanem rendes asztalt is foglaltam, így nyugodtan fogunk tudni terpeszkedni. Vagyis majd egy kicsit összehúzzuk magunkat, de hát végül is játszani megyünk alapvetően, nem üldögélni. Nem is izgatom magam emiatt, legközelebb majd annál lelkesebben tódulnak a népek a Darshanba vagy az Aloéba, ahol tuti van hely, csak billiárd nincs.

Új szemüvegem van. A melóhely szponzorálta, vagyis inkább szponzorálja, mert nekem kellett előfinanszíroznom — külön öröm, hogy most fél dipoptriát vissza is léphettem. Mint megtudtam, a rövidlátóknak hajlamosak egy kicsit túlságosan erős szemüveget adni ezért most direkt tesztelték ezt is. Most 3,25 dioptriával bambulok bele a világba. Szerencsére a három hete történt szemvizsgálaton a doktor sokkal türelmesebb volt, mint az az üvöltözős Frankeinstein, aki spanyolcsizmával állapította meg az akkori fél dipotriámat. Én ugyanis elég szörnyű páciens vagyok, ha szemészeti vizsgálatról van szó; gyakorlatilag soha nem tudom, mikor látok jobban vagy rosszabbul.

Tegnap Balu itt volt nálam ebédelni, egész fura volt őt hétköznap, nap közben, munkától függetlenül látni, de teljesen örültem neki. Aztán kávézgattunk is, úgyhogy ezúttal én is kihoztam a munkahelyi átlagot az ebédszünetemből.

| | |