Szombat reggel életem talán legjobb futását alakítottam: nyolc percet is futhattam abban a tempóban, amiből máskor még kettő is sok, végig sokkal ruganyosabb voltam, és a legeslegvégén olyat sprinteltem, hogy amikor leálltam és kitéptem a fejemből a zenét, akkor a világ mint egy lassított felvétel, olyan volt körülöttem. Fantasztikus érzés volt, semmi nyafogás nem volt bennem, végig tiszta transzban futottam.
Hazamentem, és mivel elég vizes lett, hát bedobtam a készülődőben levő mosásba az edzőnadrágomat. Hogy ez mekkora hiba volt, az csak akkor derült ki számomra, amikor teregetéskor halkan koppant a földön a kedvenc MP3-lejátszóm. Game over, még most is lötyög benne a víz és fogalmam sincs, hogyan kellene szétszednem, hogy legalább esélyt adhatnék a kiszáradásnak. Szerencsére van tartalék, de azért így sem álltam meg, hogy ne sóhajtsak egy nagyot a veszteség felett érzett melankóliámban. Még szerencse, hogy nem vagyok tárgyfetisiszta.
A piacon aztán megint nagyon ihletett hangulatba kerültem, kupacban vásároltam a halat, a csirkét, amit vasárnap aztán sikerült egészen jó kis kajákká transzformálnom. Különösen a halászlére vagyok büszke, Emzsu is kapott belőle egy adagot, igazi dunai halászlé lett. Ilyet még csak egyszer ettem életemben, Marikáéknál Baján, egy kis utcában, egy nagyon klasszikus hangulatú nappali szobában. Azóta valahogy soha nem sikerült ezt főzni vagy főzetni, pedig nekem sokkal jobban bejön ez a halból főzött húsleves, mint a sűrített változat. Nem vagyok olyan gasztrónómiai fundamentalista, mint Uj Péter, de azért tényleg klassz volt ezt is kikísérletezni. Nagymamám szakácskönyvéből főztem, ma édesanyámat is meghívtam, hogy kóstolja meg. (Gyufatészta, sej.)
Múzeumban is voltam Kinkajuval — nem ez volt életem legjobb kiállítása, de arra tökéletesen elegendő volt, hogy befogjam a kulturális egóm pofáját. Pláne, hogy egy olyan kép is volt, amit régebben már láttam egy másik kiállításon — azt hiszem, most először történt velem ilyesmi. Tényleg gyakrabban kéne múzeumban járnom, régen alig volt kiállítás a Műcsarnokban meg a Ludwig Múzeumban, amit nem néztem meg.
Ezzel kvázi el is telt a szombat, még elugrottam édesanyámhoz, felmálháztam magam a cuccokkal, két-három kiló vad, hal, mi jó falat, négy liter nyerstej, hogy ne dobozost kelljen innom, pár tucat vérnarancs, még alig voltam a buszmegállóban, amikor édesanyám hívott, hogy ott maradtak a farkak. A farkak ússzanak le a Fekete-tengerbe egyedül, egész napos szaladgálás után nem fogok még egyszer elkoslatni a belvárosba, de aztán kicsomagoláskor olyan vádlón meredtek rám a halszemek, hogy lemondóan legyintettem, majd egy kis tejforralás után már fordultam is vissza.
Másnap aztán rajtam volt a stressz, takarítanom kellett meg főzni, mosni tovább, eltakarítani a szombaton termelt tisztaruha-halmokat (miért nem találták még fel az eldobható ruhát???), már kezdtem felállítani a nyugtatóinfúziót, amikor felbugyborékolt bennem a belső alkímia és szépen lehiggadtam, tettem-vettem nyugodtan, amíg kész nem lettem.
Na, ebbe a folyamba illeszkedett még bele a könyvcsinálás (pénteken fél tizenegyig hegesztettük a Kő Ágival a végső előtti változatot), illetwe a Windows-telepítési hajtépés édesapámnál a régi gépemre. Kicsit húzódozott a drága, biztos ciki volt már neki a Windows Xp, de végül addig csavaroztunk, húzkodtuk a kábeleket, amíg végre nagy nehezen megindult a folyamat. Nb. édesapámnak soros egere van, ráadásul görgős is, kicsit hanyatt csúsztam, amikor megláttam, azt hittem, többet az életben nem kell már soros portot látnom.