Csónakkal a Bakonyban I.

Trychydts | | | 2010., május 16., 19:53 | | |

Szerintem ne kezdjünk el ázni — proponálom, és mindenki felveszi az esőcuccot. Vie úgy néz ki, mint egy figura a Lainből, Balu — ökoterrorista hírnevét nem meghazudtoló módon — zöldben pompázik, Zsó pedig talpig aktuálpolitikában. Én egy hatezer éves kínai esőkabátban, ahogy a zsebemben talált buszjegyeket nézegetem, utoljára akkor volt rajtam, amikor Baluval koptattuk a Bristoli utcákat és hidakat. Azt is javaslom, hogy ne kezdjünk el hősködni se, örüljünk, hogy délelőtt nem esett az eső,  és érjük is be ennyivel. Mostantól törekedjünk a veszteségek minimalizálásával és a rendezett visszavonulással. Ennek szellemében aztán tényleg nem vállaltunk be egyetlen kitérőt sem, mindössze egy igen vadromantikus szendvicsebédet költöttünk el egy esőházban, utána húztuk a csíkot egészen hazáig. Meg is volt az eredménye, éppen csak bokáig lettünk vizesek.

Péntek este jöttünk le, Zsóval hármasban; sztárújságíró férjecskéje éppen Balatonfüredet szedte szét egy forradalmi prezentációval. Állítólag kiütötte a közönséget és extázisba kergette a főnökét is — ennek ellenére is simán megérkezett estére, ahol hármasban vártuk a buszmegállóban. Akkor már egészen jól tudtuk a tízperces utat visszafelé, csak négyszer tévesztettünk. Nem semmi településen laktunk amúgy, egyszer tudakozódtunk a söröző iránt, ahol a kulcsot kellett felvennünk, és húsz másodperc múlva padlófékkel fékezett mellettünk egy páncélozott terepjáró, benne a keménykötésű tulajjal, hogy hallotta, hogy keressük, mégis, mit akarunk. Amikor kiderült, hogy mi vagyunk a vendégei, rögtön megenyhült irányunkban és elfuvarozott minket a házig.

Mivel elég sok eső áztatta a hétvégénket, megtanítottam a társaságot kanasztázni. Titokban remélem, hogy senkinek nem okoztam életre szóló traumákat — bár ilyen alkalmakkor általában igyekszem oktató üzemmódban játszani, elég sok apró fogás van, ami ilyenkor eléggé meg tudja keseríteni a kezdők életét. Nem árt persze némi machiavelliánusan szadisztikus ösztön sem, ha az ember igazán nyerő akar lenni; bennem ez a nagyanyámmal folytatott, fél nyarakon át tartó kártyacsaták folytán már egészen jól kifejlődött. Ami hatalmas, de nagyon kellemes meglepetés volt, az Vie játéka — sose gondoltam volna, hogy ilyen komplexen kifinomult stratégiákat képes alkalmazni. Elég jól tartottuk magunkat ahhoz az illemszabályhoz, hogy nem kurjantgatunk át taktikai tanácsokat egymásnak az asztal felett, ennek ellenére is elég jó volt az összhang kettőnk között.

Második este amerikai pacsinkát sütöttem; ha hihetek a szakácskönyvet, egy középnyugati amerikai egyetem kampuszbüféjének egy elég híres receptjét. A tészta kétféle lisztből, dióból és áfonyából készült, és a nagyobb hitelesség kedvéért juharszirupot locsoltunk rá, persze csak mértékkel. Amikor elkezdtem sütni, Balu még jojózó szemmel kapálózott a dupla adag ellen, aztán valahogy mégiscsak lecsusszant az utolsó darab is. Közben Ballantinest ittunk, mindenki vérmérsékletének megfelelő mennyiségben; én például nem rúgtam be a sárga földig, viszont többször is sikerült leöntenem magam. (Az alkoholizmus első jele?)

Vasárnap az elszánt szekció bevette a várat a kéken vacogó jegyszedősráctól, megállt a vár területén őrjöngő jeges forgószél közepén, írtak a nem elszánt szekciónak egy kackac esemest, aztán visszavacogtak a házba. Utána még szépíteni próbáltak a kanasztapontszámukon; diszkrécióból nem közlöm az eredményt.

Amúgy szokás szerint hihetetlen mennyiségű kaját vittünk, annak ellenére, hogy Vie és kábé teljesen ignoráltuk a kérdést. Vie azért, mert ő leginkább növényi nedvekkel táplálkozik, én meg azért, mert minden erőmmel a palacsintára koncentráltam. Ehhez képest a Balu & Co. minden lehetséges alkalommal egy követségi vacsorával egyenértékű hidegtálat prezentált, függetlenül attól, hogy reggel van, este vagy délidő az erdő közepén.

A hazaút volt tán a legkalandosabb; bőrig ázva érkeztünk meg Győrbe és enyhe pánikkal szemléltük a fagyos megállóban elszánt arccal, kifent csatabárddal a pesti buszra várakozó utazóközönség barátságtalan tömegét — harminc perccel az indulás előtt. Átugrottunk hát a szomszédos vasútállomásra,emberfeletti erőfeszítéssel nem nyomultunk be egy éjjel-nappali lángosozóba és pont elértük az húsz perce elment vonatot. Találtunk is jó helyett, fűtött ülést, pörkölt mogyorót és vizet; így elég kellemes közérzetben, megszáradva érkeztünk meg a Keletibe. Akadozó nyelvvel rebegtem köszönetet a kellemes hétvégéért a szervezőknek, és úgy érkeztem vissza a lakásba, mint aki hat hónapot töltött Burmában. Fáradtan, de megelégedetten. Most azt várom, hogy kihűljön a saláta.

Képek holnap; a kirándulás ugyanis gyönyörű volt, így érdemes megvárni, amíg előhívom a filmet.