A cím kettős értelmet hordoz magában: egyrészt remekül visszaadja a futás iránt érzett általános attitűdömet, másrészt egy szakkifejezés rövidítése, amit ma este találtam ki. Ez a Legnagyobb Fenntartható Sebesség, ami azt a sebességet jelenti, amit több körön keresztül fenn tudok tartani, ha kifejezetten hajtom magam, de amit hat körnél is tovább bírok a pályán.

Tegnap este átfutott egy csótány az arcomon, ami még csak a kisebbik baj: a nagyobbik az, hogy erre fel is ébredtem és eléggé rámjött a Rötscherk. Még este is elég nyugtalan voltam, na meg azt is tudtam, hogy ma este nem fogom tudni lefutni az 51 percemet, mert egy előre meg nem határozható időpontban elszólít majd a kötelesség. Ezért aztán hajtottam, kiengedendő a gőzt is biztosítandó a kötelező kalórialeadási mennyiséget. A várt üzenet valóban el  is szólított, de csak a What happened to you-nál; addig viszont simán ment az LFS, mi több, az említett számot már izomszakasztó vágtában nyomtam végig. Kvázi én voltam a leggyorsabb az egész pályán, többször is lehagytam mindenkit. Az egyetlen kivétel egy kopasz, piros, CCCP feliratú pólót viselő, drótizomzatú srác volt, aki behozhatatlan sebességgel húzott el mellettem. Elég érdekes volt, legalább egy percig rámtört a Street Fighter Alpha 3 hangulata, mégpedig az a rész, amikor Kennel, a szőke amerikai harcossal kell megverekednie az embernek. Aztán láttam, hogy ő a maga részéről két kör után kiállt; így persze könnyű.

Ma Gáboréknál voltunk, megcsodáltuk az új családtagot, illetve én learattam némi könnyű sikerélményt a két nagyobb kicsivel. Ők CP-vel ellentétben nem sírják el magukat, mi több, mondhatjuk azt is, hogy egészen jól rá vannak hangolódva a humoromra. Játszódtunk, meséltem nekik egy csomó mindent, de az is kiderült, hogy a Rumini, amit még Karácsonyra vittem nekik, egészen bevált, és azóta már több kötetet is hozzávásároltak. Meséltem egy-két dolgot is a tinédzser papájukról — Gáborka, úgy látom, már egészen jól kifényezte magát saját magában, de a múltat nem lehet elhallgattatni. Őő iá oa oo iai. Hogy mást ne mondjak.

Édesanyámnak volt születésnapja, húgocskáméknál ünnepeltük a jeles eseményt. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, és Karafiáth Orsolyát vettem édesanyámnak — ez a modern cigánykártya koncepció egy kicsit nagyanyámat is eszembe juttatta. Na meg Karafiáth Orsolya mégiscsak az, aki, gondoltam, ez mégiscsak meg kell, hogy feleljen egy ilyen lendületes fiatalasszonynak.

A szervezést tulajonképpen én iniciáltam, legalábbis én kezdtem meg a telefonos kanosszajárást, hogy mikor és hol legyen a hepaj. Nem volt egy könnyű feladat, de aztán végül csak egy moderátor vagy inkább egy telefonos kisasszony szerepét játszottam el, és összekapcsoltam a két hölgyet, hogy focizzák le a dolgot.

Christopher Prücsök merő izgalomban volt a szülinaptól, bár nagyon szerette volna, ha végül a tortát is ő kapja. Édesanyám azért elég liberális volt, hagyta, hogy beszálljon a gyertya-elfújásba, sőt, többször is újragyújtottuk neki a gyertyát. A császármorzsa-tortát amúgy a húgom állította össze, a komplex dietetikai igényeknek megfelelően tojás, liszt, víz, tej, cukor, élesztő, sütőpor és gyümölcsök felhasználása nélkül — ettől függetlenül nagyon is finom volt.

CP-vel viszont egész jól alakult a kapcsolatom, mármint persze a körülményekhez képest. Ahhoz képest, hogy az is előfordult, hogy elsírta magát, amikor leültem mellé a homokozóba, most kaptam ötöst jövet-menet, viszonylag normálisan tolerálta a jelenlétemet, sőt, egyszer-kétszer fel is emeltem. Igaz, nem dobáltam olyan lendülettel, mint a papa.

A kaja szintén a Kölök munkáját dicséri, remek, zamatos, hagymás marhahússal, friss, ropogós, trükkösen fűszerezett zöldsalátával és desszertként felszolgált sült krumplival. A ketchupos bödönt a húgom az ölemben, a törtfehér, pakisztáni, egyedi készítésű nadrágomra gondolta elhelyezni, amelyikbe végre megint beleférek. Hosszan tartó, átható, nem-emberi sikítással honoráltam a dolgot.

— Reggel szeretnék meghalni — mondja — minden olyan gyönyörű ilyenkor.

— Nos — válaszolod — ez a kívánságod még teljesülhet is, ha apád ingerlékeny vendéget hív éjszakára és nem figyelmezteti rátok jó előre.

— Jerome K. Jerome: Three Men on the Bummel

Én is szeretem a reggeleket, bár meghalni nem reggel szeretnék. Szerencsére jóval hamarabb ébredek, mint ahogy kellene, viszonylag simán kicsusszanok az ágyból. Engedve a nemrég támadt új szokásomnak, kimegyek kávét főzni — a reggeli hangulat megalapozásában amúgy a használt kávézacc illatának is elég jelentős szerepe van. Ahogy lögybölöm a vizet a kissé már lestrapált ketyerében, mindig édesapám jut eszembe; neki kezdődik most már legalább harminc éve a napja mindig kávéfőzéssel. Néha darálnom is kell a kávét, de egyelőre még túlságosan is sok van az innen-onnan kapott, minőségi darált kávékból ahhoz, hogy igazán rendszeresen használatba vegyem az internetről szervált, überretró keletnémet darálómat.

Fürödni is ilyenkor szoktam, ma reggel pl. a Cosmopolitant olvasgattam; megtudtam, hogy a retró hatású bikinik mellé egy igazi Cosmó lány legalább 5-6, két-három centi széles, legalább egy centi vastag műanyag karkötőt is hord. Állati praktikus viselet lehet a Balaton közepén — de hát ebből is látszik, hogy belőlem soha nem lesz igazi Cosmo-lány. A divatfotók azért ettől függetlenül érdekesek voltak, lassak kezd elhessegetődni bennem az az kezdő fotós előítélet, miszerint a direkt napfény nem alkalmas fotózásra. Például ilyen gyönyörű élfényeket előállítani még stúdióban is nehéz.

Visszatérve a reggelek romantikájára, néha edzeni is szoktam, de mivel most esik az eső, ezért ettől eltekintünk. Mindenesetre klassz, hogy még egy másfél órás program is belefér az életembe munkába indulás előtt. Amikor hazafelé ballagok a pályáról, még egészen hihetetlennek hat, hogy nemsokára alkalmazottnak öltözve fogok elhúzni a metró irányába. Rendszerint éppen jön a busz is, de hát rövidnadrágban és nyúzos pólóban mégsem állíthatok be az irodába — most arról az apróságról nem is beszélek, hogy a belépőkártyám sem lenne nálam. Bár az üzemeltetési felelős már szeret és ismer annyira, hogy ne problémázzon, ha kártya nélkül állítok be a melóhelyre.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Két szempontból is nagy meglepetést jelentett ez a könyv. Egyrészt két történetet közülük már ismertem — az egyik ráadásul a normális The Invisible Man volt (nem a Wells-féle szörnyűség), ami mostanában egy csomószor jutott az eszembe, és mindannyiszor nagyon sajnáltam, hogy már rég elfelejtettem, ki írta. A másik, hogy milyen mély spiritualitást hordoz magában ez a novellásgyűjtemény — miközben kezdetben nem tűnt többnek detektívtörténeteknél, amelyeknek történetesen nem egy (magán)nyomozó, hanem egy katolikus lelkész a főhőse, kiderült, hogy ez voltaképpen csak egy keret a nagyon is érdekes és izgalmas morálfilozófiai elmélkedésekhez.

A történetek valójában bűn, bűn és bűnbánás, bűn és megbocsátás mibenlétét, kapcsolatát kutatják. A végül kikristályosodó kép alapján Chesterton szerint a bűn tulajdonképpen nem más, mint egy eltévelyedés, félreértés vagy aránytévesztés: az ember tévedései problémáiból való kiútkeresése közben. A bűn sokszor elkövetőjére legalább ugyanolyan veszélyes, mint az áldozatra; a bűn ugyanis erodálja az ember önbecsülését, morális érzékét, jövőjét. A bűnnel, vagyis a belátás nélküli bűnnel egyszerűen nem lehet hosszú távon együtt élni; a következmények előbb-utóbb begyűrűznek. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a mélyen vallásos Chestertonnál ez nem nem valamiféle isteni igazságtétel, hanem az emberi természet belső törvényeinek következménye. Kicsit továbbvive ezt a gondolatmenetet, az erkölcsös viselkedés értelme nem elsősorban valamiféle absztrakt normakövetés, hanem az élhető, nyugodt, biztonságos élet.

A novellák amúgy bűnügyi történetnek sem utolsók: aki kedveli a klasszikus angolszász krimiirodalmat, az nyugodtan belevághat ebbe akkor is, ha nem érdekli a moralizálás, nem fog csalódni. Rafinált, jól felépített, fordulatos és egyedi kulcsra járó történetekről van szó — ráadásul valódi irodalmi igényességgel megírva.

Alapvetően nem szeretek futni. Lakik bennem egy srác, aki minden alkalommal, amikor futni kellene, túrós vagy mákos palacsintát zabálna inkább az ágyban fekve, kólával öblítené le, és Jó barátokat, Predatort,esetleg Szárnyas fejvadászt nézne közben. Persze mindig lecsapom, felhúzom a futócipőmet és nekiállok az aznapra esedékes önkínzásnak. Egy darabig még lihegi a fülembe, hogy fizikai képtelenség, hogy én lefussam a kitűzött időtartamot, de aztán nem bírja az iramot és leül duzzogni a pálya mellé.

Ma viszont baromira formában volt vagy engem szívatott meg az átlagnál lényegesen jobban a takarítás, netán a nyárias időjárás ment egy kicsit az idegeimre, mert ma abszolút lerázhatatlannak bizonyult. Az első számtól az utolsóig szívás volt az egész, három szám volt mindössze, ahol legalább minimális mértékben össze tudtam szedni magam. Mindegy, a csatát végső soron megnyertem, még ha pirruszi győzelem is volt: az előírásoknak megfelelően kinyújtottam magam, aztán mentem haza.

Sssz szerint amúgy ez teljesen rendben van, előfordul, hogy az ember démonai jobban rakoncátlankodnak; ilyenkor a legjobb, ha az ember beletörődik a sorsába és kész.

Kicsi híján három hétig bírta a playlist, de most betoldottam még egy Dire Straits számot. Kíváncsi vagyok, hogy ennek a futásdolognak mekkora része fizikai állóképesség, mekkora mentális felkészültség, mert a 13%-os növekedést még úgy sem éreztem meg, hogy sokkal jobban hajtottam végig. Amúgy az utolsó négy perces hajrá sebessége kb. 25%-al növekedett, 600 m helyett 700-750 métert tudok már így futni, ami mindenképpen előrelépés.

Még jó, hogy vannak ezek a statisztikák, amikbe tudok kapaszkodni, kábé ez számomra a futás egyetlen vonzereje.

Ha valakinek az az illúziója lenne, hogy viharos széllökések közepette, időnként eleredő esőben futni vicces, akkor én most ez eloszlatom. Nem vicces és csak elég mérsékelten jó. Túl hideg van ahhoz, hogy rövidnadrág-póló kombinációban nyomjuk a köröket, ugyanakkor kimelegedni mindenképpen kimelegszünk. A szél össze-vissza rángatja az embert, szóval az amúgy is strapás dolog még további szórakoztatási lehetőségekkel egészül ki. Viszont a hajrá-sebességem 25%-al nőtt a kezdetek kezdete óta, ami talán nem is olyan béna dolog.

Amióta igazán komolyan veszem a bemelegítést, azóta arra is rájöttem, miért hívják ezt így. Eddig azt gondoltam, hogy ez egy metafora, ami arról szól, hogy az izmokat felkészítjük a fokozott teljesítményre; amióta azonban Sssz supervisolta a tevékenységemet, és újabb gyakorlatokat írt elő a szisztematizmus és a precizitás jegyében, azóta simán elérem a futás üzemi hőmérsékletét is, mire belekezdek a dologba.

Holnap szerintem veszek kötelet az ugrálókötelembe, és folytatom azt az edzést is.

Nincs is jobb egy alaposan kiszellőztetett irodánál! A hétvégén sarkig tárva hagytam az ablakomat, ennek megfelelően a melóhelyen egy teljesen kilúgozott és 16 fokra lehűlt helyiség várt rám. Egész nap szenvedtem a hülyeségemért és a délutáni, fátyolos napsütés körülbelül az isteni megbocsátással volt egyenértékű számomra.

Amúgy egészen hamar beértem ma, és főnökeim elég változatos feladatokkal örvendeztettek meg, úgyhogy az idő elég gyorsan eltelt. Munka után átugrottam édesanyámhoz számítógépet takarítani — a nagy hidegben az ő számítógépe is elkapott valami vírust. Szerencsére már megvan a kész gyógymód ezekre a problémákra, nem kellett túlságosan agyalnom rajta. Jutalmul mákos gubát kaptam, méghozzá jó forróra sütve — jól esett ez szegény, átfagyott szervezetemnek. Utána jöttem haza, gyorsan befejeztem az éppen aktuális Deus Exemet, most pedig már csak arra várok, hogy lemehessek futni — ehhez persze a gubának még ülepednie kell egy darabig.

Egy nadrágot is vettem magamnak az új hét örömére — persze titkon bízom benne, hogy hamarosan ezt is kifogyom majd. Mondjuk a hétvége biztos nem volt egy életbiztosítás fogyókúrás szemszögből; viszonylag sok volt a finom kaja és a lazítás, és mindössze egy délelőtti grasszálás volt, ami ezt ellensúlyozhatta volna.

Szerintem ne kezdjünk el ázni — proponálom, és mindenki felveszi az esőcuccot. Vie úgy néz ki, mint egy figura a Lainből, Balu — ökoterrorista hírnevét nem meghazudtoló módon — zöldben pompázik, Zsó pedig talpig aktuálpolitikában. Én egy hatezer éves kínai esőkabátban, ahogy a zsebemben talált buszjegyeket nézegetem, utoljára akkor volt rajtam, amikor Baluval koptattuk a Bristoli utcákat és hidakat. Azt is javaslom, hogy ne kezdjünk el hősködni se, örüljünk, hogy délelőtt nem esett az eső,  és érjük is be ennyivel. Mostantól törekedjünk a veszteségek minimalizálásával és a rendezett visszavonulással. Ennek szellemében aztán tényleg nem vállaltunk be egyetlen kitérőt sem, mindössze egy igen vadromantikus szendvicsebédet költöttünk el egy esőházban, utána húztuk a csíkot egészen hazáig. Meg is volt az eredménye, éppen csak bokáig lettünk vizesek.

Péntek este jöttünk le, Zsóval hármasban; sztárújságíró férjecskéje éppen Balatonfüredet szedte szét egy forradalmi prezentációval. Állítólag kiütötte a közönséget és extázisba kergette a főnökét is — ennek ellenére is simán megérkezett estére, ahol hármasban vártuk a buszmegállóban. Akkor már egészen jól tudtuk a tízperces utat visszafelé, csak négyszer tévesztettünk. Nem semmi településen laktunk amúgy, egyszer tudakozódtunk a söröző iránt, ahol a kulcsot kellett felvennünk, és húsz másodperc múlva padlófékkel fékezett mellettünk egy páncélozott terepjáró, benne a keménykötésű tulajjal, hogy hallotta, hogy keressük, mégis, mit akarunk. Amikor kiderült, hogy mi vagyunk a vendégei, rögtön megenyhült irányunkban és elfuvarozott minket a házig.

Mivel elég sok eső áztatta a hétvégénket, megtanítottam a társaságot kanasztázni. Titokban remélem, hogy senkinek nem okoztam életre szóló traumákat — bár ilyen alkalmakkor általában igyekszem oktató üzemmódban játszani, elég sok apró fogás van, ami ilyenkor eléggé meg tudja keseríteni a kezdők életét. Nem árt persze némi machiavelliánusan szadisztikus ösztön sem, ha az ember igazán nyerő akar lenni; bennem ez a nagyanyámmal folytatott, fél nyarakon át tartó kártyacsaták folytán már egészen jól kifejlődött. Ami hatalmas, de nagyon kellemes meglepetés volt, az Vie játéka — sose gondoltam volna, hogy ilyen komplexen kifinomult stratégiákat képes alkalmazni. Elég jól tartottuk magunkat ahhoz az illemszabályhoz, hogy nem kurjantgatunk át taktikai tanácsokat egymásnak az asztal felett, ennek ellenére is elég jó volt az összhang kettőnk között.

Második este amerikai pacsinkát sütöttem; ha hihetek a szakácskönyvet, egy középnyugati amerikai egyetem kampuszbüféjének egy elég híres receptjét. A tészta kétféle lisztből, dióból és áfonyából készült, és a nagyobb hitelesség kedvéért juharszirupot locsoltunk rá, persze csak mértékkel. Amikor elkezdtem sütni, Balu még jojózó szemmel kapálózott a dupla adag ellen, aztán valahogy mégiscsak lecsusszant az utolsó darab is. Közben Ballantinest ittunk, mindenki vérmérsékletének megfelelő mennyiségben; én például nem rúgtam be a sárga földig, viszont többször is sikerült leöntenem magam. (Az alkoholizmus első jele?)

Vasárnap az elszánt szekció bevette a várat a kéken vacogó jegyszedősráctól, megállt a vár területén őrjöngő jeges forgószél közepén, írtak a nem elszánt szekciónak egy kackac esemest, aztán visszavacogtak a házba. Utána még szépíteni próbáltak a kanasztapontszámukon; diszkrécióból nem közlöm az eredményt.

Amúgy szokás szerint hihetetlen mennyiségű kaját vittünk, annak ellenére, hogy Vie és kábé teljesen ignoráltuk a kérdést. Vie azért, mert ő leginkább növényi nedvekkel táplálkozik, én meg azért, mert minden erőmmel a palacsintára koncentráltam. Ehhez képest a Balu & Co. minden lehetséges alkalommal egy követségi vacsorával egyenértékű hidegtálat prezentált, függetlenül attól, hogy reggel van, este vagy délidő az erdő közepén.

A hazaút volt tán a legkalandosabb; bőrig ázva érkeztünk meg Győrbe és enyhe pánikkal szemléltük a fagyos megállóban elszánt arccal, kifent csatabárddal a pesti buszra várakozó utazóközönség barátságtalan tömegét — harminc perccel az indulás előtt. Átugrottunk hát a szomszédos vasútállomásra,emberfeletti erőfeszítéssel nem nyomultunk be egy éjjel-nappali lángosozóba és pont elértük az húsz perce elment vonatot. Találtunk is jó helyett, fűtött ülést, pörkölt mogyorót és vizet; így elég kellemes közérzetben, megszáradva érkeztünk meg a Keletibe. Akadozó nyelvvel rebegtem köszönetet a kellemes hétvégéért a szervezőknek, és úgy érkeztem vissza a lakásba, mint aki hat hónapot töltött Burmában. Fáradtan, de megelégedetten. Most azt várom, hogy kihűljön a saláta.

Képek holnap; a kirándulás ugyanis gyönyörű volt, így érdemes megvárni, amíg előhívom a filmet.

Esik. Ami azért aggasztó, mert nemsokára csúsznék haza, otthon vár a vendégségre készülődés, de ha ez így megy, olyan leszek, mire hazaérek, mint egy ázott gyöngytyúk.

A héten egyszer már jártam ilyen viccesen, csak befelé jövet: jócskán késésben voltam, amikor a kapuban szembesültem azzal, hogy esik (mentségemre legyen mondva: a reggeli futásnál még nem esett, aztán otthon annyira lefoglalt a fürdőzés, aztán a kapkodás, hogy arra már nem volt idő, hogy az ablak felől érkező fénysugarak ténylegesen elérjék a szememet). Visszamenni, esernyőt keresgélni már nem volt időm, így hát nekivágtam. Odabenn mindenki sajnált, hogy mennyire eláztam — igaz, eláztam persze, de asszem, ennél sokkal látványosabb volt, hogy a frissen mosott hajam nem tudott megszáradni.

Ilyen szempontból ma reggel is mázlim volt: az első köröknél csak köd volt, eső nem, de aztán az is feltisztult szépen. A tartalék MP3 lejátszó egyelőre viszonylag jól teljesít — mondjuk szerintem jellemző a karmám jelenlegi állapotára, hogy a füllhalgatóm is futás közben halt bele a kontakthibába a héten. Sebaj: elmentem és vettem egy ugyanolyat. Még a szín is stimmelt, gondoltam, egy nyerő csapaton csak a hülye változtat.

A hetemet igazi aktakukacként töltöm a munkahelyemen. A. bekattant egy másodpercre, és maximumra csavarta a bürökrácia-generátort; amikor kicsivel később rájött, hogy ez talán túlzás lett, addigra már az összes érintett kolléga begerjedt. Úgyhogy ma kora délutánig papírhalom-lapátolással telt az életünk; mondjuk A.-nak ilyenkor egy határozottan elbűvölő tulajdonsága, hogy átváltozik egy anyagtigris és egy páncélos lovag keverékévé, és főnöktől ritka szolidaritással védi az ember s… hátát.

Van egy olyan kimondhatatlanul rossz érzésem, hogy valaki elfelejtette a mai szerepjátékot. De körbetelefonálni irgalmatlanul ciki lenne, így marad a várakozás. Remélem, csak a nyomott időjárás okozta érzékcsalódásról van szó.

(Megtalálható a Project Gutenbergen.)

Megint egy magyarul már bőven ismert Wodehouse: az a regény, amit sokáig csak a többi könyvből való hivatkozásból ismertem. Aki egy kicsit is járatos a Bertie Wooster történetekben, az biztosan be tudja azonosítani: ez az, ahol részleteiben is megtudhatjuk, hogyan történt, amikor a gőterajongó Augustus Fink-Nottle narancslévedelés helyett alkohol vedelésével próbálta magát felkészíteni arra, hogy beszédet mondjon egy magániskola díjátadóján.

Természetesen falrengetően humoros ez is (én speciel ezt a ciklust szeretem a legjobban Wodehouse-tól), benne az a kifinomultan nyakatekert fogalmazás és rengeteg angol szleng a világháború előttről.

Szombat reggel életem talán legjobb futását alakítottam: nyolc percet is futhattam abban a tempóban, amiből máskor még kettő is sok, végig sokkal ruganyosabb voltam, és a legeslegvégén olyat sprinteltem, hogy amikor leálltam és kitéptem a fejemből a zenét, akkor a világ mint egy lassított felvétel, olyan volt körülöttem. Fantasztikus érzés volt, semmi nyafogás nem volt bennem, végig tiszta transzban futottam.

Hazamentem, és mivel elég vizes lett, hát bedobtam a készülődőben levő mosásba az edzőnadrágomat. Hogy ez mekkora hiba volt, az csak akkor derült ki számomra, amikor teregetéskor halkan koppant a földön a kedvenc MP3-lejátszóm. Game over, még most is lötyög benne a víz és fogalmam sincs, hogyan kellene szétszednem, hogy legalább esélyt adhatnék a kiszáradásnak. Szerencsére van tartalék, de azért így sem álltam meg, hogy ne sóhajtsak egy nagyot a veszteség felett érzett melankóliámban. Még szerencse, hogy nem vagyok tárgyfetisiszta.

A piacon aztán megint nagyon ihletett hangulatba kerültem, kupacban vásároltam a halat, a csirkét, amit vasárnap aztán sikerült egészen jó kis kajákká transzformálnom. Különösen a halászlére vagyok büszke, Emzsu is kapott belőle egy adagot, igazi dunai halászlé lett. Ilyet még csak egyszer ettem életemben, Marikáéknál Baján, egy kis utcában, egy nagyon klasszikus hangulatú nappali szobában. Azóta valahogy soha nem sikerült ezt főzni vagy főzetni, pedig nekem sokkal jobban bejön ez a halból főzött húsleves, mint a sűrített változat. Nem vagyok olyan gasztrónómiai fundamentalista, mint Uj Péter, de azért tényleg klassz volt ezt is kikísérletezni. Nagymamám szakácskönyvéből főztem, ma édesanyámat is meghívtam, hogy kóstolja meg. (Gyufatészta, sej.)

Múzeumban is voltam Kinkajuval — nem ez volt életem legjobb kiállítása, de arra tökéletesen elegendő volt, hogy befogjam a kulturális egóm pofáját. Pláne, hogy egy olyan kép is volt, amit régebben már láttam egy másik kiállításon — azt hiszem, most először történt velem ilyesmi. Tényleg gyakrabban kéne múzeumban járnom, régen alig volt kiállítás a Műcsarnokban meg a Ludwig Múzeumban, amit nem néztem meg.

Ezzel kvázi el is telt a szombat, még elugrottam édesanyámhoz, felmálháztam magam a cuccokkal, két-három kiló vad, hal, mi jó falat, négy liter nyerstej, hogy ne dobozost kelljen innom, pár tucat vérnarancs, még alig voltam a buszmegállóban, amikor édesanyám hívott, hogy ott maradtak a farkak. A farkak ússzanak le a Fekete-tengerbe egyedül, egész napos szaladgálás után nem fogok még egyszer elkoslatni a belvárosba, de aztán kicsomagoláskor olyan vádlón meredtek rám a halszemek, hogy lemondóan legyintettem, majd egy kis tejforralás után már fordultam is vissza.

Másnap aztán rajtam volt a stressz, takarítanom kellett meg főzni, mosni tovább, eltakarítani a szombaton termelt tisztaruha-halmokat (miért nem találták még fel az eldobható ruhát???), már kezdtem felállítani a nyugtatóinfúziót, amikor felbugyborékolt bennem a belső alkímia és szépen lehiggadtam, tettem-vettem nyugodtan, amíg kész nem lettem.

Na, ebbe a folyamba illeszkedett még bele a könyvcsinálás (pénteken fél tizenegyig hegesztettük a Kő Ágival a végső előtti változatot), illetwe a Windows-telepítési hajtépés édesapámnál a régi gépemre. Kicsit húzódozott a drága, biztos ciki volt már neki a Windows Xp, de végül addig csavaroztunk, húzkodtuk a kábeleket, amíg végre nagy nehezen megindult a folyamat. Nb. édesapámnak soros egere van, ráadásul görgős is, kicsit hanyatt csúsztam, amikor megláttam, azt hittem, többet az életben nem kell már soros portot látnom.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Talán 1997-ben lehetett, hogy először olvastam el ezt a könyvet (egyébként szerelemből). Egy este végeztem vele; amikor félúton édesanyám kiküldött paprikáért a kamrába az esti lecsóhoz, szinte csodálkoztam, hogy mire a konyhába értem, a paprikák nem változtak át sziámi kismacskákká. A Sátán moszkvai látogatásáról szóló könyvnek elképesztően erős atmoszférája van, ami semmi perc alatt magába szippantja az embert. Azóta is kvázi évente elolvasom; két színházi feldolgozást is láttam már mind a kettő szenzációs élménynek bizonyult, noha értelmezésükben radikálisan különböztek egymástól.

Nem is tudom, érdemes-e írnom egyáltalán a cselekményről, hiszen egy kultikussá vált szövegről van szó. Inkább azt emelném ki, ami nekem különösen tetszik belőle: a Sztálin korabeli Moszkva szatirikus, gúnyos leírását, az emberi inkorrektség, aljasság és kicsinyesség metszően éles bemutatását. A címszereplők szerelmi történetét már jóval kevésbé szeretem (nem érzem igazán hitelesnek); egy regénybeli regényként bemutatott, csodák és megváltás nélküli Jézus-történet ugyanakkor megint csak egy igazán különleges kis gyöngyszem.

Aki még nem olvasta el, pótolja be! Akit bővebben érdekel a mű háttere, annak az Élet és Irodalom cikkét ajánlom.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Chesterton 1904-ben írott regényében 1984-et írnak; London mégsem változott sokat nyolcvan év alatt. Az embereknek elegük lett a folyamatos változásokból, az állandó, sietős haladásból: feladják hát a demokráciát, visszatérnek a despotizmushoz, az uralkodót pedig sorsolással választják ki. Minden a legnagyobb rendben halad egészen addig, amíg egy rendíthetetlen tréfacsináló nem kerül sorra: aki elhatározza, hogy viccet csinál a modern világ eszményeiből, a hagyományaiból, a barátaiból és az emberi becsvágyból. London kerületeit szabad, független városoknak kiáltja ki, élükön közel teljhatalmú uralkodókkal — és hogy identitásproblémák se legyenek, saját népviseletet tervez minden kerületnek. Az igazán groteszk fordulat azonban csak ezután jön; valaki ugyanis elkezdi komolyan venni az új eszmét.

Szenzációsan megírt könyv, ragyogó, intellektuális humorral és lehelletfinom gúnnyal fűszerezve. Ráadásul a humor minden, csak nem öncélú: a felszín alatt nagyon is komoly gondolatok vannak függetlenségről, morálról, a társadalmi berendezkedés alapjairól. A szereplők nagyon plasztikusan megrajzoltak, választott szavaikban is összetéveszthetetlen egyéniségek.

A könyv a politikából és az üzletből éppen úgy gúnyt űz, mint a háborúból vagy úgy általában mindenféle, kollektív tevékenységre alapuló dologból. A regényben az egyéniség, az önállóság, a szellem szabadsága azok az értékek, amelyek sikert és/vagy lelki békét hozhatnak az embernek.

(Én az Amazonon vettem.)

A Movie-Star Portraits of the Forties–hoz hasonlóan ez is egy fotógyűjtemény, hollywoodi sztárokról. Ezúttal annyival volt érdekesebb az elődjénél, hogy kvázi párhuzamosan „olvastam” a Pin-up Grrrls vonatkozó fejezeteivel, és így a képek mögöttes tartalmának a megértése is könnyebb volt egy fokkal. (Nem utolsósorban pedig enyhített valamit a másik könyv illusztrációszegény voltán.) Amúgy is nagyon rám fért még egy kis elmélyedés a hollywoodi fotózás rejtelmeiben, hiszen legutóbb sikerült valami egészen látványosan rosszat alkotnom ezen a téren. Most nagyon figyeltem azokra a dolgokra is, amiket elrontottam, remélhetőleg okosabb lettem tőle.

Amúgy a reprodukciók nagyon szépek és az összeállítás is elég érdekes. Elég hosszú időszakot átölel, láthatjuk a glamour és a nő- és férfiideál változásait, meg arra is rádöbbenti az embert, hogy azért régen, sokkal nehezebb körülmények között is mennyi mindent ki lehetett hozni egy fényképből.

Történelemből átmentem.

Tegnap egészen gyönyörű dolgot láttam. Csodálatos tavaszi este volt, amikor hazamentem, szép, tompakék éggel, enyhén rózsaszínes fényekkel. És ahogy jövök fel a lépcsőházban, az üvegtáblákon keresztül látom, hogy az északi látóhatáron folyamatosan villámlik. Baromi messze lehetett, mert hangot, azt nem hallottam semmit, viszont nagyon szép, sci-fibe illő jelenet volt, ahogy a látóhatáron folyamatosan csapkodnak az elektromos kisülések.

A viszonylag késői hazatérésért amúgy ezúttal Emzsu volt a felelős, lévén, hogy elege lett a többi bürökratából és sörözni akart. Úgyhogy megivott két üveg Millert, én asszisztáltam hozzá két giga-tonikkal, aztán még némi gyorskaját is utána küldtünk, csak úgy, a biztonság kedvéért. Egészen sok érdekes dolgot mesélt, már persze azután, hogy ismét végigzongoráztuk, hol (nem) tart(unk) a nemzetközi konferenciával, amiben én is beletunkoltam magam egy kissé.

A melóhelyen sikerült ismét egy kicsit bővítenem a profilomat: az egyik projektben, amiben eddig csak mint kommunikációs szakember vettem részt, hirtelen helyettes manager lettem, tekintettel arra, hogy a pályázat főgurujának kitört a lába, a főguru helyettese pedig évi rendes betegségét tölti. Úgyhogy amikor egy belső értekezleten felvetődött, hogy itt nagy összeomlások várhatók, akkor Trychydts, a mentőangyal előlebegett fehér szárnyain, és szerény mosollyal bejelentette, hogy átmenetileg, természetesen a felettesével való egyeztetés után hajlandó megmarkolni a vakolókanalat.

Szeretek hős lenni.

Végre ismét a „hordozható könyvemet” hurcolom magammal, ahogy édesanyám mondaná. Sokkal több minden elfér így a táskámban, ráadásul most minden alkalommal izgatottan kapcsolom be, hiszen ha minden igaz, hamarosan egy hatalmas jelentőségű szoftverfrissítés érkezik majd, csak úgy, a levegőből.

Nézegetem az érettségi feladatokat, talán a kezdődő szenilitás jele, de én biza már nem tudnék csak úgy kapásból leérettségizni vagy legalábbis nem jó eredménnyel. (Annyira mazochista nem vagyok, hogy stopperórával nekiüljek és ténylegesen meg is csináljam a feladatokat, szóval ez most csak egy pesszimista saccolás.) Nem mondom, hogy egy hosszú hétvégés hajrá nem lenne elég a készüléshez, nyilván számítana valamit a sok éves egyetemista rutin is, de akkor is ciki ez így egy kicsit. Még cikibbnek azt érzem, hogy a (középszintű) matek menne jobban, ott egy függvénytáblázattal lazán kivágnám magam, de az (emelt szintű) irodalomban túl sok tényt kérdeznek és a tényekből már gimnazista koromban sem voltam valami jó.

Lehet persze, hogy ez alapvetően nem is az én hibám, mindenféle mesterséges kategóriák szerint csoportosítani egy versből a költői eszközöket, nem biztos, hogy ebből lesz az általános műveltség. Én legalábbis azzal hízelgek magamnak, hogy elég tűrhető szinten nyomom az irodalmat, sokat olvasok, meg is értem, azt is látom, hogy mi hogyan hat, még akkor is, ha nem tudom, mit nevezünk alakzatnak és mit költői képnek.

Mindenesetre rettegve várom a történelmet, ott ’96-ban csak úgy visszaadtam a tételt, aztán szerencsére sikerült egy egészen jót húznom. Remélem, az angollal nem lesz gond. Amire kíváncsi vagyok még, az a biológia meg a kémia, ott felvételit írtam anno és nem is annyira katasztrofálisat, illetve ezt a két tárgyat az egyetemen is tanultam még.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Rejtelmes „detektívtörténetek” vannak a könyvben, de tényleg csak idézőjelben. Valójában finom paródiákról van szó: tulajdonképpen mindegyik bizarr rejtély hátterében teljesen hétköznapi történetek állnak, ugyanakkor a főszereplők mindig a klasszikus, Sherlock Holmes féle detektívtörténetek eszköztárát alkalmazva jutnak el az igazságig.

A történetek detektívje például eleve nem detektív, hanem egy bíró, aki elkezdett meglehetősen furcsa ítéleteket hozni, illetve rendszerré tette, hogy nem csak az elítélteket, de a tanúkat is nyilvánosan megítélte erkölcsileg. Bírói pályájáról visszavonulva csendes zárkózottságban éli az életét, noha mindenkinek szívesen rendelkezésre áll, aki hozzá fordul a problémáival. Természetesen egy nem mindennapi intellektusról van szó, aki álmodozó bölcsészmodorával meglehetősen messze áll a bűn ellen fanatikusan elkötelezett Scherlock Holmestól: hogy aztán ugyanolyan brilliánsan, ugyanolyan szenzációs dedukcióval oldja meg a jóval kevésbé véres és borzalmas, de egyébiránt éppen olyan rejtélyes eseteit.

Mindez kellemesen gunyoros, ironikus humorral van tálalva, ami igazán különös ízt ad a regénynek. Szórakoztató is, kellemesen könnyed intellektuális kihívás is egyben.