Liz már egy ideje távol van az irodától. Ha ilyesmi előre elrendezetten történik, akkor rendszerint megbíz azzal, hogy locsoljam a növényeit, megkér valakit, hogy figyeljen engem, locsolom-e a növényeit és mindenféle jutalmat/büntetést kilátásba helyez, ha életben maradnak/elszáradnak-elrothadnak a növények. Amire szükség is van, mert a növények úgy alapállapotban egy mentális vakfoltnak minősülnek a mentális retinámon. Felőlem el is száradhatnak, utánam a fáklyásmenet vagy az özönvíz, tökmindegy.

Ehhez képest abszolút büszke vagyok arra, hogy annak ellenére is eszembe jutott, hogy vizezni kéne a palántákat, hogy a fenti beavatási rituálét nem hajtottuk végre. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy fergetegesek az eredményeim. Elkezdtem locsolni őket, de amikor ma összefutottam a folyosón a kis zöld locsolókannával a kezemben A-val, aki éppen a szódaautomata maradék vizét vitte el ráönteni a növényeire, akkor csak arról tudtam beszámolni, hogy a kórók még élnek. Édesanyám szerint — fejtegettem A-nak — a locsolás nem elég, egyfajta spirituális többlet is kell, amit én képtelen vagyok megadni. Így aztán, ha Liz visszajön, és panaszkodik, hogy néznek ki dédelgetett kedvencei, csak azzal tudok védekezni: örüljön, hogy egyáltalán még léteznek. A szerint az is elég lenne, ha nem stresszelnék rá a dologra. Ez meg egyenesen fogalmilag kizárt.

Ma a munka ünnepe alkalmából hamarabb eljöhettünk a munkahelyünkről. Én édesanyámhoz mentem, aki salátát adott csirkeágyon, majd durmoltam egy hatalmasat az ebéd utáni kávé után. Aztán teáztunk, Poirot-t néztünk és már mentem is haza. Háromnegyed tizenkettő volt, mire rászántam magam az esti futásra, de rászántam magam. Rühellem a sportos formámat, hogy őszinte legyek.