Tegnap, enyhítendő fehérje-túladagolásos tüneteimet, zöldfűszeres pacsinkát ettem tejföllel és sajttal. A fehérje-túladagolásom szépen enyhült is (bár még mindig áll a fogadalmam, miszerint jövőre a húsvétra vásárolt sonka és tojás 60%-a is bőven elég lesz), ugyanakkor a szokatlan mennyiségű, tűzforró szénhidrát eléggé elálmosított, így ledőltem egy kicsit szundikálni, amíg ülepszik a palacsintala a futás előtt.

Ebből annyi valósult meg, hogy éjfél után pár perccel ébredtem, amikor jó ízlésű ember nem megy futni. Így lustálkodtam még négy óráig, felkeltem, olvastam meg írtam, aztán amikor a nap is felkelt, én ismét feláldoztam magam a futás oltárán. Mondjuk a mártír-feeling kiteljesedését határozottan hátráltatta, hogy reggel hatkor már kifejezetten sokan voltak a sportpályán. Most viszont éhes vagyok — igaz, a nagy mozgás örömére ma mégsem reggeliztem. Még 20 percet kell kibírni valahogy a mai napra rendelt rántott sajtomig, de mintha már szédülnék is egy kicsit.

Elmenetben amúgy az ugrálókötél is rám kacsintott, ugyanakkor nekem eszembe jutott, hogy Sssz beígért nekem egy edzéstervet az ugrálókötél-szelidítéshez, amit még alighanem megvárok, mire ismét kockára tenném a hátizmaimat. Meg a karizmaimat. Meg úgy általában mindenféle anatómiai egységemet, amik megmozdulnak ugrálókötelezés közben.

Holnap szerepjáték, ami jó, bár azt nem mondhatnám, hogy csúcsformában vagyok. Mindegy, ma úgyis laza napom van, hazamegyek, és mivel ma nem tervezek semmiféle gasztronómiai elhajlást, előttem az egész délután, no meg az éjszaka, hogy egy kicsit élesítsek még a sok munkában némiképpen eltompult szellememen.