Arleigh ebéd után jócskán rácsodálkozik, hogy egészen jól tudok főzni; fura, ezen a héten már Liz, a szobatársam is jojózott ezen egy sort. A másik dolog, amivel mindenkit el lehet kápráztatni, hogy az amerikai konyhát szeretem a legjobban; igazság szerint sokszor még az amerikaiak sincsenek tisztában azzal, hogy ez nem a hamburger-pizza-chips hármast jelenti. Arleigh bónuszkérdésként még azt is felvetette, hogy sütni is tudok-e; majd elkezdett sóhajtozni, hogy mennyire szereti a kakaós kalácsot a kávé mellé, főleg azt a fajtát, aminek a belsejében ott tekergőzik a töltelék.

No, gondoltam, itt az ideje, hogy villantsak egyet a munkahelyemen; hazafelé vettem lisztet, kakaót, vaníliás cukrot, instant élesztőt (a felfuttatás művészetében még nem igazán vagyok otthon), cukrot, és otthon némi meditáció után neki is láttam a tésztagyúrásnak.

Ebben a kelt tészta bizniszben amúgy tényleg van valami varázslatos. Először némi gyúrogatás után egy rakás porból meg egészen nevetséges mennyiségű folyadékból összeáll egy nevetségesen kicsi massza. Amikor egy óra kelesztés kinyújtogattam a téglalapokat, megtöltötöttem őket és összefontam a két kalácsot, akkor is nevetségesen kis csoffadt izének néztek ki. Próbáltam nem pánikba esni, meg felkészülni arra, hogy mi lesz, de amikor újabb egy óra kelesztés után ránéztem a projektre, mégis sikerült meglepődnöm, amikor láttam, hogy a két kalács az egész tepsit kitölti. Igyekeztem nem visítani az izgalomtól, miközben bebirkóztam a tűuforró sütőbe, aztán igyekeztem nem kitépni a hajam, amikor harminc másodperc múlva eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkenni tojássárgájával. Gyorsan pótoltam, bár a tészta nem volt nagyon happy a fejleményektől, kicsit össze is esett.

Huszonöt perc múlva meg is sült szépen, meglocsoltam forró tejjel, de már csak a kikapcsolt sütőbe mertem visszalökni. Utána még egy stresszes pont volt hátra: a kiszedés. De ezúttal mellettem voltak az istenek, nem kozmált oda a tepsi aljához, nekem meg már volt annyi rutinom, hogy tudjam, hűlés előtt nem pisztergáljuk, mert atomjaira esik szét.

Hajnalban aztán felkeltem, félbevágtam az egybesült sütit, a kevésbé integrált verziót megkóstoltam, nem volt se száraz, se rossz, úgyhogy a másikat becsomagoltam. Arleigh másnaposan tántorgott be a munkahelyre, némi késéssel, nekem meg mennem kellett bizottsági ülésre szakérteni, úgyhogy 240 másodpercem volt arra, hogy meglepjem. Azért sikerült, és az előzetes hírügynökségi jelentések alapján a Cég jogi részlege is nagy elismeréssel emlékezett meg rólam.

Sütni jó. Nem csak az univerzum entrópiatartalmát csökkenti, de mások endorfinszintjét is növelhetjük vele.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2010/04/egy-kakaos-kalacs-balladaja/trackback/