Kirándulás közben, a róla készült játékfilm, az Into the Wild kapcsán került szóba Christopher McCandless. Én persze azt a tábort erősítettem, aki szerint semmi megkapó vagy nemes nincs abban, ha az ember céltalanul belegyalogol a vadonba aztán éhen hal. Sssz és Balu pedig nagyon odavoltak a történetért, beletették a bogarat a fülembe, hát utánanéztem a valódi történetnek. Elég depressziós is lettem tőle, mert a dolog szemlátomást tényleg nem szól másról, mint hogy egy srác fogta magát, elment Alaszkába és meghalt. Fogalma sem volt arról, hol van. A folyón, amin nem tudott átkelni, amikor visszafelé indult volna, 750 m-re lefelé volt egy kézi erővel működtethető komp. 7 km-re a táborhelyétől volt egy út, amelyik ugyancsak átkelt a folyón. Nem tudta, hogyan kell az elejtett állatok húsát tartósítani; nem tudta, hogyan éljen normálisan vagy egészségesen. Harminc kilósan, mozgásra képtelenül éhen halt a hálózsákjában.

Annál persze empatikusabb vagyok, hogy azonosuljak annak az alaszkai fickónak az álláspontjával, miszerint ez a történet legalább demonstrálja, hogy Alaszkában még él és virul a természetes szelekció. Ugyanakkor pusztán csak a depresszió jött rám, amikor egy kicsit beleástam magam a történetbe, semmi emelkedettet vagy szépet nem találtam benne. Nyilván súlyos pszichológiai deformitások kellenek egy ilyen „kalandhoz”; ha másért nem, hát azért a fájdalomért, amit a családtagjainak okozott ez a srác.

Még csak a gimnáziumot kezdtem Csabival, amikor Christopher McCandless meghalt; szombat óta azonban elég nehezen verem ki ezt az egészet a fejemből. Pláne, hogy nem nyílegyenesen ment Alaszkába, hanem előtte bejárta a fél Egyesült Államokat. És senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt a srácot le kéne állítani.

Elég banális blogbejegyzés lett, de most tényleg ez jár a fejemben.