Elkerített Város

Liz már egy ideje távol van az irodától. Ha ilyesmi előre elrendezetten történik, akkor rendszerint megbíz azzal, hogy locsoljam a növényeit, megkér valakit, hogy figyeljen engem, locsolom-e a növényeit és mindenféle jutalmat/büntetést kilátásba helyez, ha életben maradnak/elszáradnak-elrothadnak a növények. Amire szükség is van, mert a növények úgy alapállapotban egy mentális vakfoltnak minősülnek a mentális retinámon. Felőlem el is száradhatnak, utánam a fáklyásmenet vagy az özönvíz, tökmindegy.

Ehhez képest abszolút büszke vagyok arra, hogy annak ellenére is eszembe jutott, hogy vizezni kéne a palántákat, hogy a fenti beavatási rituálét nem hajtottuk végre. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy fergetegesek az eredményeim. Elkezdtem locsolni őket, de amikor ma összefutottam a folyosón a kis zöld locsolókannával a kezemben A-val, aki éppen a szódaautomata maradék vizét vitte el ráönteni a növényeire, akkor csak arról tudtam beszámolni, hogy a kórók még élnek. Édesanyám szerint — fejtegettem A-nak — a locsolás nem elég, egyfajta spirituális többlet is kell, amit én képtelen vagyok megadni. Így aztán, ha Liz visszajön, és panaszkodik, hogy néznek ki dédelgetett kedvencei, csak azzal tudok védekezni: örüljön, hogy egyáltalán még léteznek. A szerint az is elég lenne, ha nem stresszelnék rá a dologra. Ez meg egyenesen fogalmilag kizárt.

Ma a munka ünnepe alkalmából hamarabb eljöhettünk a munkahelyünkről. Én édesanyámhoz mentem, aki salátát adott csirkeágyon, majd durmoltam egy hatalmasat az ebéd utáni kávé után. Aztán teáztunk, Poirot-t néztünk és már mentem is haza. Háromnegyed tizenkettő volt, mire rászántam magam az esti futásra, de rászántam magam. Rühellem a sportos formámat, hogy őszinte legyek.

Christopher McCandless jár a fejemben

Trychydts ||| 2010., április 28., 20:52 |||

Kirándulás közben, a róla készült játékfilm, az Into the Wild kapcsán került szóba Christopher McCandless. Én persze azt a tábort erősítettem, aki szerint semmi megkapó vagy nemes nincs abban, ha az ember céltalanul belegyalogol a vadonba aztán éhen hal. Sssz és Balu pedig nagyon odavoltak a történetért, beletették a bogarat a fülembe, hát utánanéztem a valódi történetnek. Elég depressziós is lettem tőle, mert a dolog szemlátomást tényleg nem szól másról, mint hogy egy srác fogta magát, elment Alaszkába és meghalt. Fogalma sem volt arról, hol van. A folyón, amin nem tudott átkelni, amikor visszafelé indult volna, 750 m-re lefelé volt egy kézi erővel működtethető komp. 7 km-re a táborhelyétől volt egy út, amelyik ugyancsak átkelt a folyón. Nem tudta, hogyan kell az elejtett állatok húsát tartósítani; nem tudta, hogyan éljen normálisan vagy egészségesen. Harminc kilósan, mozgásra képtelenül éhen halt a hálózsákjában.

Annál persze empatikusabb vagyok, hogy azonosuljak annak az alaszkai fickónak az álláspontjával, miszerint ez a történet legalább demonstrálja, hogy Alaszkában még él és virul a természetes szelekció. Ugyanakkor pusztán csak a depresszió jött rám, amikor egy kicsit beleástam magam a történetbe, semmi emelkedettet vagy szépet nem találtam benne. Nyilván súlyos pszichológiai deformitások kellenek egy ilyen “kalandhoz”; ha másért nem, hát azért a fájdalomért, amit a családtagjainak okozott ez a srác.

Még csak a gimnáziumot kezdtem Csabival, amikor Christopher McCandless meghalt; szombat óta azonban elég nehezen verem ki ezt az egészet a fejemből. Pláne, hogy nem nyílegyenesen ment Alaszkába, hanem előtte bejárta a fél Egyesült Államokat. És senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt a srácot le kéne állítani.

Elég banális blogbejegyzés lett, de most tényleg ez jár a fejemben.

Élesben is próbálgatom a Sssz-féle bemelegítéseket. Kábé olyan érzés, mintha szilikonos motorolajjal kenném meg az ízületeimet. Egyszerűen mennek a gyakorlatok, csak úgy simán, hazafelé pedig csak egy kis kellemes fáradságot érzek, semmit többet. Nincs fájdalom az izmaimban, nem érzem úgy, hogy egy hosszabb edzés után gond lenne felmásznom a negyedikre vagy lehajolnom az elejtett kulcsomért.

Már 11 percnél tartok az ugrálókötéllel, és a percenkénti teljesítményem is egészen szépen emelkedik. A bemelegítésen túl nyilván annak köszönhetően, hogy képes vagyok egyre lazábban csinálni a dolgot (tényleg csak csuklóból és nem gerincből-hátizomból), másrészt meg nyilván kezdek is belejönni a dologba, kevesebbet akad el a lábam, képes vagyok jobban koncentrálni és ennélfogva gyorsabban ugrálni is. Most olyan 116-120 ugrásnál tartok egy perc alatt. A markolatba épített szuperszámítógép az első alkalom óta elég jelentékeny önmérsékletet mutat, 100 helyett most már csak 20 kalóriára saccolja a fogyasztásomat egy perc alatt, amit inkább vagyok hajlandó reálisnak elfogadni. Persze beszéltük Zsófiékkal, hogy ez nyilván csak valami durva becslés egy nem túl bonyolult algoritmussal.

Az eredmény mindenesetre kézzel fogható. A kirándulásra, amikor alkalmatos ruhadarab után turkáltam a szekrényben, kezembe akadt egy ősrégi Levis 501-es, amit nem is olyan régen még felhúzni sem tudtam, nemhogy hordani. De hát egy jó állapotban levő Levis 501-est nem dob ki az ember, akármennyire is hájas disznó lesz a vásárlás óta. Megnéztem, hogy mekkora, és elröhögtem magam már a gondolatra is, hogy ez rám jött valamikor. Aztán felpróbáltam, begomboltam, belefűztem az övem és abban grasszáltam egész nap.

Reader’s Log — G. K. Chesterton: The Man Who Was Thursday, a nightmare

Trychydts ||| 2010., április 26., 10:50 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

“Professor,” he cried, “it is intolerable. Are you afraid of this man?”

The Professor lifted his heavy lids, and gazed at Syme with large, wide-open, blue eyes of an almost ethereal honesty.

“Yes, I am,” he said mildly. “So are you.”

Syme was dumb for an instant. Then he rose to his feet erect, like an insulted man, and thrust the chair away from him.

“Yes,” he said in a voice indescribable, “you are right. I am afraid of him. Therefore I swear by God that I will seek out this man whom I fear until I find him, and strike him on the mouth. If heaven were his throne and the earth his footstool, I swear that I would pull him down.”

“How?” asked the staring Professor. “Why?”

“Because I am afraid of him,” said Syme; “and no man should leave in the universe anything of which he is afraid.”

A Deus Ex nevű számítógépes játék inspirált arra, hogy ezt a könyvet elolvassam. A cikk elején szereplő mottó a játék Párizsában, egy félbehagyott bérház egy félreeső zugában heverő könyvben szerepelt. Amióta megtaláltam ezt az idézetet, azóta gondolok rá, hogy ezt érdemes lenne elolvasni. Aztán eszembe jutott, hogy nekem tulajdonképpen ez a fogadalmam.

A regény voltaképpen egy érdekesen szürreális detektívtörténet. A főhős, Gabriel Syme titkosrendőrnek szegődik, hogy az anarchista terroristák ellen küzdjön. Hamarosan szerencséje is lesz, egy zseniális húzással rögtön sikerül magát a felső vezérkarba röpítenie, és ő lesz a Legfelsőbb Anarchista Tanács (?) Csütörtök fedőnevű tagja.

Kiderül azonban, hogy idáig volt egyszerű a játék. Syme-nak hamarosan szembesülnie kell azzal, hogy nem ő az egyetlen titkosrendőr, aki az anarchisták ellen harcol; a regény finom iróniájának a forrását sokszor éppen az adja, hogy a titkosrendőrök voltaképpen egymást akadályozzák a legjobban. Syme-ot azonban ez sem tántorítja el: úgy érzi, mindenképpen le kell számolnia az anarchisták vezetőjével, a titokzatos, hatalmas termetű Vasárnappal — ha másért nem, azért, mert fél tőle. És egy férfi ugyebár mindent megsemmisít, amitől fél.

Megkezdődik tehát a donkihotisztikus elemektől sem mentes küzdelem a rejtélyes Vasárnap ellen. A főszereplő minél inkább előrehalad küldetésében, a valóság falai annál ingatagabbak leszenk. A regény végül egy felettébb rejtélyes és misztikus befejezéssel ér véget — a szerző sokkal többet hagy az olvasó fantáziájára, mint azt általában szokás.

A könyv keresztbe-kasul van szőve mindenféle szimbólumokkal és finom áthallásokkal (pl. az Alice in Wonderlandre), ami csak még izgalmasabbá teszi az olvasást.

Az év 36 órás lokális csúcspontja

Trychydts ||| 2010., április 25., 9:14 |||

Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy azt év eddigi legjobb 36 órája áll mögöttem.

Balut felszedtem a villamosmegállóban, elmentünk, bevásároltunk a másnapi kirándulásra, aztán hamarosan meg is kezdtük a Trychydts-napi bulit. Némi kettesben iddogálás után elkezdtek szállingózni a vendégek, egyre többen csatlakoztak a sokadalomhoz, hamarosan abszolút nem is volt kérdés, kié lesz az akvárium előtti asztal, a rózsaszín szomszédoké vagy a mienk. Sikerült totális létszámcsúcsot döntenünk, ennyien szerintem még soha nem vettek részt Trychydts Buliján. A szokásoknak megfelelően megpróbálok felállítani egy névsort, ezzel is mintegy emlékművet emelve a résztvevőknek. Remélem, senkit nem hagyok ki: Balu, Zsó, Noémi, Szpeti, Kölök, Leslie, Emzsu, Ví, algi, Csabi, Liegia, nalyo, ronin, Sssz, Vizi. Mindenkinek köszönöm ezúton is, jó volt egy egész estét eltölteni ennyi jó fej emberrel. Igyekeztem a lehető legjobb házigazda lenni, mindenkivel foglalkozni — szerencsére végül tényleg csak azokat hanyagoltam el, akik képesek egy jóindulatú legyintéssel elintézni az ilyesmit. Végül több csatornán keresztül is visszajött, amit szerintem nyugodt lélekkel nevezhetek Minden Buliszervező Álmának: nem kell feltétlenül ürügyet keresni arra, hogy bulit szervezzek, sőt, sokak szerint a hat hét múlva esedékes születésnapom már “soká” van. Ezt megjegyeztem magamnak. :)

Elhalmoztak ajándékokkal is, ami ugyancsak jól esett. Már csak azért is, mert alapból tulajdonképpen már azt is remek ajándéknak tekintem, ha valaki egyszerűen csak eljön és jó fej haverként viselkedik — márpedig ezt a lécet mindenki röhögve repülte át. Ehhez képest a home-made muffintól kezdve a high-class zöld teán és az édességen át egészen a Mark Knopfler CD-ig mindenféle szuper cucc beesett még az ablakon. Ezt is köszönöm.

A biliárdban nyújtott teljesítményem ennek megfelelően elég lagymatag és legalább ennyire hullámzó volt; ugyanakkor éppenséggel most nem is tudtam presztízskérdést csinálni a dologból. Szerintem azt is nyugodtan felírhatom a pozitív mozzanatok listájára, hogy én magam éjfélkor távoztam a klubból, és akkor még mindig magam mögött hagytam két lelkes afterpartyzót. Lehet, hogy az illeszabályok azt kívánták volna, hogy a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót, de az a helyzet, hogy másnap korán kellett kelnem, hiszen a reggeli futást úgy kellett időzítenem, hogy még a vonatomat is elérjem vele Tatabányára.

Sssz, Zsó, Balu és én ugyanis elmentünk medvehagymára vadászni a Mazsi által feltérképezett titkos lelőhelyre. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy ez sem egy kirándulás volt, hanem egy egy állandóan mozgásban levő buli. Ennyire tipikus (enyhe, napsütéses, balzsamos, tavaszi, illatokkal teli ) kirándulóidőt még képeskönyvekben is igen ritkán látni, és a terep is abszolút barátságos volt. Nem voltak túl meredek emelkedők, az út is elég egyértelmű volt — bár azt azért szeretném leszögezni, hogy Balu hurráoptimizmustól eltelt, előzetes véleményével ellentétben azért itt is voltak elágazások. A túra nem is kizárólag folyamatos trappolásból állt; időnként megálltunk nézelődni, természetesen hatalmas tarolást rendeztünk a medvehagyma-állományban kénytelen voltam megjegyezni, hogy Zsó és Balu elég furcsa látványt nyújtanak egy Praktikeres szatyorral a kezükben az erdő közepén. Mivel Szilvi és én csak magunknak szedegettünk valamennyit, ezért bőven volt idő arra, hogy Sssz gyakorlati képzést is nyújtson nekem bemelegítésből. Állati jó gyakorlatokat mutatott, meg a fontosságukról is egy csomót magyarázott. Életem hátralevő részét a bemelegítésnek fogom szentelni.

A társalgás is elég sokszínű volt, a tudományfilozófiától kezdve a Starcrafton és a szerepjátékon át a személyes sztorikig mindenféle dolog szóba került.Ráadásul nem is beszéltem agyon a rendezvényt (remélem), ami pedig régi hibám szokott lenni ilyen alkalmakkor. Végül sikerült egy egészen jó kis hazautat is kiszúrnunk.

Ennek többek között azért is örültem, mert már elég régen beterveztünk Sssz-szel egy kínaizást egy valódi kínai helyen. Állati jót ettünk, utána egy kis séta következett a Blaha-Nyugati távolságon, mert úgy éreztük, igazán ránk fér végre egy kis mozgás. Feltettem a vonatra, negyed egyre már itthon is voltam. Ismét húszévesnek éreztem magam, amikor hetente több alkalommal is az éjszakaival botorkáltam haza. Fáradtan, de megelégedetten ájultam az ágyba.

Életemben először használtam a Twittert (persze csak olvasásra). Tényleg leállt a Facebook.

pineapplepunch RT @HunterO: Facebook is down and the world’s productivity has just skyrocketed. I expect a cure for cancer in the next 10 minutes. about 1 hour ago from web

“My name is Guybrush Threepwood, and I want to be a pirate!”

Trychydts ||| 2010., április 17., 17:44 |||
Kategóriák:

Algi ajánlotta a figyelmembe, hogy a Steamen kiadták egyik kedvenc játékomat, a The Secret of Monkey Island-et új grafikával. Örültem, hogy végre megvehetem legálisan, ezzel remélhetőleg visszamenőleg is legalizálva a sok vidám percet, amit ez a játék szerzett nekem.

Guybrush Threepwood nagy kalóz szeretne lenni, ezért elutazik egy kalózszigetre, ahol a kalózvezérek előtt bizonyítania kell, mekkora arc is ő valójában: kincset kell keresnie, párbajhőssé kell válnia és el kell lopni egy szobrot a sziget meglehetősen liberális kormányzójának villájából. A kormányzó ráadásul egy csodaszép hölgy, akibe nem csak az élők, hanem a holtak is bele vannak zúgva, különösen egy LeChuck nevű szellemkalóz-vezér. A fő bonyodalom, azt hiszem, innentől kezdve mindenki számára nyilvánvaló. Ami igazán szerethetővé teszi a játékot, az a falrengető, ironikus, helyzetkomikumra, szójátékokra és irodalmi áthallásokra egyaránt építő humor.

A játék maga még mindig zseniális, azt pedig különösen korrekt húzásnak tartottam, hogy bármikor átválthattunk a klasszikus, eredeti, 1990-es nézetre; így mindig össze lehetett hasonlítani a művészi munkákat. Bár a játékot én mindig is annak a klasszikus példájának tartottam, hogy nem kell überszuper grafika meg agyoncsiszolt interface egy jó játékhoz, megmondom őszintén, ez alkalommal az új verzió még jobban is tetszik. Nem csak azért, mert szép lekerekített kontúrok és élek vannak a régi pixelgrafika helyett, de egységesebb hangulata is lett a játéknak azzal, hogy a párbeszédeknél rajzolt képeket használtak  a digitalizált, minőségrontott fotók helyett.

Klasszikus kalandjátékról van amúgy szó, a sztoriban tehát különböző rejtvényeket kell megfejteni: tárgyakat összekombinálni vagy egyszerűen csak a megfelelő fordulatokat megtalálni a párbeszédben. Ez az a játéktípus, amiben a legbénább vagyok — ha elárulom, hogy ennek ellenére is élveztem még most is, szerintem nem is kell többet mondanom.

Erre fut Trychydts — némi stílusbővítéssel

Trychydts ||| 2010., április 17., 6:14 |||
Kategóriák: ,

A legutóbbi alkalom óta növeltem a terhelést, plusz ugye rászoktam arra, hogy ne hazáig fussak, hanem maradjak végig a sportpályán és még tornázzak egy kicsit a gépeken. Ennek megfelelően most sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a fenntarthatóságra, mint arra, hogy már az elején kifacsarjam magamból az energiát hogy aztán a vége egy élethalálharc legyen önmagammal.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
The Offspring (Ignition) L.A.P.D. Az egész szám szinte csak ritmus, szóval tartani a tempót pont jó.
The Offspring (The Offspring) Beheaded Itt szoktam elkezdeni elfáradni, úgyhogy ez az abszolút elborult, 200 km/h-s szám elég jól segít.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Egyrészt állatira kell koncentrálnom, hogy el tudja csípni a futáshoz megfelelő ritmust, másrészt itt már elkezdem felhasználni azt az energiát, amit egészen eddig félretettem.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

— Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaand ACTION!!!!!! — üvölti algi a daru tetejéről, miközben én nagy levegőt veszek a kamerák kereszttüzében.

— Hát elmész? Itt hagysz engem? Cserbenhagysz? Képes vagy ezt tenni velem? — visítom, az instrukcióknak megfelelően hisztérikusan, majd fejemet ütemesen az asztal lapjához verem tizenötször. Aztán még négyszer. A homlokomra preparált vérpatronok az előírásnak megfelelően szétpattannak, vörös foltot hagyva az asztal lapján, a falon, és dekoratív csíkokat húzva az arcomon.

— Eltaláltad, te szemét — sziszegi a dollármilliókért szerződtetett színésznő, majd beleürít egy tárat a mellkasomba Desert Eagle-jével. A sok gyakorlásnak köszönhetően pont a megfelelően látványos ívben lököm magam hanyatt a székkel, az instrukcióknak megfelelően felborítva egy félmillió dolláros, digitális infravörös kamerát. Székem hatalmas recsegéssel esik forgácsokra.

Az ablakon berepül huszonhárom idomított CGI-csirke és falatozni kezdenek a hullámból, miközben partnerem fülsüketítő csattanással bevágja az ajtót.

Reader’s Log — Sssz: Sors és spontaneitás azonossága és különbözősége Laozi, Zhuangzi és Wang Chong gondolkodásában

Trychydts ||| 2010., április 16., 19:56 |||
Kategóriák: ,

Sssz kért, hogy olvassam el a szakdolgozatát,  némi olvasószerkesztés végett. Persze szívesen álltam rendelkezésére, és nem csak azért, mert szeretem néha csiszolgatni szerkesztői készségeimet.

Annak idején, boldogult egyetemista koromban magam is belenyaltam valamennyire a kínai filozófiába, de persze sose jutottam el mint Sssz, aki éveket töltött Kínában, eredetiben olvassa a kínai klasszikusokat és kínaiul fecseg a kínai éttermekben a kínai pincérekkel. Nem csak ugrálókötelezni tanultam meg tőle, de kulturáltan pálcikával enni is.

Szakdolgozata, némi kis filológiával és kínai írásjegyekkel fűszerezett kis értekezés a taoista filozófiáról tulajdonképpen izgalmasabb volt, mint egy detektívregény. Nehéz is volt tartani (a normál olvasástempónál sokkal lassabb) szerkesztési tempót: egyszerűen érdekelt, hogy miből mi lesz, hogy mit is jelent spontaneitás vagy passzivitás a feldolgozott gondolkodóknál, vagy hogy Wong Chong, ez az öntörvényű lázadó mit talált ki a világ felépítéséről, yin, yang és kormányzás kapcsolatáról.

Nem tudom, nyilvánosságra kerül-e valaha ez a cucc, de nagyon drukkolok annak, hogy így legyen. Igazi, minőségi anyag, ami nem kapható akármelyik sikátorban.

Reader’s Log — P. G. Wodehouse Psmith-történetei

Trychydts ||| 2010., április 16., 10:57 |||
Kategóriák: ,

Vannak könyvek, amiket kvázi minden évben elolvasok; ilyenek a Psmith-könyvek is (Mike és Psmith, Psmith a pénzvilágban, Psmith, mint újságíró, Forduljon Psmith-hez). A sorozat darabjai egy hosszabb, de azért elég jól definiálható időszakon oszlanak szét a Wodehouse-életműben; engem egy kicsit meglepett, hogy a könyvek pont kronológiai sorrendben íródtak. Főleg azért, mert a Forduljon Psmith-hez hőse szerintem egy markánsan másfajta karakter, mint a többi regényé: sokkal kevésbé proaktív, sokkal több benne a sodródásra való hajlam, és sokkal kevésbé önhitt. Persze ez legalább részben magyarázható azzal is, hogy a figura is felnőtt közben, egy családi tragédia és egy masszív elszegényedés is mögötte van már.

Az ilyen érdekességeket félretéve azonban Wodehouse regényei közül ezek az egyik legjobbak. A legtöbbjén nagyon erősen érződik a szerző saját élményes tapasztalata, a történetek is jól kitaláltak, dinamikusak, sokszínűek. Érdekesek és nagyon jellegzetesek a szereplők, érdekesek és kellőképpen vállalhatók a fordulatok, frappánsak a befejezések.

Aki még nem olvasta és röhögni szeretne, annak nyomás.

Egy kakaós kalács balladája

Trychydts ||| 2010., április 16., 10:09 |||

Arleigh ebéd után jócskán rácsodálkozik, hogy egészen jól tudok főzni; fura, ezen a héten már Liz, a szobatársam is jojózott ezen egy sort. A másik dolog, amivel mindenkit el lehet kápráztatni, hogy az amerikai konyhát szeretem a legjobban; igazság szerint sokszor még az amerikaiak sincsenek tisztában azzal, hogy ez nem a hamburger-pizza-chips hármast jelenti. Arleigh bónuszkérdésként még azt is felvetette, hogy sütni is tudok-e; majd elkezdett sóhajtozni, hogy mennyire szereti a kakaós kalácsot a kávé mellé, főleg azt a fajtát, aminek a belsejében ott tekergőzik a töltelék.

No, gondoltam, itt az ideje, hogy villantsak egyet a munkahelyemen; hazafelé vettem lisztet, kakaót, vaníliás cukrot, instant élesztőt (a felfuttatás művészetében még nem igazán vagyok otthon), cukrot, és otthon némi meditáció után neki is láttam a tésztagyúrásnak.

Ebben a kelt tészta bizniszben amúgy tényleg van valami varázslatos. Először némi gyúrogatás után egy rakás porból meg egészen nevetséges mennyiségű folyadékból összeáll egy nevetségesen kicsi massza. Amikor egy óra kelesztés kinyújtogattam a téglalapokat, megtöltötöttem őket és összefontam a két kalácsot, akkor is nevetségesen kis csoffadt izének néztek ki. Próbáltam nem pánikba esni, meg felkészülni arra, hogy mi lesz, de amikor újabb egy óra kelesztés után ránéztem a projektre, mégis sikerült meglepődnöm, amikor láttam, hogy a két kalács az egész tepsit kitölti. Igyekeztem nem visítani az izgalomtól, miközben bebirkóztam a tűuforró sütőbe, aztán igyekeztem nem kitépni a hajam, amikor harminc másodperc múlva eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkenni tojássárgájával. Gyorsan pótoltam, bár a tészta nem volt nagyon happy a fejleményektől, kicsit össze is esett.

Huszonöt perc múlva meg is sült szépen, meglocsoltam forró tejjel, de már csak a kikapcsolt sütőbe mertem visszalökni. Utána még egy stresszes pont volt hátra: a kiszedés. De ezúttal mellettem voltak az istenek, nem kozmált oda a tepsi aljához, nekem meg már volt annyi rutinom, hogy tudjam, hűlés előtt nem pisztergáljuk, mert atomjaira esik szét.

Hajnalban aztán felkeltem, félbevágtam az egybesült sütit, a kevésbé integrált verziót megkóstoltam, nem volt se száraz, se rossz, úgyhogy a másikat becsomagoltam. Arleigh másnaposan tántorgott be a munkahelyre, némi késéssel, nekem meg mennem kellett bizottsági ülésre szakérteni, úgyhogy 240 másodpercem volt arra, hogy meglepjem. Azért sikerült, és az előzetes hírügynökségi jelentések alapján a Cég jogi részlege is nagy elismeréssel emlékezett meg rólam.

Sütni jó. Nem csak az univerzum entrópiatartalmát csökkenti, de mások endorfinszintjét is növelhetjük vele.

Amúgy a Watchment is megvettem DVD-n.

Ez az a filmadaptáció, ami sokkal jobb, mint a regény. A képregényen is átrágtam magam, még anno, a mozi után, de kábé azzal a lelkesedéssel, mint amikor az ember egy tehervagonnyi cukrozott fűrészport fogyaszt el egy színezüst mokkáskanállal. Valahogy lecsúszott, de azért voltak rángatózós részek. Például a mind eredetiségében, mind kidolgozottságában, mind a cselekmény előrevitelében lenyűgöző hatású képregény a képregényben, egy vontatott, förtelmesen unalmas és kiszámítható kalózhorror-történet. Az egyes szereplőkről is sokkal többet csócsálnak a szánkba, mint amennyit feltétlenül szükséges, sok tér már nem is marad a spekulációknak, fantáziáknak.

A film ehhez képest jól kiszámított, jól dramatizált és hangulati elemekkel megfelelően feldúsított történetet kínál. A narrátor-főszereplő Rorschach rekedt suttogása például már eleve nagyon sok mindent meghatároz, még akkor is, amikor a sztori lényegében még el sem kezdődött. Nincsenek felesleges sallangok, nincsenek vontatott részek, a sztori szépen gördül előre, de azért a második, harmadik megnézésre is marad egy-két helyére illeszthető darab a kirakósjátékból, egy-két apróság, célzás, előre- vagy visszautalás, amely segítséget jelent a kontextus mélyebb megértéséhez.

Ami talán a legjobb az egészben, hogy mennyire ellentmondásosak a karakterek. Senki sem egyértelműen pozitív; például feketén-fehéren kiderül, hogy a vérszomj mennyire közös vonása majdnem mindegyik maszkos igazságtevőnek, még ha ez mindegyiküknél másban is gyökeredzik. Jon egyszerűen képtelen értékén kezelni az emberi életet, a megkeseredett, paranoid, erkölcsi abszolútumokba kapaszkodó Rorschach elvesztette a hitét a könyörületességben, Dan és Ms. Jupiter kvázi megörökölték az erőszakos életstílust valakitől, és rákaptak a vérengzés ízére; a főgonosz számára pedig az emberi élet csak egy újabb tényező az egyenletben; a kiontott vér ráadásul szépen olajozza nárcizmusát is. Sok szempontból így Blake, az antihős az, aki a legszimpatikusabb, hiszen ő legalább szembe mer nézni az emberi társadalom és a saját gyöngeségeivel.

Összegezve: ahhoz képest, hogy egy telivér popkulturális termékről van szó, elég sok gondolkodnivalót kínál az embereknek.

Ingloriuos Basterds filmzene

Trychydts ||| 2010., április 13., 17:56 |||
Kategóriák: ,

Ha már annyit olvasgattam különböző művészeti ágak összekapcsolódásáról, hát a Cégtől kapott húsvéti ajándékutalványból megvettem magamnak az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk) filmzenéjét.

Tényleg érdekes lenne végiggondolni, hogy a zene hogyan hat ténylegesen a filmekre és viszont; főleg Tarantinónál, ahol a filmek zenéje kivétel nélkül válogatás. Ezzel együtt már a negyedik filmzenealbumot veszem meg, és persze az egyes számok visszavonhatatlanul összefonódnak a film jeleneteivel. Mivel a filmet már legalább hússzor láttam, így persze most első hallgatásra egyből jelenethez tudtam kötni a tizennégy számból tizenkettőt; a maradék kettő alighanem egy alig hallható, a film világában elhangzó háttérzene lehet.

Az album meglepetést egyáltalán nem okozó módon remek; a leggyakrabban szereplő szerző Ennio Morricone, de van olyan szám is, amit rendkívül stílszerű módon a “kortárs” Lilian Harvey énekel. Azért vettem meg az albumot, hogy még többször érezhessem át egyik kedvenc filmem hangulatát; a lehetőség mostantól kezdve valóban adott, ugyanúgy, mint a Ponyvaregény vagy a Kill Bill esetében.

Életem idézetekben

Trychydts ||| 2010., április 13., 11:42 |||

Hi. OEM soft (brenevasas.net) Thanks Office Ultimate 2007! Super! )))))))

Hiába, mindig is mondtam, hogy érdekes a spamládát olvasgatni. Ilyen alaposan lecsiszolt üzenetekkel, szellemességgel és finomsággal átitatott levelek érkeznek Ezra Estradától, elvben a Lengyel Köztársaságból. Bár nagy valószínűséggel inkább névtelen zsenivel van dolgunk, a Gmail szerint ugyanis lehet, hogy a feladó nem azonos a tényleges feladóval. Azért kíváncsi lennék, ki lehet ennek az e-mailnek a célközönsége. Akik minden linkre rákattintanak? Vagy a botnetek már önálló életet élnek, és ez egy amolyan kibernetikus nyelvi lelemény? Vannak még ilyen apró rejtélyek az életben.

Sportolni voltál? Fogyni akarsz?

Ezzel a pozitív hangvételű, csupa kedvesség és biztatás szöveggel kedvenc szomszédaim leptek meg, amikor reggel 6:50-kor éppen hazafelé kúsztam a reggeli ugrálókötelezésből. (1×2 perc, 5×1 perc + egy kis torna a gépeken a szemerkélő esőben.) Végül is kérdezhették volna, hogy “Nahát, meg is tudsz mozdulni, te hájas disznó?” Mindenesetre ezzel a dohányfüsttel vastagon átitatott, odavetett kérdéssel sziklaszilárdra edzették az elkötelezettségemet a további gyakorlatok irányába.

Süssél nekem palacsintát!

Ezzel a kéréssel pedig édesanyám lepett meg jó alaposan. Egyrészt aznap a Friday’s-ben ebédeltünk (jut eszembe: a Fridaysben végre vállalnak véres steak-et is), és az én fogalmaim szerint a Friday’s elég kiadós hely. Másrészt meg talán ez volt az első alkalom, hogy édesanyám bármit is rendelt volna tőlem az instant kávén kívül. Na nem mintha nem tudnék főzni, csak ez a felállás nem volt ismert mindeddig. Nagy meglepetésemre sikerült is megcsinálnom, mi több, állítólag egészen jó is lett. Másnap, a harmadik nekifutásra állítólag el is fogyott.

Reader’s Log — Képátvitelek: Tanulmányok az intermedialitás tárgyköréből

Trychydts ||| 2010., április 13., 11:04 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Már el is felejtettem, milyen jó dolog bölcsésznek lenni. Az ember lefirkant olyan mondatokat, hogy

“El kell ismerni azonban, hogy az intermedialitás kritikájában megfogalmazódik egy igen fontos megfigyelés, mégpedig az, hogy ebben a felfogásban éppen azok a vonások kerülnek előtérbe, amelyek mintegy “széthúzzák” a mű konstrukcióját, fölbontják a megszokott mediális hierarchiákat, ezáltal nem csak az történik, hogy a film és a többi művészet között például átjárók (Passagen), átmenetek, átfedések, keveredések jelentkeznek, hanem a film maga is kizökken a saját korábbi, a hetedik művészetként való elkülönítés helyzetéből.”

és ezek után rögtön láthatja mindenki, micsoda IQ-bajnokok vagyunk. Igaz, hogy ez a mondat már túl hosszú ahhoz, hogy status-udpate lehessen belőle a Facebookon, ugyanakkor egyben definiál és lehatárol egy olyan olvasói kört, amelyek már egy masszív szellemi elitet jelentenek. Elválik egymástól a búza és az ocsú, a földhozragadt birkacsorda és az elefántcsonttorony kecses lakóinak tábora.

Függetlenül a brutális fogalmazástól, a Képátvitelek tulajdonképpen egy érdekes könyv; azt mutatja be, az egyes médiumok (szövegek, képek, hangok stb.) hogyan keverednek egymással a kultúrában, illetve hogy ez hogyan teszi lehetségessé komplex üzenetek megfogalmazását. Az írások többsége, ha nem forog a gyomrunk a bölcsészblablától, ha nem zavar bennünket, hogy egy oldalon akár hatszor-nyolcszor is szerepel pl. az “intertextualitás” szó, tulajdonképpen elég érdekes, még ha előképzettség nélkül nehéz is ezeket komolyan venni. Az egyes tanulmányokhoz — melléklet formájában — rendszerint gazdag szemléltető anyag is tartozik, viszonylag könnyű tehát utánanézni, hogy miről is van szó voltaképpen. Egy-két esetben viszont egyértelműen az volt az érzésem, hogy az égvilágon semmiről nincs szó; ezek a tanulmányok egy kicsit túlságosan is emlékeztettek egy, az utolsó pillanatban odahányt szemináriumi dolgozatra.

Nekem személy szerint Frida Kahlo mexikói festőnő munkáinak elemzése és a filmekről szóló írások tetszettek a legjobban; Megyaszai Kinga Hipotiózis és képleírás Heinrich von Kleist Friedrich von Homburg herceg című drámájában című tanulmánya a legkevésbé. Míg az előbbieket részben egész jól megértettem, ez utóbbiból kb. semmit sem tudtam megragadni, aminek egy laikus számára is értelme lenne. Talán ez a kötet legnagyobb baja: nem egyenszilárdságú, nem teljesen világos, hogy most egy szőrszálhasogató, esztétikai szakmunkáról vagy egy szélesebb ívű áttekintésről van-e szó.

Hétvégi játszósdi

Trychydts ||| 2010., április 11., 13:52 |||

Ma nagyon durva dolgot láttam reggeli futás közben. Egy 50-60 közötti párocska érkezett be a pályára, és nagyon alapos bemelegítésbe kezdtek. Ezzel így önmagában semmi gond nem lett volna, Sssz személy szerint engem is meggyőzött a bemelegítés fontosságáról. Hanem ez a pár a bemelegítés szerves részének tekintett egy olyan brutálisan 18+-os erotikus masszázst is, hogy azt hittem, a nagyobb diszkréciót biztosítandó ott helyben megnyílik alattam a föld. Úgy látszik, vannak, akit még idősebb korban is rugdosnak a hormonjai.

Ismét játszottam egy sort a szabadtéri kondigépekkel — komoly edzésnek persze nem lehet nevezni, amit ilyenkor művelek, inkább csak amolyan levezető jellegű testmozgásnak, ami arra mindenképpen jó, hogy ne csak úgy abbahagyjam a futást egyik pillanatról a másikra. Futóplaylistem amúgy a masszív evolúció korszakában van. Mostanában sokkal több zenét hallgatok, mi több, visszatértem az albumok hallgatására, amitől persze kapásból kiderül, hogy mennyi remek szám van, amit az utóbbi időben erősen hanyagoltam.

Tegnap a szerepjáték sokkal-sokkal jobban sikerült, mint ahogy vártam. Tök gördülékenyen haladt előre a sztori, mindenki találékony volt és rugalmas, nekem pedig tök jól ment az esetenkénti rögtönzés — noha a játékosok abszolút más utat választottak, mint amit gondoltam, hogy fognak, talán egyszer sem fagytam le menet közben. Telemon megjelenése pedig pontosan ugyanolyan jól sikerült,mint ahogy vártam, csak úgy záporoztak rá a kérdések, amit elég pozitívan éltem meg, lévén, hogy régebben egy közönyös legyintéssel intézte volna el a társaság az ilyesmit.

Még péntek este újranéztem a Sin City-t; erről a Bristol Backpackers jutott eszembe, ott is pont ezt nézték a tévészobában azon egy alkalommal, amikor éppen bekukkantottam. Várom már a második részt, remélem, a The Hard Goodbye és a Big Fat Kill hangulata lesz leginkább jelen. Mindig is Dwight és Marv karakterei álltak hozzám a legközelebb.

Megint van mikróm, lehet kukoricát pattogtatni.

Így azért mégiscsak más

Trychydts ||| 2010., április 09., 19:01 |||
Kategóriák:

Hiába, rögtön más, ha az ember egy kung-fu mestertől sajátítja el az ugrálókötelezés alapjait. Így most látok esélyt arra, hogy holnapra ne durranjanak be még még a szemmozgató izmaim is.

5×1 perc az első heti adag, ez a kötélbe épített szuperszámítógép szerint -400 kalória, ami költői túlzásnak hangzik, de nyilván inkább az volt a cél, hogy biztató számokat írjanak a képernyőre. (25 perc alatt elégetnék 2000 kalóriát? Hehe.) Ugyanakkor a beépített időzítő zseniális gondolat, most így kapásból elég nehéz elképzelnem, hogyan mérnék le 1 perc ugrálókötelezést, 15 másodperces pihenőkkel, ha nem jelezné nekem hangos sípolgatással, hogy abba lehet hagyni a szökdécselést, letelt az 1 perc. Elvégre ugrálás közben kissé nehéz lenne folyton az órámat néznem.

Tegnap, enyhítendő fehérje-túladagolásos tüneteimet, zöldfűszeres pacsinkát ettem tejföllel és sajttal. A fehérje-túladagolásom szépen enyhült is (bár még mindig áll a fogadalmam, miszerint jövőre a húsvétra vásárolt sonka és tojás 60%-a is bőven elég lesz), ugyanakkor a szokatlan mennyiségű, tűzforró szénhidrát eléggé elálmosított, így ledőltem egy kicsit szundikálni, amíg ülepszik a palacsintala a futás előtt.

Ebből annyi valósult meg, hogy éjfél után pár perccel ébredtem, amikor jó ízlésű ember nem megy futni. Így lustálkodtam még négy óráig, felkeltem, olvastam meg írtam, aztán amikor a nap is felkelt, én ismét feláldoztam magam a futás oltárán. Mondjuk a mártír-feeling kiteljesedését határozottan hátráltatta, hogy reggel hatkor már kifejezetten sokan voltak a sportpályán. Most viszont éhes vagyok — igaz, a nagy mozgás örömére ma mégsem reggeliztem. Még 20 percet kell kibírni valahogy a mai napra rendelt rántott sajtomig, de mintha már szédülnék is egy kicsit.

Elmenetben amúgy az ugrálókötél is rám kacsintott, ugyanakkor nekem eszembe jutott, hogy Sssz beígért nekem egy edzéstervet az ugrálókötél-szelidítéshez, amit még alighanem megvárok, mire ismét kockára tenném a hátizmaimat. Meg a karizmaimat. Meg úgy általában mindenféle anatómiai egységemet, amik megmozdulnak ugrálókötelezés közben.

Holnap szerepjáték, ami jó, bár azt nem mondhatnám, hogy csúcsformában vagyok. Mindegy, ma úgyis laza napom van, hazamegyek, és mivel ma nem tervezek semmiféle gasztronómiai elhajlást, előttem az egész délután, no meg az éjszaka, hogy egy kicsit élesítsek még a sok munkában némiképpen eltompult szellememen.

Tavaszi napsugártúladagolás

Trychydts ||| 2010., április 08., 13:39 |||

Túl szép idő van. Legszívesebben a Duna-parton gyűjtögetném a kagylóhéjakat. (Sajnos már annyira nem vagyok Duna-parti, hogy azt sem tudom, vannak-e még a Duna-parton kagylóhéjak. Régen, amikor rendszeresen jártunk Nagymarosra, a húgommal rendszeresen összeszedtünk egy csomót, a zsákmányt hazavittük, aztán egy idő után szétmállottak a polcon. A régi szép idők, amikor még felváltva kellett porszívóznunk a kagylóhéjat!) Sajnos ez most sok szempontból sem kivitelezhető opció.

Reggel A. elszippantott egy előadásra, ahol a DG Competition egyik tagja tartott egy elég szédületesen közepes előadást. De legalább most már tudom, mit jelent az SA, a DM, és legalább három percig folyamatosan tudnék rizsázni a témáról. Utána azok, akiknek nem volt másik megbeszélésük itt a cégnél, és nem is hívták őket vissza SOS telefonon, egy belvárosi kávéházban ebédeltünk, állati laza körülmények közepette. Mondjuk talán egy kicsit többet beszéltem a feltétlenül szükségesnél, de a pillanat hevében nem jutott más az eszembe, hogy egy kicsit oldjam a szociális feszültséget.

Tegnap végre lezárult az egyik pluszmunkám legtöbb orrvérzéssel járó szakasza. Ma, amikor felkeltem hajnalban, hihetetlen érzés volt nem tördelni. Viszont, amióta ötkor kelek, kezdek rászokni a reggelizésre, ami legalábbis aggaszt. Mondjuk igyekszem a lehető legegészségesebben felfogni a dolgot meg az ebéddel is igyexem kompenzálni valahogy, de azért remélem, nem ez volt az első lépés a lejtőn. Mostanában kezdenek nagyon szépek lenni a reggelek — valamelyik nap pedig párnacsatát játszottam egy galambbal. Valami irgalmatlan hangos turbékolásra ébredtem, kinyitom a szemem, hát látom, hogy egy tollas párocska romantikázik az ablakpárkányon. Eléggé bepöccentem, odavágtam egy-két párnát, de nem zavartatták magukat a beste férgek; végül a Katica nevű, ha jól számolom, idén huszonkilenc éves párnaguru megfelelő célzással kombinált bevetése oldotta meg a problémámat.

Tegnap felhívtam Sssz-t, akivel ma két hete kellett volna találkoznunk, de aztán nem találkoztunk. Éppen a Kálvin téren volt, én meg éppen a Deáknál voltam, szóval végül teljesen spontán beültünk a Prágába egy kis kölcsönös update-re. A Prága ugyanolyan, mint amilyen évekkel ezelőtt volt, amikor azzal borzoltam Calair idegeit, hogy csak szénsavas ásványvizet iszom a bulijain: remek hangulat, kényelmes asztalok, és a förtelmesnél is sokkal rosszabb kiszolgálás. Úgyhogy pl. nem is akkor fizettünk, amikor menni akartunk, hanem amikor sikerült szemkontaktot teremteni a pincérnővel; utána még üldögéltünk egy kicsit. Mondjuk én sem strapálnám magam a helyükben: éppen csakhogy találtunk magunknak helyet az egyik sarokban.

Emzsu beteg. Ezért aztán elmaradt egy fotózás, ami nem is olyan nagy baj; lehet, hogy egy-két meditációs gyakorlat még rám fér, mielőtt képes vagyok biztonságosan gépet venni a kezembe. Meg még át kéne olvasnom az Outdoor Glamourt, ha már vasútállomásra megyünk.

Ma megint leszólítottak a Kindle miatt. Tulajdonképpen ez az, amire abszolút nem voltam felkészülve, amikor megvettem. Végül is PDA-t már láttam nem is egyszer mások kezében; nem gondoltam volna, hogy egy digitális könyv ennyivel feltűnőbb az ember kezében.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site