Az ötvenes évek Amerikájában járunk, a hidegháború, a kommunizmus-ellenesség időszakában, egy szigeten elhelyezett őrültekházában, ahová beszámíthatatlan bűnözőket zárnak be. Ide érkezik a „rendőbíró” (a rémes fordítás a marshall, tehát a szökött bűnözők felkutatását végző, az igazságszolgáltatás intézményrendszerének keretében működő nyomozó szó jelentését próbálja visszaadni) Teddy Daniels, hogy felkutatassa, mi történt az egyik, felettébb rejtélyes körülmények között elhunyt ápolttal.

A nyomzó a háborúban Dachaut is megjárta, azóta maga is erős pszichózisokkal küzd — eleve nem védtelen tehát a nyomasztó hely hatásával szemben. Ráadásul fokozatosan kezdjük megérteni azt is, hogy nem minden az, aminek látszik; a Leonardo DiCaprio által zseniálisan alakított főszereplővel együtt lassan mi sem tudjuk, mi álca, mi képzelet, mi valóság, ki mikor hazudik és mikor mond igazat, kik a jók és kik a gonoszak.

Elsősorban tehát egy pszichológiai thrillerről van szó, zseniális operatőri munkával, kompakt, feszes történettel, remek színészi alakításokkal. A film hangulata abszolút megragadja a nézőt, maga is teljesen a Viharsziget nyomasztó légkörének hatása alá kerül. Talán a zene az, ami néha egy kicsit túlságosan is teátrális, egy kicsit visszafogottabb megoldás jobb lett volna.

Sok minden persze csak a végén derül ki, de azért érdemes figyelni, mert a film készítői elég tisztességesen játszanak: akiknek van érzékük a részletek iránt, sok mindenre rájöhetnek menet közben is. A legvége pedig nem is annyira csavar, mint inkább egy nagyon is zaklató etikai kérdésfelvetés: bőven lesz min tépelődnünk a film után is.