Ritka az ennyire jó játék; elég nehezen szántam rá magam, hogy megvegyem, de mondjuk most pont jókor jut ki nekem ez az élmény.

Anno emlékszem, miközben bandukoltunk felfelé a havas úton, azt meséltem Balunak, hogy a Baldur’s Gate tényleg hihetetlenül közel áll az asztali szerepjátékhoz; az mindenesetre mindenképpen igaz, hogy sokkal rosszabb mesét, történetet is hallottam már, sokkal bágyadtabb nem játékoskarakteri interakcióval. Na, most a Morrowind hasonlóan forradalmi élmény; kevesebb az interakció, a személyes kapcsolat lehetősége más szereplőkkel, ugyanakkor azt csinálok, amikor akarok, akkor, amikor akarok, nincs lineáris történet, ami rám lenne erőltetve, és még a keretsztrori is egész hihető. Kilöknek egy szigetre egy kis pénzzel, nem vagyok teljesen amatőr, vannak mindenféle frakciók, akiknek zsoldosokra van szükségük — logikusan adódnak tehát a küldetések, miközben valódi választások előtt állunk, a képességeinkkel kit támogassunk.

Van egy fő cselekményszál, de ez nem túl feltűnő. Azt éppen most tesztelgetem, hogy ehhez vajon csak egy bizonyos belépési ponton lehet hozzáférni vagy ha tojok arra, hogy a legelején milyen utasítást kapok az engem az utcára kilökő kapitánytól, akkor is belesodródhatok-e a „valódi” sztoriba. Jó szokásomhoz híven három karakterrel játszom párhuzamosan, így tényleg elég jól megélem, mennyire más szemszögből lehet ugyanazt a helyszínt látni.

Az intefész az én fogalmaim szerint nagyon szép, és a világ is elég logikus. A Baldur’s Gate-ben pl. mindig zavart egy kicsit, hogy a boltosokat nem lehet kirabolni — ha nem vásárolunk, hanem erőszakoskodunk, akkor az árukészlet vaporizálódik az éterbe. Ugyanakkor az is ki van találva, viszonylag jól (bár azért nem teljesen hézagmentesen), hogy miért nem éri meg mégsem rablógyilkos karriert építeni.

Kisebb vicces dolgok azért vannak. Ha felvesznek egy frakcióba, rendszerint mindegyik kiköti, hogy tőlük tilos lopni. Amikor én lettem a Mágusok Céhének Főmágusa, próbaképpen elvettem egy 1 aranyat érő poharat az egyik asztalról. Rögtön kiközösítettek, és a helyiségben levő összes varázsló elkezdett támadóvarázslatokkal bombázni. Ez azért talán már egy kicsit túlzás, bár a szándék nyilván érthető.

A másik problémám, hogy a játék egy kicsit könnyű. Az ember viszonylag hamar eljut arra a szintre, amikor már nem nagyon lehet legyőzni — mágusom pl. fegyver és páncél nélkül szaladgál, de most már a legerősebb szörnyeket is simán megveri mágikus segítség nélkül, puszta kézzel. Pedig annyira nem járhatok még közel a dolgok végéhez. Mindenesetre a szabályrendszer nagyon jó; amúgy nem egy valós szerepjátékot szimulálnak, saját, csak számítógéppel követhető motorja van a játéknak.

Biztos nem ez volt az utolsó bejegyzés, de az átütő élményt mindenképpen szerettem volna megörökíteni.