Valami jó kis Payback-féle akciófilmet vártam, ehhez képest inkább egy politikai thrillerről van szó. Nem baj, ez talán jobban is áll a megöregedett Mel Gibsonnak. Erről a filmről a legjobban spoileresen lehet írni, úgyhogy most fogcsikorgatva engedek a blogger-konvencióknak és szólok, hogy spoilerezni fogok.

Thomas Bennett várja a lányát, aki látogatóba érkezik hozzá. Kezdettől fogva érezzük, hogy valami nem stimmel, a lánynak súlyos orvosi problémája van, először nem beszél róla, aztán éppen akarna, amikor rosszul lesz, és amikor a kórházba tartanának, lelövik. Kezdetben persze mindenki azt gondolja, hogy a nagy múltú rendőrnyomozó volt a leszámolás célpontja, aztán az apa nyomozni kezd, szeretné megtudni, mit csinált a lánya, és hamar kiderül, hogy valójában a vaskos állami megrendelésekkel és nukleáris technológiákkal dolgozó magáncégnél gyakornokként dolgozó, firssdiplomás mérnöklány volt a valódi célpont.

A film ideológiailag a paranoid összeesküvés-elméletekhez áll a legközelebb, amely szerint Amerikában a demokrácia csak egy látszat, valójában kevesek, rosszul megvilágított dolgozószobákban döntik el, hogy mi történjen az országgal. A fontos információk mind bizalmasak, titkosítottak, ehhez úgysem fér hozzá sem újságíró sem rendőr, csak ugyancsak beavatott és megkent tagú bizottságok. Ha mégis borulni kezdene a bili, a legfelháborítóbb szörnytetteket is le lehet tagadni rezzenéstelen arccal. Emma Craven történetesen az USA egy titkos nukleáris programjába látott bele valahogyan (hogy sima kis gyakornokként erre hogyan volt módja egy ilyen hipertitkos projekt esetében, az nem derül ki, tulajdonképpen a film leggyengébb pontja is ez). Az özvegy apának sok veszítenivalója már nincsen, hát szépen lassan, hol kínzásokkal, hol masszív rábeszéléssel fejti vissza a történet fonalát.

Szerencsére Mel Gibson nem Bruce Willis — utóbbi még egy vadászgéppel is elbánt egyszál maga a Die Hard 4-ben, Thomas Craven nyomozásának viszont nagyon is megvannak a maga határai. Az USA árnyékállama ellen senkin nem veheti fel egyedül a versenyt, a filmnek ez az egyik üzenete. Ez, bármennyire is banális, olyasmi, ami csak ritkán derül ki a filmekben: a boldog és megelégedett főhős rendszerint megelégedett vigyorral nézi, ahogy a CNN éppen lerántja a leplet az aktuálisan korrupt bandáról. Ez itt nem ennyire egyszerű és ez jó. Ami azonban a legjobb, az a befejezés, ahol a tulajdonképpeni főhősnek már nincs is szerepe. A már említett dolgozószobákban éppen eldöntik, hogyan fogják ezt az ügyet is elkenni, amikor egyesekben egy pillanatra fellángol a morális érzék, és Hamlet-szerűen véres leszámolás lesz a dolog vége. A legnagyobb meglepetés azonban mégis az, hogy ki húzza meg az utolsó ravaszt — tulajdonképpen ez a mozzanat jelenti az egyetlen valódi reménysugarat a gépben, itt látjuk azt, hogy a jól beolajozott, mindeddig leállíthatatlannak látszó államgépezet mégsem annyira sebezhetetlen, mint gondoltuk.

Klasszikus értelemben vett akció nagyon kevés van a filmben, az erőszak pedig teljesen váratlan pillanatokban tör elő a szereplőkből. A hangsúly tényleg a feszültségen, a szereplők tehetetlenségén és kiszolgáltatottságán van. Kemény, nyomasztó film, bár a már említett összeesküvés-elmélet által sugallt és felvállalt kép egy kicsit olcsó, ennél jobb lett volna egy kicsit rafináltabbat és kevésbé közhelyeset kitalálni.