A Sandman először egy ismerősöm kalózfordításában akadt először a kezembe. Elolvastam belőle egy oldalt, aztán félretettem. Karácsonyra viszont megkaptam egy profi fordítást, könyvben, papíron egy Gaimna-rajongó barátomtól. Kicsit nehezen szántam rá magam, de olvastam.

Egy mondatban: nekem ez nagyon Gaiman.

Hogy a pozitívumokkal kezdjem: az alapötlet nagyon erős és hangulatos. Egy okkultista szekta csapdába ejti az Álmok Urát, aki csak évtizedek múlva szabadul ki; vissza kell szereznie hatalmának jelképeit, újjá kell építenie a birodalmát. Ha úgy tetszik, egy isten identitásválságát kísérhetjük végig. Morpheus-Sandman pedig egy remekül megformált, hangulatos figura, sötét, kócos hajával, szemei helyén csillagokkal, különleges varázshatalommal.

Gaiman írói arroganciája viszont túlságosan is sok mindent enged meg a szerzőnek. Az erős hangulat ugyanis nem elég. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy jó sok kötetes, iszonyatosan népszerű saga első kötetét olvastam, de ez így, ebben a formában nekem kevés. A történetek túlságosan könnyen megoldódnak, a világ mechanikája hol ellentmondásos, hol gagyi, hol egyszerűen csak nincs megmagyarázva. Némi meglepetéssel olvastam például, hogy a Pokol összes démona ellen elég néhány velőtrázó közhely, és máris szó nélkül utat engednek az embernek. Ha ez így van, Gaimennek a Pokolban az égvilágon semmi félnivalója nem lesz.

Az utolsó hosszabb epizód, ami egy mágikus gyűrű körül forog, talán a legnyomasztóbb és a legelgondolkodtatóbb — kár, hogy se eleje, se vége nincs, az egész lóg a levegőben, egyszerűen csak van, amit Gaiman kitalált, azt annyi. A végén nem a főhős győz, hanem az ellenfél hibázik — persze legitim írói húzás ez is, csak akkor már nagyon vártam, hogy legyen már végre valami egyszerűen csak normálisan kivitelezve.

Persze a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy én nagyon rossz képregény-olvasó vagyok, túlságosan is leköt a szöveg. Csak második-harmadik olvasásra vagyok képes a képeknek is érdemi energiákat szentelni. Ehhez viszont az kellene, hogy úgy érezzem, legalább annyira tartalmas és hozzám, rólam szóló történetről legyen szó, mint amilyen a Transmetropolitan is volt. Attól tartok, ez nem ilyen.