(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hogy a legsokkolóbb felfedezésen kezdjem: az általam is olvasott, 1991-es magyar változat nem teljes. Több oldalas részek hiányoznak belőle, ráadásul nem is mellékes részek, hanem olyanok, amelyek itt-ott szépen lekerekítenék a sztorit. Nehéz erre magyarázatot találni, a filológiai nyomozgatásnak pedig most nem adottak a feltételei, de azért mindenképpen furcsa.

A regény amúgy a  Három ember egy csónakban című regény „folytatása”; a temzei csónakos kirándulás után most egy németországi kerékpártúrára kísérhetjük el a három (már nem is annyira) fiatalembert, a múlt század elején. Egy fantasztikusan humoros útiregényről van szó, soha nem tudhatjuk, hol kezdődik a paródia és hol végződik a valóság — mindenesetre egy nagyon kedves és érdekes kis montázs, ha másról nem, hát arról, milyennek lehetett elsütni a korabeli Németországot a korabeli angoloknak.

Nyelvileg is sokkal jobb és kifejezőbb, mint a magyar fordítás; nem vagyok persze műfordító, így el sem tudom képzelni, van-e egyáltalán módszer például a skót tájszólás érzékletes visszaadására. Persze ez nyilván nem tűnik fel sokaknak; nekem is csak azért, mert a magyar kiadást már sokszorosan ronggyá olvastam. Nem is ezért ajánlom mindenkinek, hanem mert ez a világ egyik legviccesebb regénye.

A Sandman először egy ismerősöm kalózfordításában akadt először a kezembe. Elolvastam belőle egy oldalt, aztán félretettem. Karácsonyra viszont megkaptam egy profi fordítást, könyvben, papíron egy Gaimna-rajongó barátomtól. Kicsit nehezen szántam rá magam, de olvastam.

Egy mondatban: nekem ez nagyon Gaiman.

Hogy a pozitívumokkal kezdjem: az alapötlet nagyon erős és hangulatos. Egy okkultista szekta csapdába ejti az Álmok Urát, aki csak évtizedek múlva szabadul ki; vissza kell szereznie hatalmának jelképeit, újjá kell építenie a birodalmát. Ha úgy tetszik, egy isten identitásválságát kísérhetjük végig. Morpheus-Sandman pedig egy remekül megformált, hangulatos figura, sötét, kócos hajával, szemei helyén csillagokkal, különleges varázshatalommal.

Gaiman írói arroganciája viszont túlságosan is sok mindent enged meg a szerzőnek. Az erős hangulat ugyanis nem elég. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy jó sok kötetes, iszonyatosan népszerű saga első kötetét olvastam, de ez így, ebben a formában nekem kevés. A történetek túlságosan könnyen megoldódnak, a világ mechanikája hol ellentmondásos, hol gagyi, hol egyszerűen csak nincs megmagyarázva. Némi meglepetéssel olvastam például, hogy a Pokol összes démona ellen elég néhány velőtrázó közhely, és máris szó nélkül utat engednek az embernek. Ha ez így van, Gaimennek a Pokolban az égvilágon semmi félnivalója nem lesz.

Az utolsó hosszabb epizód, ami egy mágikus gyűrű körül forog, talán a legnyomasztóbb és a legelgondolkodtatóbb — kár, hogy se eleje, se vége nincs, az egész lóg a levegőben, egyszerűen csak van, amit Gaiman kitalált, azt annyi. A végén nem a főhős győz, hanem az ellenfél hibázik — persze legitim írói húzás ez is, csak akkor már nagyon vártam, hogy legyen már végre valami egyszerűen csak normálisan kivitelezve.

Persze a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy én nagyon rossz képregény-olvasó vagyok, túlságosan is leköt a szöveg. Csak második-harmadik olvasásra vagyok képes a képeknek is érdemi energiákat szentelni. Ehhez viszont az kellene, hogy úgy érezzem, legalább annyira tartalmas és hozzám, rólam szóló történetről legyen szó, mint amilyen a Transmetropolitan is volt. Attól tartok, ez nem ilyen.

(Elérhető a Project Gutenbergen)

Mint feminizmusra szakosodott filozófus, természetesen találkoztam már a művel, de egészében még nem olvastam. Ez az első filozófiai támájú könyv, amit feltöltöttem a Kindle-re.

Mill értekezése hihetetlenül érdekes írás. Egyrészt egy kordokumentum; elég világosan mutat rá arra, ténylegesen milyenek voltak a 19. századi házasságok Angliában; külön kitér a jogi háttérre és a tényleges gyakorlatra is. Ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy az egy-két kifejezetten a kortársaknak célzott fejezeten kívül mennyire aktuális még ma is ez a könyv. A nők alávetettsége inkább csak mennyiségileg csökkent azóta; a valódi paradigmaváltás még mindig nem következett be.

A könyv amúgy remekül illeszkedik abba a, ha jól tudom, Locke által megkezdett filozófiai hagyományba, amit annyira szeretek. Elkezdődik az elején, tisztázza az alkalmazott módszereket, bevezet alapfogalmakat, szépen, didaktikusan halad előre a témákban, minden egyes ismert ellenérvre választ keresve. Nem dogmatikus kinyilatkoztatásról van szó, hanem létező megoldások kereséséről létező problémákra. Mill lényegében minden kérdést érint, a családi élettől kezdve az oktatás szerepén és felelősségén át a jogi viszonyokig és a nők közéleti szerepvállalásáig. Mindig, mindenhol ugyanarra a következtetésre jut: még ha az esszencialistáknak teljesen igazuk is lenne — minden egyéb, ennek szöges ellentétét mutatató bizonyíték ellenére — akkor sem nagyon van alternatívája nők és férfiak jogainak teljes egyenlőségénél. Talán még ennél is szimpatikusabb, hogy mindezt mennyire illúzió nélkül teszi a szerző. Ahogy az előszóból is kiderül, maga is tisztában van azzal, hogy ez sokak számára érzelmi kérdés — amikor is az ellenérvek rendszerint hatástalanok, hiszen csak újabb érvek konstruálását idézik elő.

Ennek ellenére Mill a férfi-női kapcsolatok szinte minden aspektusára kitér, az egész kérdéskör társadalmi vonzatait is beleszámítva. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mennyire elveti a biologizmust és mennyire szívósan próbálja kerülni az esszencializmust, tehát azt az alapfeltevést, hogy férfiak és nők férfiságuknál és nőségüknél fogva eleve alkalmatlanok az egyenlő elbánásra. Pedig elég messze vagyunk még a társadalmi nem, a gender fogalmának bevezetésétől (a biológiai nem, a sex fogalmának ellentéteként). Mill még ha kimondatlanul is, mégis ezt alkalmazza.

Nem az a fajta filozófiakönyv tehát, amit csak védőfelszerelésben és hatósági engedéllyel lehet megközelíteni. Kizárólag világos és érdekes, választékosan megfogalmazott mondatok és jól átgondolt mondanivaló található a könyvben. Hisztéria semmi, csak hűvös de mégis letörhetetlen szenvedély.

Még nem írtam, de a Szilveszternek volt egy érdekes mellékhatása: Balu hatására rászoktam a póréhagymára. Ezt a zöldséget mindeddig csak hagymaleves-főzésre használtam, az utóbbi időben már arra sem, mivel Kathy azt jobban szereti tisztán vöröshagymából. Viszont tényleg nagyon jól tud esni, néha ezt eszem paradicsom helyett, ami szerintem elég nagy szó egy paradicsomzabálótól.

Elég szépen betagozódott az életembe a könyvolvasás. Nem érzem már a késztetést, hogy minden szabad percemet a számítógép előtt töltsem; esténként/hétvégénként ledőlök és olvasok. A múltkor Kathy megkérdezte, hogyan választom ki, hogy mit olvasok legközelebb. Javarészt a Wikipédiáról — minden könyvről megnézem, mit érdemes tudni és ha mondjuk egy könyvv referál egy másikra, akkor azt is felveszem a listára. Ezen kívül még a nagy összefoglaló szócikkeket szeretem, pl. az angol vagy az amerikai irodalomról.

De most például filozófiát olvasok — az egyetemen elég kevés könyv volt, amit elejétől a végig el kellett olvasni, inkább csak kisebb részleteket kellett ismerni, ami a lényeghez kellett. Most bepótolom a lemaradásaimat is.

Ma este az egyik volt munkahelyemre látogatok vissza. Persze csak eszmei értelemben, mert azóta már ezerszer elköltöztek.