Szilveszter

Trychydts | | | 2010., január 03., 10:35 | | |

Régóta sikerül mindenféle erőfeszítés nélkül jól éreznem magam Szilveszterkor. Persze vannak nagy bulik, amik kiemelkednek a visszatekintésekből: kártyázás a nyolcvanéves dédnagynénémmel; Buli Gáborkáékkal, ahol szétröhögjük a belünket; az első barátnőmmel rendezett házibuli, ahová Balu valamilyen egészen vicces kifogás miatt nem jött el; a ’99-2000-s, amit az utcán töltöttem el Csabival, két haverjával (az egyik egy üveg Ballantinest hozott magával), és van ez a mostani, amit Nagybörzsönybe szerveztünk meg.

Ha az ember igazi társasági pillangókat is be akar fogni egy ilyen bulihoz, akkor azt nem lehet elég korán elkezdeni — úgyhogy Baluékkal már márciusban megállapodtunk, hogy lesz ez a buli. Szóltunk a többieknek is, úgyhogy a résztvevőkkel nem volt gond.

A második a probléma a helyszín kiválasztása — próbáltam már külső helyszínes bulit szervezni, elképesztően hamar elkapkodják az ilyen helyeket. Nálunk először ráadásul egy koncepcionális problémát kellett leküzdeni. Nekem az “elvonulunk valahová” azt jelenti, hogy elvonulunk valahová, de persze kocsival, olyan helyre, ahol van vezetékes víz és áram és ahol lehet rendesen zuhanyozni, legalább. A bennem elásott macska egyszerűen nem bírja elviselni rajtam a koszt. Balunak ugyanez  kifejezés azt jelenti, hogy felmászunk egy terepjáróval is megközelíthetetlen helyre, viszünk mindent a hátunkon, jégcsákánnyal törjük a jeget, ha vizet akarunk, a budi meg a szomszédos hegycsúcson van. Mint kiderült, ez rajtam és Chloén kívül mindenkinek meg is felelne úgy végül is; végül aztán rendesek voltak és beleegyeztek ebben a civilizáltabb változatba. Balu végül magára vállalta a helyszín-kiválasztást, és sikerült is egy egészen jó házat választania Nagybörzsönyben. (A jegyzőkönyv kedvéért azért rögzíteném, hogy egyik szomszédunk sem balhézott az éjjel, nem kellett az állandó kocsiforgalmat hallgatnunk és éjszakánként így is vaksötét volt a ház körül.)

Helyszín megvan, le kell utazni — kezdődik a vicces rész. Nekünk sikerült lőni egy Suzukit, úgyhogy azzal mentünk — volt egy olyan érzésem, hogy kocsival csak jobb lesz. Kathy, Chloé és én voltunk a fix utasok, plusz vállaltam a vásárlást, mint rutinos piacoló (nb. elég pozitívak is voltak a visszajelzések a kaja minőségével kapcsolatban). Nekem akkor úgy tűnt, hogy ha berakjuk a kaját, a mi cuccainkat, akkor még egészen sok cuccnak lesz hely, meg talán még egy embernek is. Kathy biztosított róla, hogy nem csak egy, de két embernek is lesz hely. Ezért javasoltam, hogy találkozzunk a Nyugatiban, ott berakják a cuccokat, beszállnak még ketten, a maradék meg elvonatozik/buszozik szépen. Baluék jelezték, hogy ők Gödön pakolnának be, de ők egy másik vonattal mennek, ami öt perccel indul később, mint amire a többiek a Nyugatiban szállnak fel. Oldjuk meg valahogy. Na, gondoltam, akkor valaki beszáll a Nyugatinál, elmegyünk Gödre, ott megvár valaki a Balu&Zsótól, berakjuk a cuccokat, a többiek találkoznak Szobon és hajrá. Nem, Baluék inkább mennek együtt és busszal, viszik a cuccokat. Oké, de akkor utánaszámolva mindenki befér a Nyugatinál. Na de ha mindenki befér a Nyugatinál, akkor kár is a Nyugatinál találkozni, szedjünk fel mindenkit és akkor léccilécci szedjük fel a cuccokat is Gödön.

Rutinosabb utazóknak nyilván feltűnt volna, hogy egy Suzukiba elég kis eséllyel fér bele hét ember cucca plusz hét ember némi ráhagyással megvásárolt kajája plusz öt ember. Én azonban nem vagyok rutinosabb utazó. Elmentünk a piacra, bevásároltam, Kathy felment pakolni, én kompaktáltam a dolgokat, láttam, hogy egész sok hely van a csomagtartóba. Felmentem, a szoba közepén egy kicsit több cucc, mint amennyi hely van a csomagtartóban. (Reggel aztán Kathy még hozzátett négy dobozt és pár kisebb táskát.) A többség elég kevéssé nélkülözhető dolgok, mint három hálózsák, még kaja, amit Kathy két napja főz, nagy lábas, hogy tuti tudjunk lencsét főzni stb., tehát nem hajszárító és fotóscucc. Na jó, felhívtam Balut, hogy akkor törölve, mi elmegyünk Nagybörzsönybe, ők meg vigyék a cuccukat, vagy na jó, akkor a nehéz cuccok még talán (?) beférnek (?). Másnap reggel felvettük Yzát, a tele csomagtartó abszolút megtelt, plusz jutott pár dolog a kalaptartóba is. A féktávolság a megszokott 130%-a legalább, a kocsi tömege pedig mindennél nagyobb, amit valaha láttam. Felvesszük algit, féktávolság 150%, kocsi telítettsége az abszolút maximum, amit valaha el tudtam képzelni. Felhívom Balut, meggyőzöm, hogy várjanak meg minket Gödön és onnan menjünk két fordulóban (nem egy semmi menet, de azért amikor elérem a sikoltozós szintet, már egészen megértő). Tojásokon gurulva elmegyünk Budakalászra, felvesszük Csabit, aki addig darabokra tette a cuccát. Mindenkinek az ölében cuccok vannak. Elgurulunk Gödre valahogy, minden kanyarodás egy valóságos kaszkadőrmutatvány, de azért megoldom. Gödnél kizuhanunk, telepakoljuk Zsófiék konyháját cuccokkal, a srácok meg én elmegyünk egy csak úgy simán tele kocsival Nagybörzsönybe, én vissza Gödre, csajok be, még egy tele csomagtartónyi (mi a francot viszünk??) meg egy kicsit cucc be, irány Nagybörzsöny, o ye, ~300 kilométer és öt óra autózás után már ott is vagyunk. Külön köszönet mindenkinek, aki a lelket tartotta bennem, aki szóval tartott, és Zsónak, aki minden forduló előtt finom kávét főzött nekem.

Ja igen. Készítettünk egy mentális fotót a Visegrádi várról, amint ködben úszik, remélem, Balu majd megosztja velünk.

A ház tényleg nagyon szuper volt. Frankón elfértünk, volt nagy konyha, ahol teljesen normálisan lehetett főzni, mosogatni, játszani. Fűtés, az két vaskályhával volt, ezzel mondjuk elszórakoztunk egy darabig, de legközelebb már lazán tudni fogom, hogyan kell egy ilyen cuccot non-stop üzemben tartani. A kályha érdekessége amúgy, hogy elég szélsőséges és nehéz vele egyenletes és kellemes hőmérsékletet elérni, de a végső kompromisszum végül elég barátságos volt, nem fáztunk, éjszaka sem.

A programot elég egyszerűen megoldottuk: szerepjátékoztunk, amíg el nem kezdett szivárogni az agyvelő az orrunkból. Akkor aludtunk pár órát, felkeltünk, elmentünk kirándulni, hazamentünk, ettünk, szerepjátékoztunk az időközben befutott Balázzsal a fenti, szivárgós szintig, aludtunk, felkeltünk, játszottunk egy keveset majd takarítás és jöttünk haza.

A szerepjáték elég jól sikerült szerintem. Részben mindenki rá tudott hangolódni a dologra, másrészt volt sikerélmény is, ami már ugyancsak ráfért mindenkire. Én bevezettem egy kicsit szigorúbb szabályokat a játékosok közötti kommunikációra, ami “végül is” bevált. Fogyófélben vannak a már elég régóta bekészített kalandjaim; Balut végül sikerült átlendíteni saját, külön bejáratú erkölcsi küldetésének mélypontján, ami számomra mindenképpen egy elég érdekes kihívás volt. Kiderült, hogy nem szerencsés a térlátás teljes hiánya mellett a függőleges intenzív használatával tornyot tervezni, de szerencsére a játékosok kedvesek, rugalmasak és megértőek voltak és rekonstruálták a terveim alapján a tényleges állapotot. Többször is sikerült egészen jól meglepniük egy-egy váratlan húzással, némileg felül is írva az előzetes elképzeléseimet. Úgy általában aktívabb és konstruktívabb volt mindenki a szokottnál; mondjuk két alkalommal én is felhívtam a figyelmüket egy-két figyelmen kívül hagyott szempontra.

A kirándulás még sokkal jobban sikerült, például ráébresztett a mozgásszegény életmódom tarthatatlanságára is. Hiába sétálok kvázi minden munkanap hat kilométert, így is erősen lihegtem, mire felértem a hegy tetejére. Ráadásul gyönyörű volt. A nap elején mondjuk elég nehéz volt elképzelni, hogy január elseje van, olyan gyönyörű, enyhe és napsütéses idő volt. Ahogy kapaszkodtunk fel a hegyre, láttuk, hogy alattunk, illetve körülöttünk csíkokban mindenfelé köd van. Egészen szürreális látvány volt, és persze nagyon gyönyörű kezdete is az új évnek.

Hazaérve már nagyon tényleg nagyon örültem, hogy még az éjjel megfőztük a lencselevest: közös produktum volt, ezúttal Kathy koordinációja alatt, és nagyon jól sikerült. Tejfölünk nem volt hozzá, mégis állati lelkesen ettük, és olyan sűrű és tartalmas lett, hogy főétkezésnek is teljesen megfelelt. A másik főfogás a hihetetlen mennyiségben elvitt virsli volt; kétfélét is vettünk, és ebből is sikerült egészen jó minőséget beszerezni. Amikor megérkeztünk, a srácok már ezzel vártak bennünket, és bár a ketchupot és a mustárt sikerült otthon felejtenünk, azért egészen jól ettünk belőle. Úgyhogy végül csak 30 tojás, két kiló kenyér, két karton ásványvíz és egy rakás apróság maradt meg a leszállított készletekből.

Három ember egy csónakban című regényben szerepel, hogy egy csónakkiránduláson soha nem fogy ki az ember a házimunkából; hát itt sem. Szerencsére heten voltunk és egészen szolidárisak egymással. Így végül nem is volt akkora gond hét emberre rendet tartani; nekem legalábbis úgy tűnt, hogy bár elvállaltam ezt-azt, mégsem éreztem, hogy folyton másokra güriznék.

Kicsit avatgattam a Kindle-ömet is; Wodehouse-t olvastam, akkorákat nevetve, hogy rám csukták az ajtót. A röhögés amúgy olyasmi, ami nagyon elevenen maradt meg bennem az egész kirándulásról. Nem csak én nevettem: sok olyan alkalom volt, hogy valaki beszólt vagy elmondott egy vicces történetet és azon kacagtunk nagyokat. Úgyhogy elég viccesen kezdődött az új év.

Hazafelé két kocsival mentünk, Balázs fuvarozta haza a gödi szekciót és Csabit; így valóban egyszerűbb volt egy kicsit a történet.