Na akkor nézzük, mit olvastam el az utóbbi két hétben.
A Kindle-öm felavatásaképpen elolvastam, ki tudja hányadszorra a Kőszívű ember fiait Jókai Mórtól, a Magyar Elektronikus könyvtár kiadásában. Régen állati nagy Jókai-rajongó voltam, ezt a könyvet azért szeretem különösen, mert bár eléggé burjánzik benne a Jókaira olyannyira jellemző fantázia és erőteljes karakterformálás valamiféle realizmussal; hiszen részben olyasmiről ír, amiről olvasóinak valamiféle sajátélménye is lehetett, másrészt nagyon is tetten érhetők benne a reflexiók a korabeli vitákra a szabadságharc megítéléséről. Így valamivel többet lehet meditálni rajta, mint a legtöbb Jókai-regényen. Emlékszem, a történelem érettségin is elég sokat hivatkoztam Jókaira, elég nagy sikerrel, ami rám is fért, hiszen az első tételemet visszaadtam.
Az elektronikusan megvett Sherlock Holmes összesből elolvastam a The Case-Book of Sherlock Holmest, amiben a legtöbb olyan novella van, ami nem jutott el hozzám magyarul. Meg persze újraolvasgattam mindent, amit különösen szerettem és Sherlock Holmes volt; ezzel végképp el is ment a kedvem a trailer alapján nagyon látványos, akcióorientált és hisztérikus feldolgozástól.
Újraolvastam az Alice Csodaországbant, amit még a kilencvenes években olvastam el angolul — most, hogy jön a film, gondoltam, legalább nem árt felkészülni. Most már egy kicsit jobban bírom a nyelvet, mint akkor, na meg a Wikipedia-szócikket is elolvastam nemrég, így azt hiszem, talán most láttam át a legjobban, hogy milyen egy kedves, sokrétű és sokféleképpen értelmezhető és milyen hihetetlen eleganciával megírt mesekönyv ez voltaképpen. Gyerekkoromban rengetegszer meghallgattunk egy hangjáték-adaptációt Domján Edit főszereplésével; az is furcsa, hogy mennyire hű volt az az eredetihez. Persze abban is rengeteg kiadás volt — amikor úgy tízegynéhány éve megpróbáltam egy teljes és csorbítatlan kiadást találni könyvtárakban, abszolút nem jártam sikerrel.
Végigrágtam magam a Kis Magyar Pornográfián is Esterházytól. Azt hiszem, kénytelen leszek együtt élni azzal a tudattal, hogy nem szeretem Esterházyt. Értem én, hogy itt a Kádár-rendszer „ironikus” bemutatásáról van szó, át is jön a lényeg, szeretném a hiúságomat azzal legyezgetni, hogy értem is, de kvázi ugyanazt gondolom erről a könyvről, mint a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokról. Komolyan érdekelne, van-e valaki, aki ezt így, ebben a mennyiségben komolyan élvezi, szívesen olvassa és interiorizálja. Nekem mindig olyan érzésem van, mintha valami állati intellektuális, de azért alapvetően mégis baromi unalmas művészmozit néznék.
Mivel két kötetet is megvettem a mostanában megjelengető Lem-összesből a munkahelyemről karácsonyra kapott kultúra-utalványok terhére, így elolvastam egy regényt, ami legjobb tudomásom szerint most jelent meg először magyarul, a Fürdőkádban talált kéziratot. Ez az egyik legdurvább Lem-disztópia, amit eddig olvastam, elég szép kis utalásokkal Kafkára. Mondjuk egy fokkal kevésbé szadista, mint amilyen Kafka lett volna, mert ott az első fejezet, ahol azért elég sok minden expliciten, a tulajdonképpeni regény cselekményétől függetlenül átnyúlva kiderül, nyilván soha nem születhetett volna meg. Éppen ezért néha elég fárasztóvá is válik a cselekmény, hiszen körülbelül tudjuk, hogy mi lesz a titkosügynök sorsa, aki csak kering ügyosztályról ügyosztályra a titokzatos Házban, ahol senki nem akarja őt beavatni, mi is a tulajdonképpeni küldetése. De azért igazi Lem volt ez így is.
Ha nem is teljes egészében, de azért az általam nem ismert novellákat elolvastam a Project Gutenbergről letöltött My Man, Jeevesből is. Ez volt az, amin annyira röhögtem, hogy a többiek nem bírtak mellettem beszélgetni, így inkább bezártak egy kevésbé felfűtött szobába.