Egy nagyon nagy filmtörténeti klasszikus regényváltozatáról van szó. A regényt maga Thea von Harbou írta, aki egyben a film forgatókönyvírója is volt, a feldolgozás tehát az elképzelhető legautentikusabb. A filmből még csak részleteket láttam: egy csomó filmes tankönyv hivatkozott rá, ezért feltúrtam, amit tudtam. A Wikipediáról aztán kiderült, hogy autentikus változat ma még nem hozzáférhető, de tavaly találtak egy régi kópiát, úgyhogy van rá esély, hogy idén kapható lesz a majdnem teljes film. Felkészülésképpen elolvastam a regényt.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb könyv, amit valaha is olvastam. Először is: hihetetlenül filmszerű. Elképesztő vizualitása van, és a nyelvezete is egészen sajátosan idézi a filmes eszközöket. Bizonyos szövegrészletek mint vágóképek ismétlődnek, a leírások nagyon intenzívek, ugyanakkor ritkán szakad meg a narratíva azért, hogy a szerző bármit is elmagyarázzon régebbről — folyamatosan, a cselekményből ismerünk meg majdnem mindent.
Ami azonban ennél is fontosabb, az a hihetetlenül komplex és filozofikus gondolati tartalom. Maga a történet és az egyes jelenetek is több jelentéssíkon olvashatók, miközben a cselekmény sokszor olyan izgalmas, hogy kvázi lehetetlen letenni a könyvet. Pedig az alapszituáció önmagában nem tűnik ennyire eredetinek: van egy csodálatos város, a Metropolis, kevés számú kiválasztott mérnökkel, akik luxusban és kényelemben élnek, náluk sokszor több dolgozóval, akik a föld alatt, kegyetlen precizitással kidolgozott szállásokon, és tíz órás műszakokban robotolnak. A munkások lázadnának, hiszen állandó kizsigereltségben tengetik a napjaikat; van azonban egy közülük való lány, Maria, aki inkább a problémák forrását nem a mérnökök gonoszságában, hanem a kölcsönös meg nem értettségben látja. Ezért közvetítőt próbál keresni a mérnökök között. Ekkor szeret bele halálosan a város teljhatalmú, érzéketlen urának fia, egy kedves, szentimentális fiatalember.
Ebből persze akár még egy giccses és sablonos történet is születhetne — mi több, nem ez lenne az első eset a világirodalom történetében. Ehhez képest Thau von Harbou feldolgozásra egyszerre szól a modern társadalom (még ma is aktuális) elidegenedéséről, a szerelemről, szerelem, bűn és megbocsátás viszonyáról, a szülő-gyerek kapcsolatok mozgatórugóiról, a megbocsátás etikájáról… és akkor ezek még csak a magától értetődő értelmezések. A szerzőnek számos mondanivalója van pl. a vallásról vagy Isten fogalmáról is. A történet nagyon kompakt, nincsenek felesleges szereplők, és minden szereplőnek nagyon jól definiált szerepe van a történetben, amely egyben egy közismert archetípusnak is megfelel. Maguknak az archetípusnak az elemzése is további teret ad az elemzéseknek.
A végeredmény tényleg letehetetlen.