Nekem meghatározó élményt az emigrálásom előtti hét nyújtotta :D. Én 5-től szabin vagyok, Try pedig ekkor még javában dolgozott. Hát régóta sóhajtozott nekem, hogy milyen jó lenne, ha együtt tudnánk ebédelni a munkahelyén, ez ebben a helyzetben teljesen működőképesnek is tűnt, így tehát felajánlottam neki, hogy mindennap beugrom hozzá egy ebédre, ha nincs ellene kifogása. Nem volt. Sikerült is egy zseniális csatlakozást találnom a tömegközlekedésben, így a Try általi 40 perces bejutást leredukáltam 20… alkalmanként 15 percre. Hazafelé pedig rendszerint vígan sétálgattam a Lágymányosi hídon keresztül… hol szakadó esőben, hol napsütésben… a lényeg a leírhatatlan feeling volt. Tehát mindennap 11:15-kor már ott csücsültem a Kiwiben, és szürcsöltem életem legfantasztikusabb, legzseniálisabb, legistenibb, legüberelhetettlenebb kappucsínóját, miközben hol Galaxis útikalauzt olvastam, hol CNN adást néztem a nagyképernyős plazma tévén. Mindenesetre folyton az az érzés kúszott belém ahogy ott ültem a műbőrszéken a tejhabos italt hörpölve, hogy tulajdonképpen valami regény hősnője vagyok, vagy filmbéli főszereplő, egy amerikai kisvárosban. Eléggé hangulatos volt. Aztán hol korábban, hol később Try is befutott, és mentünk az étterembe, hogy letámadhassam kedvenc salátás pultomat.

Ugyan ez volt az az időszak, ami még sosem fordult elő velem. Napokig nem volt étvágyam. Elég megdöbbentő élmény tud lenni. Egyszerűen az ember nem éhes, nem kíván semmit. Odamegy a hűtőhöz hogy enni kéne valamit, kinyitja az ajtót, végigmustrálja a kínálatot, aztán undorodva bezárja azzal a felkiáltással, hogy majd később újra próbálkozik. Ez egy hétig ment így, aztán a helyzet javulni kezdett.

Láttam Try-n, hogy probléma van. Egyszerűen túl sokat vagyok otthon, amikor ő is, így ha valamit készítene nekem, arra gyakorlatilag nulla lehetősége van. Így esett hogy azt a rém egyszerű megoldást eszeltem ki, hogy szépen leutazom a vidéki tóparti családi kúriába. Ez persze több szempontból is szuper megoldásnak bizonyult. Egyrészt a helyi kisváros boltkínálata is teljesen kielégítő volt számomra, másrészt a lakás tekintélyes mérete tökéletesnek bizonyult arra hogy kiéljem az ilyenkor szokásos forgószél viselkedésemet. Például a hatalmas konyha a végeláthatatlan pultkínálattal kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy a lehető legtöbb mindent árasszak el csokoládéval. Persze nem puszta szórakozásból, hanem az ilyenkor szokásos bon-bon készítési projekt részeként. Egy ajándék, amiknek a delivensek kivétel nélkül örülnek, mert rendkívül esztétikus és élvezetes bon-bonokat rögtönzök ilyenkor. A konyhába betévedő szüleim észhez térve a katasztrófa sújtotta övezet döbbenetéből, már csak azon csodálkoztak, hogy micsoda profi bon-bon készítő felszerelést halmoztam fel az utóbbi időben. Formák kábé egy szatyorni, profi csokiolvasztó elektromos kütyü, és a legkülönfélébb hozzávalók a nugátkrémtől a hópehely formájú szórócukorig. Míg apát folyton kizavartam, mert elvégre neki készült az ajándék – legalább a látvány legyen meglepetés – anya folyamatosan ott sertepertélt körülöttem, és mint valami kisgyerek a nagyvilágra úgy csodálkozott rá mindenre. No, meg folyton kérdezgetett, mit hogy csinálok, bele-bele nyalt a dolgokba… vagy egyszerűen ellopott egy-egy bon-bont, hogy kedve szerint díszítse fel. Hát én ezen nagyon jól szórakoztam, annyira aranyos volt :D. Eközben persze ott volt a nyakamon Try ajándéka, amivel az istennek nem haladtam, de legalább a technika futurisztikus ördögét kihasználva minden este viedofonáltunk egymással. Így ő mindig naprakész volt a legújabb bevásárlásom eredményéről, míg én saját szemmel bizonyosodhattam meg arról, hogy tényleg virslit eszik-e vacsorára.

Mindeközben tetemes mennyiségű hó szakadt a házra és a környékre. A hazautazásomra kiszemelt napon, pedig még annál is több. Így miután konstatáltuk apával, hogy innen max. a pingvinek jutnak ki élve, a hazautazás tervét elnapoltuk, és inkább hótaposóba bújva nekivágtunk egy öt kilométeres éjszakai havi-tavi – tókerülő – túrának. Így legalább letesztelhettem a réteges öltözködési tervem a gyakorlatban, hogy felismerjem a további hiányosságokat, hogy a szilveszteri túrára maximálisan felkészülten indulhassak. A túra maga nagyon klassz volt. Elemlámpára például szükség sem volt. A hó minden létező minimális fényforrást olyannyira visszavert, hogy napfogyatkozáshoz, vagy amerikai éjszakához hasonló világosságban mentünk végig a térdig érő hóban. A túra egy óra alatt teljesítve volt.

Vásárlás. Bizony előfordul, hogy karácsonykor nekem is vásárolnom kell ezt azt. Ajándékkészítés. Talán hosszú idő óta az első alkalom, hogy zömmel vásárolt ajándékokkal leptem meg az embereket, de ezek legalább olyanok voltak – hogy a mai ajándékozás után bátran kijelenthetem – átütő sikert arattak. Míg az suzuki akkumulátorát feltöltendő furikáztunk Try-vel kora délután faluról falura épp azt ecseteltem neki, hogy a minimum, amit elvárok, hogy mindenki 3 méterre ugráljon örömében az ajándékaimtól. Fogjuk rá, hogy ez így össze is jött, még ha képletesen is :).

Try-vel szemben viszont én még mindig nem tértem észhez a tegnapi ajándékozásunktól. Azért ne haragudjon a világ, de az hogy mindketten saját készítésű egyedi könyvet adunk a másiknak, saját rajzokkal és szöveggel, ráadásul kísértetiesen hasonló témával… hát ööö… én csak hápogtam levegő után, míg Try a legnagyobb természetességnek tartja a dolgot. Oké, hogy egy hullámhosszon vagy valakivel… na de bocsi… ez nekem egy kissé akkor is hajmeresztő. Még jó hogy nem látta Try a gyertyák fényénél hogy vált falfehérré az arcom a sokktól, miután kibontottam az ajándékát. Volt egy pillanat, amikor még az is keresztül villant az agyamon, hogy tudta mit készítek neki – erre persze vajmi kevés esély volt. Szerencsére rajta kívül, mindenki kísértetiesnek találta az esetet, így tehát nem érzem magam akkora komplett idiótának. Az ajándék persze telitalálat volt. A szokásos meghatott megkönnyezésem most sem maradt el. Hiperszenzitív vagyok… tudom én…

De kanyarodjunk csak szépen vissza a készülődés hetére. Ez a hét érdekes volt több szempontból is. Egyrészt, mert én is szétcsúsztam. Részben, mert ólomként nehezedett rám a vidéki friss levegő, és legalább három napomba telt míg klimatizálódtam, és elmúlt a friss levegő okozta fejfájásom. Másrészt, mert Try híján a rendszertelenség hozzám is beköltözött, és bár elmondhatnám, hogy én szépen lefürödtem esténként, és pizsamában bújtam ágyba, de az igazság mégis az, hogy rám nem jellemző módon én is gyakran aludtam el ruhástul, főleg nagy éjszakázások után. Pénteken meg, amikor rádöbbentem, hogy egy sült kacsának is több esze van, mint nekem, vad akciózásba kezdtem, hogy Try ajándékának esélye legyen elkészülnie 24-ig. Egész éjszaka virrasztottam a siker reményében, az utána következő extázis pedig akkora adrenalin löketként hatott rám, hogy végül 24 órás ébrenlét után sem tudtam álomba ringatni magam. Ezt megelőzően inkább csak elszöszöltem a napokat, amolyan „ej ráérünk még” felkiáltással. Néha bementem a városba, hogy körbejárjak néhány boltot, hátha meglátok valamit, ami jól jöhet. Eredeti cél szerint nem magamnak, hanem másnak. Ebből lett az, hogy annyi mindennel sikerült végül megajándékoznom magam, hogy nem győztem örülni saját bőkezűségemnek. Mindenesetre ismételten sikerült vásárolnom egy nagy halom ruhát, emellett hihetetlenül olcsón tettem szert egy nett kis hótaposóra, valamint kaptam még magamtól egy haláli édes és meglehetősen meleg kesztyűt, túrazoknit, zománcozott bögrét, iránytűt – ugyancsak a szilveszteri kiruccanáshoz – végül de nem utolsó sorban pedig álmaim óráját. Mivel 10 éve nem volt órám, most valahogy kedvem szottyant hozzá. Így sikerült szert tennem 5000 forinttal olcsóbban, mint eredetileg lett volna, egy nyakláncként is funkcionáló női zsebórára. Olcsóbb pedig azért volt, mert sérült volt az üvegén egy hajszálnyit, én meg úgy voltam vele, hogyha sértetlent is veszek, nálam úgyis csak idő kérdése hogy mikor sérül meg, úgyhogy lényegében a karcolás jelentőségét nem éreztem olyan nagynak. Az órás pedig lelkiismeretesen 5000 forinttal lealkudta az árat. Nem sokat vitatkoztam vele…

Tegnap Try édesanyjánál merült fel valahogy a téma, hogy ki hogyan értékelné 2009-et. Nos, ugyan nem tudom mit hoz még a hátralevő szűk egy hét, de jelen pillanatban a legmagabiztosabban jelenthetem ki, hogy életem legjobb éve volt 2009, és ehhez foghatóan olajozott, élvezetesebb és sikerélményekben gazdagabb évem még sosem volt. Tudnám indokolni is, de akkor azt hiszem sosem érnék a bejegyzésem végére. Mindenesetre nem véletlenül adtam tovább a British Museumban szerzett szerencse kövemen… azt hiszem vannak, akiknek nagyobb szükségük van rá… mert én bizony barátom baromi szerencsés vagyok.