Idén nem nagyon kell gondolkodnom, mi volt a meghatározó élmény, hiszen nyilván az iszonyatos mennyiségű szerepjáték. Ennyit még soha nem játszottam, ilyen alaposan kidolgozott világot még sosem csináltam, pláne nem használtam érdemben. Megjegyzem, ilyen rendszerességgel sem sikerült még játszanom sem soha. Kifejezetten örülök, hogy sikerült azért egy nagykorú játékot összehozni; viszonylag kevéssé emlékeztet az egész egy first person shooterre vagy egy rosszabb fajta cRPG-re.

A másik nagy öröm, hogy elkezdtem végre rendesen vagy legalábbis rendesebben fotózni: vettem könyveket a technikáról, alkalmazom, odafigyelek, rendszeresen szervezek fotózásokat szóval fejlődtem, van végeredmény és ez jó.

Olvasni sajnos nem olvastam annyit, mint amennyit szerettem volna, vagyis amennyit fontosnak tartanék, lévén, hogy a Google Reader-en megjelenő cikkek elolvasását nem tekintem „olvasásnak”, maximum információgyűjtögetésnek vagy gátlástalan geekeskedésnek. 2009 legjobb könyve számomra így is a Hitler lánya volt Csaplár Vilmostól; írni sajnos nem írtam róla. Ki tudja, hanyadszor, de ismét beletörött a bicskám a Maffia klubba.

Filmből gondolkodnom sem kell, mert bár rengeteg filmet megnéztem DVD-n és sokat voltam moziban, az Inglorious Basterds simán odakerült a nagy klasszikusaim, a Blade Runner, a Kill Bill és társai közé. Erről nem tudtam írni, annyira tele van szubtextekkel, annyira be van ágyazva mindenféle kontextusba, annyira sokfelé ágazik el és annyira sokféle interpretációt kínál. Majd nekiállok és írok valami hosszabbat. De annak is nagyon örültem, hogy végre kijött egy olyan Harry Potter adaptáció, amit százszázalékosan hitelesnek tudtam elfogadni: a Félvér herceget ráadásul, Petiék kezdeményezőképességének köszönhetően IMAX-ban néztük meg. Májusban láttam a Gran Torinót, amit ugyancsak nyugodtan nevezhetek egy meghatározó filmélménynek: pontos, precíz, abszolút meghatározó alkotás.

Zenét nem hallgattam újat, viszont sokkal többet hallgattam, mint tavaly. Most már nagyon imádom a Kill to get Crimsont Mark Knopflertől és újra felfedeztem a The Real Thing-et. További újítás, hogy készítek magamnak playlisteket, egyet futáshoz és immáron kettőt szerepjáték-tervezéshez.

„Guy Ritchie is the worst screenwriter in the world, but, to be fair, he is not the worst director. He is only the worst director of the people who actually get to make movies. As we speak, there are human beings walking the Earth – perhaps as many as a half dozen of them – with less directorial talent, but they’ve been safely diverted into other activities.”

„Guy Ritchie a világ legrosszabb forgatókönyv-írója, de ne legyünk igazságtalanok — nem a legrosszabb rendező nem ő. Ő csak azok között a legrosszabb, akik ténylegesen filmeket rendeznek. Léteznek olyan emberi lényeg is a Földön — talán egy fél tucat is — akiknek kevesebb tehetségük lenne ehhez, de szerencsére mással foglalják el őket.”

San Francisco Chronicle

Ehhehehe.

Kevés, az Avatarhoz foghatóan béna filmet láttam, mint ezt, ezt talán szögezzük le az elején. A történet nemhogy gyagya, hanem egyszerűen szánalmas. Most persze nem a komplexitást, az eredetiséget vagy a csavarok számát hiányolom — egyszerűen szeretném rögzíteni, hogy vannak dolgok, amikben szerintem nincs arany középút. Nem lehet egyszerre ragaszkodni a tündérmesék sztereotípiáihoz és megpróbálni megvalósítani a modern science-fictionok sötétbe játszó hangulatait. Az előbbire remek példa a Star Wars, azt utóbbira a Sötétség krónikái. Az Avatar pont valami hasonlóra (és egyben az amerikai indián népirtások történelmének újraírására) tett kísérletet — hihetetlenül rossz íz maradt a számban. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy akkor itt most happy endről van-e szó vagy sem.

Persze nem egy amatőr munkáról van szó, ez kétségtelen, mint ahogy vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy vannak filmek ennél rosszabb forgatókönyvvel is. Tényleg vannak, de ezen a szinten, ezen a költségvetésen nem ez a mérce. Az Avatar mondjuk úgy rossz, ahogy a Gyűrűk Ura rossz volt adaptációnak. Ott az alkotók azt gondolták, hogy megtehetik, hogy átírják a történetet. Megtehetik, persze, ha figyelmen kívül hagyják, hogy van egy 1944 óta épülő, fanatikus rajongótábor, akik mindent tudnak a szerepelőkről, akik nem csak a Gyűrűk Urát, de a Babót és a Szilmarilokat is olvasták, Tolkien leveleiről és az író után visszamaradt töredékekről nem is beszélve — és az ebben olvasottakat minden szereplőhöz és helyszínhez hozzáképzelnek majd. Ugyanígy hagyta figyelmen kívül az Avatar saját műfajának kontextusát, bízva abban, hogy Cameron 12 éve építgetett, mágikus víziója olyan erős lesz, hogy még ezt is megbírja.

Ami pozitívumként hozható fel, az a periféria. A mellékszereplők egyszerre ismerősek és eredetiek, egyszerre reflektálnak a jelen problémáira és utalnak vissza az általuk megtestesített archetípusuk elődeire. Mára már gyakorlatilag kizárt, hogy nagyon alapos indoklás nélkül fekete-fehérben ábrázoljuk a jellemeket. A pandorai (súlyos környezetpusztítás mellett folyó) bányászattal foglalkozó konszern helyi (Giovanni Ribisi által visszafogott, de mégis üdítő alapossággal megformált) képviselője nem egy elszabadult démon, mint ahogy a helyi biztonsági főnök, az amúgy acélkemény Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) sem az ölés mámoráért létezik. Mindketten profik, akik a Föld jövőjéért, az emberekért munkálkodnak, adott esetben bajtársaik életéért harcolnak. Az Avatar egyetlen pozitívuma tehát, hogy van benne morális dilemma. Legnagyobb hiánya pedig az, hogy erre a dilemmára, valóban epikus vajúdás és rengeteg emberi szenvedés után csak egy elképesztően banális és elkent válasz születik meg hihetetlenül erőltetett fordulatok után.

Némi malíciával amúgy akár azt is mondhatnám, hogy ez a film amúgy is csak egy gagyi fikció, a valósággal való bármilyen egyezés, minden érdemi reflexió pusztán a véletlen műve. Hiszen a lényeg amúgy is a LÁTVÁNY ugye, az IMAX 3D technológia eddigi rekordteljesítménye, a digitális képrögzítés innovációs fesztiválja, a számítógép és az ember találkozásának véget nem érni akaró, vagyis pontosabban 162 perces diadalmenete. A költségvetésnek ott van vége, amikor James Cameron tudattartalmai egy miliméteres felbontásig tökéletesen láthatók a vásznon — amíg ez meg nem történik, addig nincs szabi, csoki és prémium a renderelő szakembereknek.

A végeredmény, mi tagadás, valóban lélegzetelállító. Csak éppen ehhez kár volt történetet mázolni. Elég lett volna alájátszani az önmagában is dögös soundtracket, és az egészet rögzíteni videoklipszerű jelenetek sorozataként.

Nekem meghatározó élményt az emigrálásom előtti hét nyújtotta :D. Én 5-től szabin vagyok, Try pedig ekkor még javában dolgozott. Hát régóta sóhajtozott nekem, hogy milyen jó lenne, ha együtt tudnánk ebédelni a munkahelyén, ez ebben a helyzetben teljesen működőképesnek is tűnt, így tehát felajánlottam neki, hogy mindennap beugrom hozzá egy ebédre, ha nincs ellene kifogása. Nem volt. Sikerült is egy zseniális csatlakozást találnom a tömegközlekedésben, így a Try általi 40 perces bejutást leredukáltam 20… alkalmanként 15 percre. Hazafelé pedig rendszerint vígan sétálgattam a Lágymányosi hídon keresztül… hol szakadó esőben, hol napsütésben… a lényeg a leírhatatlan feeling volt. Tehát mindennap 11:15-kor már ott csücsültem a Kiwiben, és szürcsöltem életem legfantasztikusabb, legzseniálisabb, legistenibb, legüberelhetettlenebb kappucsínóját, miközben hol Galaxis útikalauzt olvastam, hol CNN adást néztem a nagyképernyős plazma tévén. Mindenesetre folyton az az érzés kúszott belém ahogy ott ültem a műbőrszéken a tejhabos italt hörpölve, hogy tulajdonképpen valami regény hősnője vagyok, vagy filmbéli főszereplő, egy amerikai kisvárosban. Eléggé hangulatos volt. Aztán hol korábban, hol később Try is befutott, és mentünk az étterembe, hogy letámadhassam kedvenc salátás pultomat.

Ugyan ez volt az az időszak, ami még sosem fordult elő velem. Napokig nem volt étvágyam. Elég megdöbbentő élmény tud lenni. Egyszerűen az ember nem éhes, nem kíván semmit. Odamegy a hűtőhöz hogy enni kéne valamit, kinyitja az ajtót, végigmustrálja a kínálatot, aztán undorodva bezárja azzal a felkiáltással, hogy majd később újra próbálkozik. Ez egy hétig ment így, aztán a helyzet javulni kezdett.

Láttam Try-n, hogy probléma van. Egyszerűen túl sokat vagyok otthon, amikor ő is, így ha valamit készítene nekem, arra gyakorlatilag nulla lehetősége van. Így esett hogy azt a rém egyszerű megoldást eszeltem ki, hogy szépen leutazom a vidéki tóparti családi kúriába. Ez persze több szempontból is szuper megoldásnak bizonyult. Egyrészt a helyi kisváros boltkínálata is teljesen kielégítő volt számomra, másrészt a lakás tekintélyes mérete tökéletesnek bizonyult arra hogy kiéljem az ilyenkor szokásos forgószél viselkedésemet. Például a hatalmas konyha a végeláthatatlan pultkínálattal kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy a lehető legtöbb mindent árasszak el csokoládéval. Persze nem puszta szórakozásból, hanem az ilyenkor szokásos bon-bon készítési projekt részeként. Egy ajándék, amiknek a delivensek kivétel nélkül örülnek, mert rendkívül esztétikus és élvezetes bon-bonokat rögtönzök ilyenkor. A konyhába betévedő szüleim észhez térve a katasztrófa sújtotta övezet döbbenetéből, már csak azon csodálkoztak, hogy micsoda profi bon-bon készítő felszerelést halmoztam fel az utóbbi időben. Formák kábé egy szatyorni, profi csokiolvasztó elektromos kütyü, és a legkülönfélébb hozzávalók a nugátkrémtől a hópehely formájú szórócukorig. Míg apát folyton kizavartam, mert elvégre neki készült az ajándék – legalább a látvány legyen meglepetés – anya folyamatosan ott sertepertélt körülöttem, és mint valami kisgyerek a nagyvilágra úgy csodálkozott rá mindenre. No, meg folyton kérdezgetett, mit hogy csinálok, bele-bele nyalt a dolgokba… vagy egyszerűen ellopott egy-egy bon-bont, hogy kedve szerint díszítse fel. Hát én ezen nagyon jól szórakoztam, annyira aranyos volt :D. Eközben persze ott volt a nyakamon Try ajándéka, amivel az istennek nem haladtam, de legalább a technika futurisztikus ördögét kihasználva minden este viedofonáltunk egymással. Így ő mindig naprakész volt a legújabb bevásárlásom eredményéről, míg én saját szemmel bizonyosodhattam meg arról, hogy tényleg virslit eszik-e vacsorára.

Mindeközben tetemes mennyiségű hó szakadt a házra és a környékre. A hazautazásomra kiszemelt napon, pedig még annál is több. Így miután konstatáltuk apával, hogy innen max. a pingvinek jutnak ki élve, a hazautazás tervét elnapoltuk, és inkább hótaposóba bújva nekivágtunk egy öt kilométeres éjszakai havi-tavi – tókerülő – túrának. Így legalább letesztelhettem a réteges öltözködési tervem a gyakorlatban, hogy felismerjem a további hiányosságokat, hogy a szilveszteri túrára maximálisan felkészülten indulhassak. A túra maga nagyon klassz volt. Elemlámpára például szükség sem volt. A hó minden létező minimális fényforrást olyannyira visszavert, hogy napfogyatkozáshoz, vagy amerikai éjszakához hasonló világosságban mentünk végig a térdig érő hóban. A túra egy óra alatt teljesítve volt.

Vásárlás. Bizony előfordul, hogy karácsonykor nekem is vásárolnom kell ezt azt. Ajándékkészítés. Talán hosszú idő óta az első alkalom, hogy zömmel vásárolt ajándékokkal leptem meg az embereket, de ezek legalább olyanok voltak – hogy a mai ajándékozás után bátran kijelenthetem – átütő sikert arattak. Míg az suzuki akkumulátorát feltöltendő furikáztunk Try-vel kora délután faluról falura épp azt ecseteltem neki, hogy a minimum, amit elvárok, hogy mindenki 3 méterre ugráljon örömében az ajándékaimtól. Fogjuk rá, hogy ez így össze is jött, még ha képletesen is :).

Try-vel szemben viszont én még mindig nem tértem észhez a tegnapi ajándékozásunktól. Azért ne haragudjon a világ, de az hogy mindketten saját készítésű egyedi könyvet adunk a másiknak, saját rajzokkal és szöveggel, ráadásul kísértetiesen hasonló témával… hát ööö… én csak hápogtam levegő után, míg Try a legnagyobb természetességnek tartja a dolgot. Oké, hogy egy hullámhosszon vagy valakivel… na de bocsi… ez nekem egy kissé akkor is hajmeresztő. Még jó hogy nem látta Try a gyertyák fényénél hogy vált falfehérré az arcom a sokktól, miután kibontottam az ajándékát. Volt egy pillanat, amikor még az is keresztül villant az agyamon, hogy tudta mit készítek neki – erre persze vajmi kevés esély volt. Szerencsére rajta kívül, mindenki kísértetiesnek találta az esetet, így tehát nem érzem magam akkora komplett idiótának. Az ajándék persze telitalálat volt. A szokásos meghatott megkönnyezésem most sem maradt el. Hiperszenzitív vagyok… tudom én…

De kanyarodjunk csak szépen vissza a készülődés hetére. Ez a hét érdekes volt több szempontból is. Egyrészt, mert én is szétcsúsztam. Részben, mert ólomként nehezedett rám a vidéki friss levegő, és legalább három napomba telt míg klimatizálódtam, és elmúlt a friss levegő okozta fejfájásom. Másrészt, mert Try híján a rendszertelenség hozzám is beköltözött, és bár elmondhatnám, hogy én szépen lefürödtem esténként, és pizsamában bújtam ágyba, de az igazság mégis az, hogy rám nem jellemző módon én is gyakran aludtam el ruhástul, főleg nagy éjszakázások után. Pénteken meg, amikor rádöbbentem, hogy egy sült kacsának is több esze van, mint nekem, vad akciózásba kezdtem, hogy Try ajándékának esélye legyen elkészülnie 24-ig. Egész éjszaka virrasztottam a siker reményében, az utána következő extázis pedig akkora adrenalin löketként hatott rám, hogy végül 24 órás ébrenlét után sem tudtam álomba ringatni magam. Ezt megelőzően inkább csak elszöszöltem a napokat, amolyan „ej ráérünk még” felkiáltással. Néha bementem a városba, hogy körbejárjak néhány boltot, hátha meglátok valamit, ami jól jöhet. Eredeti cél szerint nem magamnak, hanem másnak. Ebből lett az, hogy annyi mindennel sikerült végül megajándékoznom magam, hogy nem győztem örülni saját bőkezűségemnek. Mindenesetre ismételten sikerült vásárolnom egy nagy halom ruhát, emellett hihetetlenül olcsón tettem szert egy nett kis hótaposóra, valamint kaptam még magamtól egy haláli édes és meglehetősen meleg kesztyűt, túrazoknit, zománcozott bögrét, iránytűt – ugyancsak a szilveszteri kiruccanáshoz – végül de nem utolsó sorban pedig álmaim óráját. Mivel 10 éve nem volt órám, most valahogy kedvem szottyant hozzá. Így sikerült szert tennem 5000 forinttal olcsóbban, mint eredetileg lett volna, egy nyakláncként is funkcionáló női zsebórára. Olcsóbb pedig azért volt, mert sérült volt az üvegén egy hajszálnyit, én meg úgy voltam vele, hogyha sértetlent is veszek, nálam úgyis csak idő kérdése hogy mikor sérül meg, úgyhogy lényegében a karcolás jelentőségét nem éreztem olyan nagynak. Az órás pedig lelkiismeretesen 5000 forinttal lealkudta az árat. Nem sokat vitatkoztam vele…

Tegnap Try édesanyjánál merült fel valahogy a téma, hogy ki hogyan értékelné 2009-et. Nos, ugyan nem tudom mit hoz még a hátralevő szűk egy hét, de jelen pillanatban a legmagabiztosabban jelenthetem ki, hogy életem legjobb éve volt 2009, és ehhez foghatóan olajozott, élvezetesebb és sikerélményekben gazdagabb évem még sosem volt. Tudnám indokolni is, de akkor azt hiszem sosem érnék a bejegyzésem végére. Mindenesetre nem véletlenül adtam tovább a British Museumban szerzett szerencse kövemen… azt hiszem vannak, akiknek nagyobb szükségük van rá… mert én bizony barátom baromi szerencsés vagyok.

Az előző, piszkozatban maradt bejegyzésemet gyorsan befejeztem, kicsit már meghaladta az idő. Időközben leszakadt egy rakás hó, szakadó hóviharban kúsztam le magamnak kóláért, gabonapehelyért meg tejért, ma meg húsz fok volt, napsütés és nyári zivatar. Egy hétig agglegény-háztartást vittem ismét, hajnali három órás, ruhástul elalvásokkal, reggel hetes kelésekkel, mérhetetlen mennyiségű kólaivással és folyamatos melóval, amit filmnézéssel és játékbetétekkel próbáltam meg enyhíteni.

Kathynek könyvet készítettem karácsonyra, ami azt jelentette, hogy írógépen írtam be a szöveget, a hatvanas évekből vásárolt rajzolós töltőtoll-készlettel rajzoltam hozzá illusztrációkat, aztán szkenneltem, tördeltem, szenvedtem a nyomtatással törtem a fejem, hány tagból álljon a könyv, milyen papírt használjak stb. Aztán végül előállt az anyag, már csak varrogatni kellett meg bőrbe kötni és voila, megvolt a kézi készítésű, személyre szabott és szimbolikus ajándék. Kathy persze erősen zavart volna az előállítás processzusában, hát lezavartam a szülői házba, hadd kopácsoljak kedvemre (ő meg bonbont főzött meg az én ajándékomat csinálta, szóval azért némi praktikum is szorult a dologba). Közben még némi extra melót is végeztem, lezvartam a karácsonyi bevásárlásokat, plusz némi családi programokat is beiktattam édesanyámmal.

Már régen volt ilyen, hogy gyakorlatilag non-stop folyamatosan csinálnom kellett valamit; mivel pedig Morzsi, a Kathytől megörökölt lapos pedig immáron lényegében kábé folyamtosan veszettül morog, ezért mindig kellett valamilyen háttérzaj. Egy darabig Jó barátokat hallgattam, utána pedig áttértem a rendes filmekre; a hét folyamán beesett  lakásba az Inglorious Basterds, azt is végignyomtam kétszer. Írógépezés közben is ezt a módszert alkalmaztam. Az írógép persze nem zúg, ugyanakkor meglepően fárasztó dolog azon szöveget írni. Nem is elsősorban a mechanika meg a nehéz javíthatóság miatt, hanem mert a dolgok természetéből adódóan mindent az elején kell kezdeni, a végén kell befejezni, és mindig, minden körülmények között tudnunk kell, mi lesz a következő szó, mit leírunk.

Ismét kitört rajtam a töltőtoll-mánia. A fentebb említett arcaikus toll csak az egyik, bár az érdekesebb fele a történetnek. Egy elég öreg darab, cseppentővel kell megtölteni a tollszáról lecsúsztatható műanyag tartályt, amiből mindenféle hajszálcsatornákon áramlik a tinta a cserélhető hegyekbe. Elég szép vonalat lehet vele húzni, de szövegírásra többféle okból sem igazán alkalmas. Újabban viszont kifejezetten szeretek kézzel jegyzetelgetni, úgyhogy elkezdtem magamnak töltőtollat felhajtani. Sajnos elég dilis vagyok ezen a téren, leginkább a műanyag tolltesteket és a szép, kecsesen hegyesedő tollhegyeket szeretem — ez a párosítás pedig alapesetben csak a nagyon drága kategóriában érhető el, ami nekem sajnos nem való. Nem is elsősorban a pénzt sajnálom rá (bár ezen az árszinten már azt is), hanem elég sok toll vérzett már el a kezeim között ahhoz, hogy tudjam, nem az örökkévalóságnak vásárolok. (Ami mégis reményt ad, hogy a négy éve vásárolt, gagyi Fishbone patronos tollam még mindig él.) Végül egy kis netes boltban sikerült találnom egy japán márkát, ami pont megfelelt az ízlésemnek, megvettem meghozta a futár, azóta dúl a szerelem.

Futárokról szólva: nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az a benyomásom, hogy a futárszolgálatok amolyan isteni büntetést közvetítenek a túlzásba vitt konzumációért. Ha postán jön meg a cucc, nincs ez a vezeklősdi, az ember elmegy szépen, öt perc sorban állás után átveszi a cuccát azt csókolom. Most kettővel volt dolgom, egy általam ismeretlen nevű társasággal, illetve a UPS-szel, amely elvben egy nemzetközi banda. Utóbbit egyszerűbb elintézni: nem tudnak és nem is akarnak saccolni, hogy mikor jön meg a termék, személyes átvételre nincs lehetőség (vagy letagadják, mindenféle pletykák azért szállonganak), a telefonos ügyfélszolgálatuk hantázik össze meg vissza, értesítést nem hagynak, telefonálni nem telefonálnak, szóval egy dolgot tehetsz: vigyázzállásban várhatod, hogy arra vetődjön a futár és átvehesd a megvásárolt cuccodat, aminek a szállításáért is fizettél. A noname csapat ennél néhány fokkal emberségesebb, lehet konzultálni meg egyezkedni a futárral, aki viszont egy fokkal szemetebb a kelleténél. Pl. simán lerendelni az embert az utcára, azzal a kifogással, hogy  nem tudja bezárni az autóját. Gondolkodtam, hogy felvetem, én meg a lakást nem tudom bezárni és félek, hogy kiszökik a szőnyeg, de mivel úgyis az utcán voltam, a vidékre emigráló Kathyt kísértem el a villamosig, úgyhogy végül is semmit nem nyertem volna, ha felugrasztom a csókát a negyedikre. Legalább megspórolta magának a borravalót.

A másik cucc, az, amit a UPS hozott ki nekem, egy Amazon Kindle volt. Rájöttem, hogy nem olvasok eleget: újságokat még csak-csak, de otthon rendszerint a számítógép előtt pötyögök, egy csomó minden, amire kíváncsi lennék, nincs meg, és ez rendszerint csak akkor jut eszembe, amikor a vonaton nézek ki a fejemből. Külföldi lapokat meg pláne nem tudok olvasni, a szállítás meglehetősen evidens nehézségei miatt. Viszont már egy ideje nézegettem, hogy az Amazon Kindle-re elég olcsón meg tudnék venni mindenféle könyvet, ami annyit pont meg is érne; ráadásul egy csomó szöveg ingyen és full legálisan is hozzáférhető lenne, ha éppen rá tudnám szánni magam, hogy ilyen hosszú és irodalmi jellegű szövegeket is a gépen olvassak. Most, hogy a cég megjutalmazott év végén B kategóriás teljesítményemért, rászántam magam és immáron én is egy Amazon Kindle boldog tulajdonosa vagyok.

Egyszerűen elképesztő, mennyire kellemes ezzel olvasni. Azzal kezdtem, hogy $3.44-ért beújítottam egy Sherlock Holmes összest. Már Angliában is elég masszívan szimpatizáltam volna egy ilyen könyvel, de aztán végül nem tudtam rászánni magam; most megvan, sokkal olcsóbban és teljesen hordozhatóan. Ezen kívül pénzt még nem költöttem rá, egy-két folyóiratnak vagyok az ingyenes kipróbálási periódusában. Viszont rátettem egy csomó mindent, amit régóta szerettem volna már elolvasni: Wodehouse-okat, Esterházytól a Kis Magyar Pornográfiát (Milán kedves feleségének hatására), meg egy-két dolgot a Magyar Elektronikus Könvtárból. (Könyvet lopni nem szeretnék,  maradok annál, ami jogtiszta.) Bár a nyújtott szolgáltatások nem nélkülöznek bizonyos spártaiságot, az én szükségleteimet kvázi le is fedik; az e-papír pedig tényleg frenetikus olvasási élményt nyújt és tényleg baromi közel van ahhoz, amit a papírtól kap az ember. (Ma a vonaton pl. rásütött a nap a könyvemre; ettől pedig nem rosszabbul, hanem jobban láttam a betűket.) Az sem egy utolsó dolog, hogy ha valami máshoz támad kedvem, akkor elég csak egy pár dolgot megnyomnom és már ott is van, nem kell a táskámat felesleges kilókkal megpakolnom, de pl. rendezkednem sem.

Remélem, egy év múlva ilyenkor tényleg azt fogom érezni, hogy olvastam eleget, nem pedig azt, hogy hagytam, hogy tovább lustuljak a Google Reader kellemesen langyos infóáradatában.

Tegnap édesanyámnál voltunk karácsonyi ebéden; ez ki is ütött bennünket annyira, hogy Kathy már csak egy kis karácsonyi gyümölcstortát dobjon össze „vacsorára”. (Az viszont egészen szenzációs volt, rengeteg aszalt gyümölccsel, mindenféle magokkal meg almaszósszal.) Én is nagyon szép ajándékokat katam tőle: mindenekelőtt egy saját készítésű, kifejezetten nekem íródott könyvet (azonos hullámhossz — kipipálva), másrészt egy fehérre zománcozott bádogbögrét, amiből mindent sokkal coolabb érzés inni. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban pedig kaptam egy lámát, akit elnevezhettem Raffaellónak. Régi vágyam volt ez már, úgyhogy Raffaello most ott figyel a Macska Fáraó mellett a polcon. Édesanyámtól pulcsit kapam meg egy klassz kis utazótáskát, ami például a jövő év első negyedére tervezett albioni utazásunk alkalmával is jól jöhet majd.

Ma Kathy szüleihez ugrottunk le, ami mindig egy nagyon hangulatos kiegészítése a karácsonynak: itt elég nagy mennyiségben található meg az a csend és nyugalom, ami nekem eléggé hozzátartozik ehhez az ünnephez. Kaptam mindenféle jópofa dolgot itt is, többek között némi papucsot, pulcsit meg egy érdekes elektromos izét.

Jövő héten ügyeletes vagyok a melóhelyen. Az utolsó hét forgalma alapján ez elég bölcs döntés lehetett a részemről: így év végére egy kicsit kihalt a cég, januárban várható komolyabb mozgás, addig a „bejövő telefonokat” kell valakinek kezelnie, nem is beszélve a „sürgős feladatok” ellátásáról. Hehehehehe. Liz persze szabin lesz, igyekszem majd emberi állapotokkal hazavárni.

Na meg persze a Szilveszter is ott lesz még, elég jó kis hepaj készülődik, ha nem csal a szimatom. Mindenesetre nagyon szervezzük és amit lehetett, azt Balu nagyon jól megszervezte már. A társaság sem lesz semmi és a program is elég jónak ígérkezik.

Megyek, olvasom tovább Sherlock Holmes eddig meg nem ismert kalandjait.

Az utóbbi hónapokból csak D&D jegyzetek, e-mailek és wave-ek maradtak eddig utánam. Kvázi lezárult az első teljes évem a munkahelyemen. Ezúttal kritikákban sem szűkölködött az év végi értékelésem, A. és Vöröstündér közötti hasonlóság „kifejezett”-ről „kísérteties” fokozatúvá váltott át. Mondjuk abban az értelemben is szerencsés a párhuzam, hogy mind a ketten elég konstruktívan tudták seggbe rúgni az embert, hazafelé a szokásos zenehallgatás helyett cselekvési tervet dolgoztam ki a fejemben a hiányosságaim jövő évi kiküszöbölésére. Közben azt is véggiggondoltam, mihez kezdenék, ha kirúgnának. Na nem mintha egy akut probléma lenne ez az életemben. Amúgy nem is elsősorban azért lenne cikis a dolog, mert nem tudnék magammal mit kezedeni, jó sok érdekes skillt összecsipegettem az elmúlt másfél év alatt ahhoz, hogy legalább egy-két kósza jégtáblára fel tudjak kapaszkodni; sokkal inkább van szó arról, hogy mind az érdeklődésemnek, mind az életvitelemnek a jelenlegi hely felel meg a leginkább. A magamfajta humán szamuráj számára a másik érdemi lehetőség eléggé körül van bástyázva brutális túlórakényszerrel, amit én elég nehezen tolerálnék. Nem is annyira a túlóra ténye irritálna, ezen a héten is bőven ugrottan az ötven órát, sokkal utálom, amikor a túlóra egy életstílussá válik, akár meg lehet tölteni tartalommal, akár nem. Jövő héttől szabin vagyok, aztán lesz még egy kis karácsony előtti meg utáni molyolás, aztán immáron 2010-et kell írnom a fejlécekbe és az aláírásokba.

Szerepjátékos karrierem valami hihetetlen iramban ível felfelé. Egyszerűen mindent meg tudok csinálni, amire valaha is vágytam. Vannak játékosaim — márpedig valami elképesztően más motivációs szintet jelent, ha van kinek dolgozni. Saját világ fejlesztésben messzebre jutottam, mint réges-régen, amikor rendszerint leragadtam a térpképrajzolásnál. Mondjuk akkoriban még nem volt mögöttem két félév társadalomfilozófia, nem olvastam Rawlst és Hume-ot, ami azért nem kicsit megkönnyíti a dolgomat most. Mondjuk a gondolkodásmódom néha eléggé meg is tudja nehezíteni a dolgomat: múlt szombaton egy fél délutánt azzal szórakoztam, hogy Excelben különböző demográfiai megoszlásokkal szórakoztam, hogy kellően realisztikus korfákat tudjak létrehozni egy tetszőleges település számára, amiben ráadásul a vagyoni megoszlást is gyorsan ki tudom kalkulálni. Régen nem idegesített, ha nem tudom, hogy egy képzeletbeli világ képzeletbeli falujában, amiben jó esetben négy-öt órát töltenek a játékosaim, hány 60 év feletti lakos van, most meg egyszerűen megőrjít, ha nem tudok erre normális választ adni. De végül elkészült a nagy mű, úgyhogy most már nyugodtan alhatok, és a falvaimban is realisztikus mennyiségű unokával játszik realisztikus mennyiségű nagypapa és nagymama.

Ami nem igazán jött be ezzel kapcsolatban, az a fórumozgatás. Ez a szerepjáték pont olyasmi, ahol mindenkinek tetszőleges lehetősége van saját rögeszméihez tetszőleges mértékben ragaszkodni, így mások segítségét kérni rendszerint csak annyit jelent, hogy megnézzük: más rögeszmék fényében mennyire tűnik nevetségesnek a sajátunk. Szerencsére algi ebből a szempontból egészen hasonlóan van megőrülve, mint én, így vele azért tudom tesztelgetni az elképzeléseimet.

Az utóbbi időben szignifikánsan több időt töltöttem Chirstopher Prücsökkel, mint korábban. Persze amilyen hülye vagyok, fényképezni, azt elfelejtettem; pedig ha az érzelmi áttörést még nem is sikerült elérnem a CP-indexem növekedési trendjében, legalább fotózhattam volna. Na mindegy, jövőre majd változtatok ezen is. Legalább egy naptárt össze kell hoznom 2011-re, tekintsük ezt fogadalomnak.

Én is beoltattam magam H1N1 influenza ellen, a munkahelyem nagyon kedves szponzorációjában. Nem vagyok az influenza elleni oltás fanatikus híve, szezonális oltásokkal soha nem szoktam élni, de ez most egy olyan globális bulinak látszik, ami néhány évtizedenként csak egyszer van, és én mindenképpen szeretnék kimaradni belőle. Persze nekem is kijutott az összesküvés-elméletekből bőven a munkahelyi teakonyhákban. Hogy én is csatlakozzak Kathy mozgalmához:

— Te beoltatod magad?

— Nem, ez az influenza csak egy gyógyszergyárak által kitalált mese.

— Te beoltatod magad?

— Nem szabad oltatni. Jár itt egy faszi időnként az épületbe, annak van egy ampullája, meg kell tőle venni, beoltatni a háziorvossal és soha többet nem lesz semmi bajod.

— Te beoltatod magad?

— Nem, én nem szoktam beteg lenni.

Jó ideje megkaptam a meghívómat már, de csak mostanában tudtam fejest ugrani a Wave-be. (Igazából sokkal rosszabb szóviccet akartam ide kitalálni, de úgy látszik, nem látom Balut elég gyakran mostanában.) Az alapbetegséget, miszerint indítsunk Wave-et a wave-ről, nagyjából sikerült elkerülnöm, sikerült körülbelül azonnal érdemi dolgokat kitalálnom. Ennek megfelelően hanyatt is vagyok esve rendesen az elragadtatástól. Tényleg remek kommunikációs platform ez hosszan kígyózó párbeszédek folytatására, nem esik szét a dolog egymástól független szálakra, végig követhetőek az előzmények, és mégis vissza lehet kanyarodni egy-egy korábbi felvetéshez. Ha épp mindenki ráér, akkor kvázi élő párbeszédet is lehet folytatni, ha meg valaki kiszáll, akkor sem marad le senki semmiről. Lehet képeket meg multimédiákat is beszúrni, teljesen szervesen, bele a szöveg megfelelő részébe. (Bár a preview-állapotnak még megvannak a maga következményei, nemrég például eltörtek a linkjeim — hiába szúrom be a képeket újra és újra, azokr rendre elvesznek.) Sokkal jobb, mint  levelezés, a szétszakadó szálakkal, a hanyag levelezőpartnerek által soha ki nem törölt idézethegyekkel és a már réges-régen elfeledett előzményekkel: a teljes kommunikáció ott van az ember arcában, jól végigkövethetően, rostálhatóan, rendezhetően, mindenféle visszakanyarodási és kiegészítési lehetőségekkel.

Persze teljesítmény-oldalon még nagyon el van maradva az egész attól, amihez manapság hozzá vagyunk szokva, százharminc-száznegyven bejegyzés fölött már csak elég nyögvenyelősen megy a dolog, folyton akadozik a gépelés, gondolom, a folytonos ide-oda szinkronizálgatás alatt. Az egészhez iszonytatóan hiányzik egy asztali kliens, a Google böngészőintegrációs mániája hovatovább elviselhetetlen a számomra. (Most visszafogom magam és nem írom le részletesen, milyen elfuserált, elkapkodott, halva született, koncepciótlan, kapitális melléfogásnak tartom a Google operációs rendszeres próbáltkozásait.) De hát ez az, ami még bőven fejlődhet, mire az egész publikussá válik, addigra gondolom, ezeket az infrastrukturális problémákat is sikerül majd kezelni.

Én a régi regényeimen tudok így nevetni. Azért valahol szükségszerű hogy empatikus legyek önmagammal szemben. Elvégre csak 13 éves voltam, és nem igen voltak barátaim.

Apropó, erről jut eszembe. A cégnél támogatunk valami „ismerje meg a világ az ismeretlen költőket is” projektet. Ennek keretében meg is ismerhetünk egy versírónőt. Én csinálom a meghívójukat. Ehhez kaptam egy szöveget, és magát a könyvet. A főnököm leült mellém és felolvasott belőle. Kvázi olyan három négysoros versek, mély és még annál is mélyebb mondanivalókkal. Olyan mély mondanivalójuk van a verseknek, hogy fizikai fájdalmat éreztem miközben hallgattam. Aztán a főnököm megkérdezte a véleményemet. Ilyenkor általában igyekszem arcról olvasni, hogy tudjam mit válaszoljak, mi a legkedvezőbb álláspont. Mire végül nem sikerült semmit sem kiolvasnom, őszinte pedig nem igazán szeretek lenni ilyen helyzetekben, csak annyit mondtam, hogy a vers mint műfaj meglehetősen messze áll tőlem, így én inkább nem alkotnék véleményt. Ennyiben maradtunk. Aztán odajött Évi, és ő is felolvasott nekem egy verset belőle. Na, nála már nem moderáltam magam, hanem lehúztam az egészet… jó mélyre. Aztán Try is felolvasott nekem az ÉS-ből – egy másik – verset. Szörnyű volt. Tulajdonképpen jó verset nagyon-nagyon rég hallottam. Azt hiszem még az olyan versek jönnek be a legjobban, amik bővelkednek elég cinizmusban és öniróniában. A mély mondanivalókon sírni tudnék.

Egy kis önbevallás

Apropó sírás. Sírni azt tudok így is. Tegnap egy Pentium és egy rózsaszín laptop szerelmét könnyeztem szét. Azt hiszem én egy érzelmi sorscsapás vagyok. Mert megsajnálok egy Pentiumot, mert nekem a legcsoffadtabb páfrány kell a boltból, mert én mindent megsajnálok… mert én ilyen sajnálós vagyok, közben meg nevetséges hogy mennyire gonosz tudok lenni, ha gyűlölök. Ez is csak azt bizonyítja hogy mennyire széles az érzelmi skálám. Mondhatjuk: szélsőséges.
Aztán meg most még durvábban érzékeny vagyok mint általában. Tegnap jöttem rá hogy eddig 3 igazán emlékezetes nyaram volt életemben. Háromból háromszor balatoni kiruccanás miatt, és ebből az egyik az idei év. De azt azért nem gondoltam hogy ez megpecsételi szépen a telemet is. Azt hittem végre jön a vidám időszak. A karácsonyi hangulat, a hideg – mert én imádom a hideget, a szép tél, a hálás tél, amit annyira szeretek. De ez a tél megcsalt, mert nem olyan mint lenni szokott. Ez a tél most gyötrelem. Depressziós vagyok tőle. Az időtől. A sötéttől. A hangoktól. Magamtól. Aztán frusztrált leszek mindettől, frusztráltságomban pedig zabálni kezdek. És most még ez sem stimmel. Zabálás helyett egyszerűen nem eszem. Nem tudok enni. Nem vagyok éhes. Nézem az ételt, megkóstolom, nem ízlik. Mintha az ember szivacsot rágna. Szivacs meg nem kell. Inkább nem eszem. Try elküldött hogy szerezzek antidepresszánst :D. Köszi, de nem kell a műmosoly. Inkább megbírkózom a nehéz időszakkal egyedül. Végülis az ember nem lehet non-stop boldog, nem? Akkor egy idő után hogy tudnám értékelni a boldogságot? Áhh… kell egy kis búskomor érzelmi sokk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen az életem. Ez ám az optimizmus! :) Mindig latolgatom ezt a pszichiáteres dolgot, de olyan jól meg tudom dumálni a problémáimat magammal, hogy így legalább ingyen megúszom. Csak az a baj hogy ez a fizikális problémáimon nem segít, szóval megúszni úgysem úszom meg, csak még halogatom egy kicsit :).

Chloé walesi tartózkodásának 6. napján:

„Már most érzem, hogy az itt eltöltendő fél év nem fog lényegében megváltoztatni”

Mellesleg megjegyezném, hogy kicsi Chloé azért ment, hogy változzon :P. Mivel nem az a típus, aki feladja, így maradt még 183 napot.

….” az eddigi legérdekesebb dolog, amivel itt találkoztam, azok a sirályok a temetőben. Ez jellemzi az egész hangulatot…”

Azért a temetőt sikerült megtalálni az első héten :)))

Na befejezem, mielőtt még bemásolnám a fél naplót ;)

Elővettem a naplómat, hogy beleírjak pár dolgot. Már nem nyitottam ki több mint egy éve. Beleolvasgattam helyenként. Hááát, az ember érzékenyebb pillanataiban tud írni olyan dolgokat, amik akkor olyan kereknek tűnnek, de így utólag elég nyálasan hangzanak, néhol meg szabályosan nem bírom abbahagyni a röhögést :)))

Chloe sok-sok évvel ezelőtt: „Olyan valakit keresek, aki ismer anélkül, hogy ismerne, és én is ismerem anélkül, hogy ismerném”

Chloé válasza erre ma: IWIW te nagyon hülye!!! :P

Hát igen, megvan annak szépsége, ha az ember szembesül néha a régi önmagával :P

Reagálva Zoei párbeszédes bejegyzéseire, tegnap este ez jutott eszembe:

– Az életem ismétli önmagát.

– Jajj neee, már megint ezzel jössz?

– Az ismétlésben mindig egy másik szereplő szerepét játszom.

– Na, akkor legalább nem unatkozol.

– Így csak a legvégén értem meg igazán a szituációt.

– Szerintem jobban tennéd, ha kevesebbet filozofálnál és többet cselekednél.

– Jajj neee, már megint ezzel jössz?

– Én például ahelyett, hogy itt ülök egész nap és gondolkozom, inkább kimozdulok és ezer féle dolgot csinálok.

– Na, akkor legalább nem unatkozol ;)

Senki nem néz velem Twilight 2.-t moziban! Senki? :( (mért nem vagyok meglepve… xD)

Egy paladinnak nem az a feladata, hogy megvédje a rászorulókat. Az legjobb esetben is csak félmegoldás. Nem lesz ott mindig valaki hogy védelmet nyújtson. Egy paladin feladata az, hogyha teheti nem közvetlenül, hanem közvetve manipulálja a dolgokat. Mutassa meg a rászorulónak, hogy hogyan tudja megvédeni magát akár erkölcsi, akár érzelmi, akár fizikai atrocitásról legyen szó. Ha sosem tanulja meg mi az a fájdalom és egyszer mégis megérzi, annál súlyosabb konzekvenciákkal kell számolnia.

Egy norwoldi városból, Leifurból származom. Leifur a Thinduum tó partján fekszik. A tóban élő halak egyedülállóak Brun szerte. Pikkelyeik ezüstösen, olykor gyémántosan csillognak, ízük pedig feledhetetlen. A tó vize meleg. Ennek köszönthető Leifur kedvező klímája, és a különleges halak. Amúgy varázslatos látvány a tó, a part, a völgy… hogy körös körül minden havas, de a tó sosem fagy be. Csak szüntelenül gomolyog felette a pára…

Előkelő, tehetős nemesi családból származom. A szüleim a széltől is óvtak. Elég befolyásos emberek. Ennek ellenére én mindig igyekeztem úgy alakítani az életem, hogy ezt ne kelljen kihasználnom, hanem önerőből érjem el céljaimat. Ugyan rendkívül nyitottak, mégis gyakran rossz szemmel nézték, amikor a szegényebb népekkel vegyültem. Az idő múltával sikerült megértetnem velük, hogy ők is olyanok mint mi, és inkább támogatni kellene őket mintsem felemelt fővel, szemlesütve elsétálni mellettük. Azóta pénzt nem sajnálva jótékonykodnak.

A tó alatt megdöbbentő munkával kidolgozott alagút rendszer húzódik. Senki sem tudja ki/kik, mikor építették, hogy hogyan került oda. Még sok sok évszázaddal ezelőtt egy csapat félszerzet fedezte fel, és látva a rendkívüli lehetőséget benne törpök segítségével kiépítették. Nagy szerencse érte őket, amikor kiderült: az alagútrendszer mithrill bányát rejt. A félszerzetek, és törpök letelepedtek, bányászásból éltek. Később halászattal is elkezdtek foglalkozni. Ezen portékáknak köszönhetően kezdett fellendülni a leifuri gazdaság, nőni a népesség.

Sok sok évszázad alatt egyre többen telepedtek le a kedvező helyrajzi feltételek miatt. A lakosság ezáltal gyarapodott, egyre sokszínűbbé vált. Félszerzeten keresztül embertől törpig mindenféle fajú teremtmény él Leifurban. Ez a sokszínűség teret engedett, hogy sokszínűnek lássam a világot. Hogy megértsem, hogy más-más értékek szerint cselekszünk, és egyik sem rosszabb a másiknál. Csak arra kell ügyelnünk, hogy ne legyünk elfogultak. Hogy tiszteljük mások elveit, érdekeit is, még ha az a miénktől eltérő, miénk ellen való is. Mert nem csak egy jó, nem csak egy helyes út létezik. A jóság is lehet sokszínű, mint ahogy Leifur lakossága. Aki felismeri a jóság sokszínűségét nyitottabb lesz a világ felé, és nem arra fogja pazarolni az enegiáját hogy a jó különböző alfajainak összevetésével foglalatoskodjon, hanem elkezdi felismerni a rosszat, mert a rossz, a gonoszság és a sötétség az igazi ellenség.

Egy miszlikbe aprított baba feküdt a sárban. Felette Jacob állt, távolabb Aina zokogott. A babát Nanunak hívták, Aina kedvence. Abba sem akarta hagyni a sírást. Ahogy felismertem a helyzetet, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira méregbe gurultam, hogy lekevertem egy hatalmas pofont Jacobnak. Elvetődött a földön, megszeppenve nézett rám, szorosan arcához tapasztva kezét. Az orra vérezni kezdett, és ő még mindig csak engem nézett. Ekkor jöttem rá, hogy ez az, amit oly sokan tesznek. Teret engednek az indulatoknak, anélkül hogy gondolkodnának. Az indulatokat el kell fojtani hogy az ész érvényesülni tudjon.

Úgy éreztem akkor összetört bennem valami. Borzasztóan bántam a pofont. Felnéztem, és egy fáról Tinisska nézett velem farkasszemet. Egy fekete vadmacska. Rögtön megértettem mindent. Még nagyon fiatal voltam, de éreztem hogy a hivatásomnak annak kell lennie hogy megmutassam, hogyan kell uralkodni saját magunk felett, hogy az életet feltétel nélkül tisztelni kell, hogy kiegyensúlyozottan élhessünk. Az indulatokat pedig csírájukban kell elfojtani, mint ahogy az velem is történt.

Leguggoltam Jacobhoz, és megsimogattam az arcát. A seb eltűnt, az orra vérzése azonnal elállt. Elnézést kértem tőle az imént történtekért, majd fogtam kedvenc barna bőrlabdáját és közöltem vele, hogyha rájött hogyan kaphatja vissza jelentkezzen nálam.

Napokig nem láttam. Majd az ötödik napon az erdő szélén ott álltunk egymással szemben. Ő tanácstalanul nézett rám. Azt mondta nagyon kell a labdája, mert hiányzik, de fogalma sincs hogyan szerezhetné vissza, segítsek neki a helyes válasz megtalálásában. Megmondtam neki hogy gondolja végig mennyire hiányzik neki a labdája, és aztán gondoljon Ainára, higgye el rögtön eszébe jut a megoldás. Összevonta szemöldökét és elment.

Másnap Aina kezében egy új összetoldozott foltozott csámpás babát láttam. Nevetve, csillogó szemekkel rohant felém.

– Milyen eredeti, nem? – kérdezte tőlem.

Rámosolyogtam.

– Határozottan az. Azt hiszem Aina, itt az ideje hogy Jacob visszakapja a labdáját, nem gondolod?

Később már nem volt kérdéses hogy merre visz az utam. A sors úgy hozta, hogy megismertem Paldo Sederictet, akinek egyszer szintén megjelent Tinisska Liomann. Azóta tapasztalt paladin lett. Sokat találkoztunk, sok könyvet olvastatott velem, sokat mesélt kalandozásairól, küldetéseiről, vallásokról – én pedig sokat tanultam ezekből a történetekből. Idővel a városi ítélőbizottság tagjaként kezdtem dolgozni, ahol ő is dolgozott. Két év alatt sok hír érkezett városunkba a Brun szerte történt borzalmakról. Ezek, és Sederict érdekfeszítő történetei hatására egyre inkább égett bennem a vágy, hogy nekivágjak a világnak. Leifurt már szűknek éreztem.

Ha a saját hitvallásomat akarom követni szükségszerű, hogy a világot ne csak könyvekből és történetekből ismerjem, hanem saját szememmel, saját érzékeimmel bizonyodhassak meg, tapasztalhassam meg hogyan működik. Sederictnek feltűnt őrlődésem, ezért hamarosan olyan feladatot kaptam, amihez utaznom kell… egyre többet, egyre meszebbre… egyre távolabb hazámtól…  azóta járom a világot, és naplókat írok tapasztalataimról, melyeket – amikor lehetőségem adódik – elküldök Leifurba Paldo Sederictnek, hogy tapasztalatimmal segítsem munkáikat, ismereteiket, hiszen a tudás nagy úr. Minél tájékozottabb vagy, annál sokszínűbben tudod szemlélni a világot, annál nagyobb megértést tudsz tanúsítani olyan dolgok iránt is, melyeket megfelelő ismeretek nélkül talán ellenszenvesnek találsz. Ezért fontos hogy megismerd a világot!

– Ne gyere ilyen közel hozzám!
– ?
– Ha ilyen közel vagy, valami belső parancs mindig arra késztet, hogy azonnal öleljelek meg… ha meg akarod úszni jobb, ha távolabb állsz.
– Miből gondolod hogy meg akarom úszni?

Azért megérzem én ezt a rendszertelen életmódot. Egyszerűen minden porcikám fáradt. Nem is fáradt. Olyan mintha elfagytak volna a végtagjaim és még nem tértek volna észhez, hiába vannak melegben. Igen így érzem magam kívül belül. Annak viszont örülök, hogy már nem kell zselére dolgoznom az agyam, mert az utóbbi időben annyi mindenféle dolgom volt, hogy úgy éreztem magam, mint aki nem tudja hogy a piskótába vagy a gombapörköltbe kell-e tennie azt az öt kanál porcukrot. Holnap van az utolsó munkanapom, aztán szabi szabi szabi, méghozzá töménytelen mennyiségben. Ez talán elég lesz arra hogy mindenkinek legyártsam végre a karácsonyi ajándékát. Talán… elég…

Ma Zsóval álmodtam. El is meséltem neki. Viccesnek tartotta. Szerintem is vicces volt. Főszereplő volt egy színháznál egy színdarabban, viszont az egész darabban mindössze két mondata volt. Valami barokk kisasszonyt alakított. Tryvel elmentünk megnézni. Egész jó kis darab volt. Aztán a darab után megkeresett, hogy sajnos holnap nem ér rá fellépni, jó lenne hogyha helyettesíteném. Mivel úgy gondoltam két mondatot még én is megtudok tanulni egy nap alatt felsülés nélkül, bevállaltam. Csak másnap kezdett elönteni a pánik, hogy oké hogy láttam a darabot, és csak két mondat, de mégis ott lesz a sok néző, és még ha több mondatom nincs is, végig a színpadon vagyok, fogalmam sincs hogy mi mi után jön, fogalmam sincs, hogy mikor mit kell csinálnom, merre kell lépni, milyen arcot kell vágnom… úgyhogy szépen lassan elöntött a lámpaláz, amikor egy drogériába mentem épp valami barokkos napszemüveget venni, hogy még kiasszonyosabb legyen a megjelenésem… az előadás azonban elmaradt, mert megcsörrent az ébresztő órám. Megkönnyebbülés…

Oltáskörkép:

– Miért nem oltatsz?
– Mert engem nem lehet.
– Miért nem lehet?
– Mert, ha tűt látok, kapálózni kezdek.

Végül beoltották, túlélte, most elégedett :)).

Nincs is jobb reggelire, mint egy kókuszgolyó egy nagy pohár fahéjas habos kappucsínóval. Reggelire… ötkor keltem, mert madarakkal ébredni jó. Háromnegyed hétkor valami különös indíttatástól vezérelve Try-t is felverem, noha hajnali háromkor a lelkemre kötötte hogy hagyjam sokáig aludni, mert későig dolgozott. Hétkor a buszmegállóból félkábultan nézem, ahogy a galambok nagy íveket írnak le a háztömbök körül, aztán egymás hegyén hátán megállapodnak az egyik tetején.

H1N1 oltás kampányba fogtam. Csak az érdekesség kedvéért. A legváltozatosabb válaszokat kaptam:

– Miért nem oltatsz?
– Majd kikúrálom magam gyógynövényekkel.

– Miért nem oltatsz?
– Mert veszélyes az oltóanyag…
– ??? Érdekes… olyat már hallottam, hogy valaki H1N1-be halt bele, de olyant még nem hogy az oltásba.

– Miért nem oltatsz?
– Erős az immunrendszerem.

Még biztos lesz több is, ugyanis az eddig megkérdezettek között nagyobb számban voltak, akik szabotálják az oltást.

Ez is egyike lesz azon kedvenc bejegyzéseknek, amik mögött az ember mögöttes mondanivalót keres. Pedig nincs mit keresgélni rajta, csak el kell olvasni, és ennyi az egész. Valahogy munkába jövet megint elfogott a lányregényírhatnék.

– Bánt?
– Mi?
– Hogy összejöttem Avilával…
– Mit szeretnél hallani?
– Te mit szeretnél?
– Mondd azt, hogy csak az én cukkolásomra csináltad…
– Csak a te cukkolásodra csináltam.
– Akkor bánt.